Dr. Nagy Attila: A gyerek első pedagógusa a szülő

Mikor jött rá, hogy az olvasás kérdését nem lehet az iskola falain belül kezelni?

Elég hamar. Amikor fiatal kutatóként és fiatal szülőként bekerültem a nemzeti könyvtárba, azt láttam, hogy a könyvtárosok és a pedagógusok mintha külön világban léteznének. A könyvtáros szereti azt gondolni magáról, hogy szabadabb, mert nincs tanterve és nem kell osztályoznia, a pedagógust pedig könnyű kinevetni a kötöttségei miatt. Ezt nagyon hamar szűknek éreztem. Hiszem, hogy szövetséget kell kötni.

A jó pedagógustól tanuljon a jó könyvtáros, és fordítva. Sőt: nemcsak nekik kell egy asztalhoz ülniük, hanem a pedagógusképzőknek, tankönyvíróknak, szerkesztőknek, gyerekirodalmi szerzőknek is. Ugyanazért az ügyért dolgozunk.

Ráadásul fiatal szülőként naponta átéltem, hogy az esti rítus kihagyhatatlan eleme a ringatás, éneklés, mondókák, versek, majd az egyre hosszabb mesék. Ilyenkor tovább mélyül a szülői jelenlét, az ölelés, a testi érintkezés, a szülő hangjának, látványának biztonságot nyújtó ereje. Ebben a módosult tudati állapotban minden gyermek számára átjárhatóbbá válik a tudatos és a tudattalan világot elválasztó határ. Az álmok pedig elhozzák a nappali feszültségek feloldásának esélyét.

Egy picit visszakanyarodnék az előbb említett közös ügyhöz. Ön szerint mi az?

Kíváncsi, jól kérdező, jól beszélő, nyitott gondolkodású, párbeszédre kész, kreatív gyerekeket nevelni. Belőlük lesznek azok a felnőttek, akik képesek előremozdítani környezetüket, a társadalmat. De az is nagyon hamar világos lett számomra, hogy az iskola nem a nulláról indul. A gyerek érdeklődése, olvasási szokásai, szókincse, konfliktuskezelése és érzelmi intelligenciája javarészt otthonról hozott. Az iskolai eredmények mögött emiatt első körben a szülő áll. Minden gyerek legelső pedagógusa a szülője.

Könyvek a polcon – generációk nyoma

Ez az, amit ma kulturális tőkének nevezünk?

Igen. Az olvasás többgenerációs kulturális szál. Nemcsak a szülők iskolázottsága és olvasási szokása számít, hanem az is, milyen beszédmód veszi körül a gyereket, és milyen könyvek maradtak ott akár a nagyszülőktől, dédszülőktől. A kulturális tőke egyik tárgyszerű hordozója az otthoni könyvek száma. Nem véletlen, hogy vannak gyerekek, akik gyakorlatilag már tudnak olvasni, mire iskolába kerülnek, mások pedig még a második-harmadik osztály végén is nehezen boldogulnak.

A könyvében említi a Máté-effektust – vagyis hogy akinek több tudása, könyve, mintája van, az előnyből indul, és tovább növeli az előnyét. Hogyan kapcsolódik ez a kulturális tőkéhez?

A tanulás leghatékonyabb formája az önkéntelen utánzás. Nem az a döntő, hogy mit mondunk a gyereknek, hanem hogy mit lát. Hogy természetes-e a kézmosás, a köszönés, a másik ember tisztelete, az odafigyelő beszéd. Ma nemcsak az olvasási kultúrával van bajunk, hanem a kultúrával általában. A közbeszéd eldurvulása, az agresszió emelkedése is idetartozik. Az iskola csak arra a talapzatra tud építeni, amit a gyerek otthonról hoz magával.

Amikor a mozgókép átveszi a terepet

A digitális világ mennyiben írta át ezt az egészet?

Felerősítette a már meglévő különbségeket. Korábban is látszott, hogy az erős kulturális háttérrel érkező gyerekek tudatosabban használják a médiumokat. Aztán jött a képernyő uralma, később a Covid – a szövegértés, az információk rendezése és értelmezése mára világszinten látványosan romlott. A mozgókép felhívóereje óriási, ezt csak tudatos gombnyomással (és ez a kikapcsológomb legyen) lehet ellensúlyozni. Azt gondolom, de a kutatások is alátámasztják, hogy akit a számítógép napi egy-két óránál hosszabb időre elvarázsol, annak nagy gondjai lesznek. Ez bizony komoly küzdelem.

Mit lehet ezzel szembeállítani?

A való világot. Az esti beszélgetéseket. A rendszeres meseolvasást. Azt, hogy a gyerek időben hazaérjen, vacsorázzon, fürödjön, és utána már ne képernyő elé kerüljön. Egy mese naponta még beleférhet, de a minden esti meseolvasás kihagyhatatlan. A mese nemcsak megnyugtat, hanem kibeszélteti a napi feszültségeket is. A gyerek kérdez közben: miért, mit jelent ez a szó, miért tette ezt a szereplő? Ezekből a közbevetett kérdésekből felejthetetlen beszélgetések születnek.

Lélektől lélekig

Ön a mesének különösen nagy jelentőséget tulajdonít. Miért?

Mert a mese rendezi a lelket. Nagyon szeretem az Ezeregyéjszaka egyik mondatát: „a mese oly porhanyóvá teszi a lelket, hogy az álom magvai könnyen kicsírázhassanak benne”. Ez pontos. A gyerek estére tele van napközbeni sérülésekkel, félelmekkel, vágyakkal, szorongásokkal. A mese ezeket képekké és történetekké formálja, vagyis megnevezhetővé teszi. Ezért a mese egyszerre segíti a tudattalan világ rendezését és vezet el később az olvasáshoz.

A mesehallgató gyerekből lesz az olvasó gyerek.

Mikor kell elkezdeni?

A lehető leghamarabb. Én már azt is komolyan veszem, hogy a méhen belüli élete során is tanul és emlékezik a gyerek. De ha ezt félretesszük is: az biztos, hogy nem akkor kell elkezdeni, amikor már a gyerek kéri. Addigra már régen benne kell lennie a családi élet rendjében.

Motiválni csak hitelesen lehet

Az iskola ebben mennyit tud korrigálni?

Tud, de csak akkor, ha a pedagógus maga is olvasó ember, és tud motiválni. Hiszem, hogy a Pygmalion-effektus valóban működik: a tanár hite és bizalma valóban képes jobb teljesítményre ösztönözni a gyereket. De csak akkor, ha a tanár hiteles és méltó a tiszteletre. Ha szereti a gyereket és szereti a tantárgyát. A megszégyenítés, a leszúrás, a „már megint butaságot mondtál” típusú reakció tönkreteszi a gyereket. Ha viszont a tanár figyel, meghallgat, bátorít, meg tud lepődni, akkor mozdulhat valami.

Hogyan lehet változást hozni?

Úgy, ha újra komolyan vesszük az emberi kapcsolatokat. Ha a család, az iskola és a könyvtár nem egymást hibáztatja, hanem ugyanazon az oldalon áll. Ha a gyerek azt érzi, hogy körülötte a felnőttek egy nyelvet beszélnek. És attól, ha nem felejtjük el, hogy az olvasás nem pusztán tantárgytechnikai részletkérdés, hanem a gondolkodás, a beszéd és a személyiség formálásának egyik legfontosabb eszköze.