Székely Csaba: A drámaíró talán a legkiszolgáltatottabb a színházi hierarchiában

A drámáidban a történetmesélés és a karakterek szintjén is erősen jelen van az összetettség. Nem egyszerűen arra gondolok, hogy humorral mesélsz el borzalmas dolgokat, vagy hogy a figuráid önmagukban is komplexek, hanem arra is, hogy közben társadalmi helyzeteket, viszonyokat, beidegződéseket hordoznak. Ez miből érkezik? 

Eleve érdekel az egyén és a közösség viszonya: senki sem lakatlan sziget valahol az óceán közepén, hanem mindenki közösségben él, és aszerint változik, hogy a környezete milyen hatásokat gyakorol rá. Szeretem az ebből adódó erkölcsi szürkezónákat, amikor senki sem egyértelműen jó vagy rossz, és minden szereplő egyformán képvisel egy igazságot. 

Engem az érdekel, amikor ezekből a szereplői szándékokból összeáll valami, ami hasonlít a közösségi létünkhöz: ahol együtt kell élni másokkal, és hol egymást segítve, hol egymást akadályozva valahogy meg kell lenni. Ez tulajdonképpen nagyon hasonlít az életre – ez érdekel benne.

A közösségi működés kapcsán érdekelne az is, hogy a különböző színházi közösségek között milyen eltéréseket látsz, hiszen magyarul és románul is írsz, a darabjaidat több országban játsszák. Milyen különbséget látsz abban, hogy a magyarországi és a romániai színházi közeg hogyan viszonyul a kortárs témákhoz?

Azt tapasztalom, hogy a magyarországi színházak jobban szeretik az absztraktabb megközelítést – nem költői értelemben, hiszen a magyar színház inkább realisztikus –, azt, amikor a konkrét témától elrugaszkodva beszélsz valamiről. Szinte a témáról beszélsz, de mégsem annyira. Én inkább azt szeretem, ha arról beszélünk, amiről beszélünk. Ilyen szempontból a román színház és más színházi közegek is sokkal előrébb tartanak.

Erdélyben a Bányavakság bemutatásánál például elég nagy félelem volt azzal kapcsolatban, hogy bizonyos dolgokat ki lehet-e mondani. Aztán kimondtuk, és működött. A MaRó című előadásnál ugyanígy: elhangzottak magyarokat és románokat érintő súlyos, akár sértő kijelentések, és mégis nagyon jól működtek ezek az előadások, sok évig műsoron voltak. 

Nekem az a tapasztalatom, hogy ha dolgok ki vannak mondva, az egyáltalán nem baj. Sőt, szerintem az embereknek szükségük van arra, hogy valaki kimondja ezeket – helyettük is. Ennek felszabadító hatása van. Magyarországon ettől sok helyen félnek. Azt remélem, hogy egyszer majd levetkőzi a magyar színház ezt a gyávaságát.
 

Több mint tíz éve a Golf-áramlat című esszédben arról írtál, hogy Erdélyben mintha mástól várnánk a „defibrillálást”: magyarországi darabokat játszunk, és próbáljuk őket a magunkévá gyúrni. Akkor az erdélyi magyar színház identitásproblémáiról is írtál. Hogyan látod ezt ma? 

Még mindig hiszem, hogy az Erdélyben való elfogadás folyamata, hogy Budapesten is elfogadjanak egy drámaírót. Most kicsit az „egy fecske nem csinál nyarat” állapotában vagyunk: engem ugyan játszanak, de nincs még kollektív odafordulás a kortárs erdélyi dráma irányába.

Azt, hogy az erdélyi színházaknak van identitásproblémájuk, továbbra is így látom. Amíg valakivel vagy valamivel szemben kellett meghatározniuk magukat, addig megvolt a biztonság: a kommunista hatalom volt az ellenség. Azzal szemben felépítettek egy identitást, aztán amikor jött a szabadság, ez az identitás válságba került.

Szerintem megoldható lenne, hogy saját identitás kialakításával egyszerre szolgálják ki a széles nézői igényeket. Nemcsak alázatosan idomulva, hanem fejlesztve is a szépérzéket és a színházkultúrát. Ne mindig konzervekből dolgozzanak, hanem ösztönözzék, hogy szülessenek szövegek: legyen erdélyi musical, legyen erdélyi krimi, legyen bármi.

