Hiszel az irodalomban? A Magyarország Babérkoszorúja átvétele kapcsán bizonyára végeztél egy számvetést, az érdekel, hogy milyennek láttad ezt a pályát, amikor indultál, és milyennek látod most, úgymond a csúcs felé?
Szeretném elkerülni, hogy fellengzősnek tűnjek, de most nehéz lesz – és mégis ez az igazság: azok közül a jelenségek közül, amelyekben hinni lehet, leginkább az irodalomban hiszek. A szövegekben soha nem kellett még csalódnom – bár lehet, hogy csak szerencsésen válogatom meg az olvasmányaimat. Különbség a pályakezdés és a jelen között talán csak annyi, hogy annak idején, a kilencvenes évek második felében, amikor belemerültem a kolozsvári irodalmi közegbe, ezt a fenti evidenciát az irodalomban való hitről még nem láttam ennyire élesen. És azt sem gondoltam, hogy viszont az irodalmi életben – aminek, ugye, köze nincs az irodalomhoz, de fizikai létezőként mégiscsak abban (is) kell mozogni – ennyi szenny, nehézség, kisstílűség, sértettség, düh, frusztráció, irigység és dilettantizmus, és napestig sorolhatnám, mi minden szörnyűség van… De szerencsére ennek tényleg nincs köze a nagy szent irodalomhoz.
Milyen motivációja van az alkotásra manapság egy prózaírónak? Azért is kérdezem, mert a prózát valamelyest rizikósabbnak tartom a líránál, egy nagyregény bizonyára több munkát igényel, mint a versírás. Manapság a szerző a piacra ír, meg kell felelni bármilyen elvárásnak?
Lehet, hogy illene megfelelni, de én nem teszek engedményeket, sem gesztusokat: azt írom, és csak azt, amit éppen akkor írnom muszáj a leglényeg belsejéből fakadóan. Viszonylag szigorú programot követek, amennyiben a magam által kitűzött célnak igyekszem megfelelni, és megírni mindazt, amit nekem kell – és ha nem hangzik ez nagyképűen: csak én tudok – megírni, és ebbe nem fér bele a gesztustevő kitérések sora. Nagyon sok mindenben megalkudtam és megalkuszom, mert rákényszerítenek a körülmények, de ebben az egyben soha. Jó érzés ez, mert nincs egyrészt-másrészt, nincs kacskaringó, csak szép, a cél felé tartó egyenes vonalú, egyenletes mozgás van.
Más megközelítésben: gyakran szoktad emlegetni, hogy a szerző halott... Mi a helyzet az olvasóval?
Valóban, a szerző halott, és a halott szerző a jó szerző, mert minden terehtől ment’ lehet közeledni az életműhöz és a saját életünkbe integrálni a kvintesszenciáját – mármint az életműnek –, de olvasóból éppen az élő olvasó a jó: az, hogy valakit mennyien olvastak a maga korában, semmilyen kapcsolatban nincs azzal, hogy nekem most mit tud mondani – lásd Karácsony Benő, személyes kedvencem, szomorú esetét. Az élő olvasó a jó olvasó tehát, és szinte elképzelhetetlen, mennyire meg kell becsülni az értő olvasót, amelyik – ebben szerintem sok szerzőtársammal egyetértünk – kiveszőben lévő faj. Megszerezni egy könyvnek és megtartani egy könyv, netán egy életmű bűvöletében egy ilyen olvasót… Nem is hiszem, hogy van ennél szebb és magasztosabb cél.
Hogy látod ugyanezt a kérdést szerkesztői szemmel, hiszen kiadói és folyóiratszerkesztőként is tevékenykedsz?
Míg olvasni kevesen olvasnak, írni szinte mindenki ír. Valahol a társművészetekben, de akár a tágabb kontextusban is státusszimbólum lett az, hogy az embernek könyve legyen. Addig nem is vagyok jó séf, autószerelő – vagy vízimentő/színésznő (annak idején én fordítottam magyarra például Pamela Anderson természetesen szellemíróval íratott önéletrajzát) –, amíg mindezt könyvben is el nem dalolom. Dömping van, szövegdömping, Dunát lehet rekeszteni vele – de gátszemű olvasóból alig akad már. Ezért aztán a szerkesztő feladata ebben kicsit rendet vágni, és bár itt is léteznek egyéni ízléskülönbségből fakadó vadhajtások, azért van egy jól érzékelhető szakmai minimum is, amely fölött húzódó konszenzus segít ezt a munkát jól végezni – szerkesztőségenként, Kárpát-medence-szerte.