Mi kellene ahhoz, hogy egy színház ne csak előadásban, fiatal rendezőkben, hanem új szövegben is gondolkodjon? 

Segíthetne például az, ha a szöveget nemcsak alapanyagnak tekintenék, ami arra való, hogy a rendező álmodhasson valamit általa, hanem az alapanyag a téma lenne. Ne úgy gondolkodjanak a színházak, hogy meghívom ezt és ezt a rendezőt, mert ő sikeres vagy félőrült, és ő majd megmondja, hogy mit szeretne rendezni, hanem úgy, hogy szeretnék egy előadást például a lakhatási válságról, egyet meg a migrációról, és ehhez keresek alkotókat: írót, rendezőt. 

Írónak és rendezőnek egyenrangúnak kéne lennie. De a magyar színházak hajlamosak úgy gondolkodni, hogy a rendező végzi a nehéz munkát, a szövegre pedig úgy tekintenek, mintha csak egy iskolai fogalmazást kellene megírni. Pedig az ember hónapokig vagy akár évekig dolgozik egy-egy darabon. Ez a munka ma nincs eléggé megbecsülve.

Ez elég kiszolgáltatott helyzetnek hangzik. 

Igen, a drámaíró talán a legkiszolgáltatottabb a színházi hierarchiában. Még munkahelye sincs mint drámaíró.

Elvileg lehetne: szerintem pusztán konvenció, hogy a színházak alkalmaznak főrendezőt, drámaírót viszont nem. Miért ne alkalmazhatnának egy drámaírót, aki mondjuk minden évben ír egy drámát? Ezzel mindenki jól járna.

Szeretném ezt valahogy megváltoztatni, csak ehhez szükség lenne intézményi háttérre. Létre kellene hozni valami olyasmit, mint egy színházi egyetem, amely drámaírással foglalkozna, és a drámaírók presztízsét is emelné.

Mi a helyzet a mostani intézményekkel – például a színi egyetemeken milyen viszonyt alakítanak ki a szöveggel?

Az egyetemen sokszor szeretik úgy tanítani, hogy a szerző menjen a francba, mert az az érdekes, hogy a rendező vagy a befogadó mit hoz ki a szövegből. Sokan kezelik ellenségesen a szöveget, a „szerző halott” hozzáállásból. Pedig a szerző nem a színház ellensége, és nem haragszik meg, ha a szövegén dolgoznak még a próbák során – ez az alkotófolyamat természetes része. Akkor haragszik meg, ha lenézik a munkáját.

Közben a rendezők gyakran arra hivatkoznak, hogy a szöveg csak alapanyag. De mitől lesz egy dráma színpadképes szövegként? Mennyiben más a drámaírás, mint mondjuk a prózaírás?

Teljesen más, saját szabályai vannak. A szerzőnek el kell képzelnie, hogy a szöveget mondani fogják. Én is mondom magamban, amikor írom. Mondhatónak kell lennie. Ha bizonyos szavak nem működnek jól egymás mellett, akkor kicserélem őket. Fontos, hogy jó ritmusa legyen, például olyan szóval érjen véget egy mondat vagy megszólalás, amire jól lehet rácsapni a másik szereplő részéről. Ez színpadi gondolkodást igényel.  

A dráma tulajdonképpen a színház egyik legmaradandóbb összetevője. Megkísért időnként, hogy a jövőnek is írsz?

Annyira nem, és nem is biztos, hogy jó ezen gondolkodni. Mert ha belegondolok, hogy ezek majd megmaradnak az utókornak, akkor van olyan darabom, amely kapcsán belém csap, hogy: úristen, ezt látni fogják, és nem értik majd, hogy lehetett ilyen gyengén megírni. 

Szerencsére nem szoktam ezen töprengeni.

A színház azoknak az embereknek szól, akik most nézik. Az én szövegeim is egyszerűen a napjainkról szólnak.

Időnként találkozom azzal a gondolattal, ha valami aktuálisat beleviszek a darabba, hogy az nem művészi, mert a művészet az, ami száz év múlva is érvényes lesz. De honnan tudjuk ma, hogy mi lesz érvényes? A száz évvel ezelőtt íródott darabok közül manapság alig játszanak párat. A valaha írt darabok többségét pár hétig játszották, és kész. Azt sem tudjuk, hogy egyáltalán lesz-e még színpad meg színház száz év múlva.

A dráma mindig a mai embereknek kell, hogy szóljon. Ez egy ilyen műfaj.