Az irodalmi tapasztalataidat összegezve milyen tendenciákat látsz az olvasói gondolkodásban, a befogadói aktus alakulásában?
Kicsit mintha szétszálazódott volna az olvasói gondolkodás; ahhoz képest, ahogyan például egységesen tudott viszonyulni még pár évvel ezelőtt a szintén tömbszerűen és jól felismerhetően létező és megjelenő posztmodern irodalomhoz, szóval ahhoz képest mindenképpen nivellálódott, széjjelment úgyszólván. (Persze, lehet, hogy ez még mindig maga a posztmodern töredezettség, sőt töredezés!) Csoportok vannak, táborok (nem rajongótáborok, csak afféle… táborok), legtöbbször napi aktualitások – és ami a legszörnyűbb: politikai megfontolások – mentén szerveződő gruppok, de ez persze csak a nyomasztó jelen, a kevés jelentőséggel bíró aktualitás; a többit, a jelentőst úgyis az idő méri meg, mint tette ezt korábban is.
Merre alakul a nyelvi igényesség az emberekben, az olvasókban?
Nem hiszem, hogy létezik erről általános kép, és ha volna is, szükségszerűen torzít, mint minden általánosítás (bár tagadhatatlan, hogy a szavak súlya elkopott: gondoljunk a fenére, az ótvarra, hogy durvábbakat ne említsek, amelyek szinte kötőszóként fordulnak elő a folyószövegben). Divat lett rosszakat mondani erről, elsiratni, meggyászolni, de ne feledjük, az ostobák és igénytelenek mindig hangosak, a csendes többség viszont nem ilyen. Érdemes tehát mély(ebb)re ásni, bár ha jobban meggondolom, erre sincs szükség: ápolgassa mindenki saját kertjét, kerítse be minden gazda a (nyelvi tár)házát, olvasson sokat, és ne tegyen engedményeket ebből a szempontból – sem. Én magamon azt látom, hogy a szinte megszállott olvasás nagyon sokat segít: nemcsak a hétköznapok elviselésében, nemcsak az agy, a memória, a gondolkodás frissen tartásában, hanem abban is, hogy az olvasott mondatok, könyvek – bár egy részük menthetetlenül elvész – beépül(je)nek, szervül(je)nek az olvasóba(n), és így értelmes emberként várhatja a véget, nem pedig vágóhídi, öntudatlan állatként, ami azért jelentős különbség – vagy nem? Meglátja majd mindenki.
Híres vagy a kiváló humorodról is. Milyen a humor helyzete a mai kortárs irodalomban? Min nevet az olvasó?
A Magyar Művészeti Akadémián tartott székfoglalómban éppen erről beszéltem – nem könnyű zanzásítani, de a lényege az volt, hogy míg a humoros irodalom a kultúrtörténet egy jelentős időszaka alatt a maga megbecsült helyén volt, napjainkra másodrendű állampolgára lett az irodalom köztársaságának. Ennek megvannak a vizsgálható okai, de az külön tanulmányt igényelne. Mindenesetre a humoros irodalmat művelő szerzők meglehetősen frusztráltak, és komoly(kodó) munkákkal próbálják kisebbíteni azon vétküket, hogy merészeltek ilyet is írni. És ha mindez nem volna elég, a legutóbbi időkben tapasztalt politikaikorrektség-elvárás végképp kiherél minden valamirevaló humoros alkotást. A helyzet tehát nem jó, és lassan már nincs min nevetnie az olvasónak, de ettől még nem szabad hátrálni: én szerzőként és szerkesztőként, sőt tanárként is igyekszem ennek ellentartani, hátha lesz még finomszőlő-kor és humor-lágykenyér.
A nagy elismerés után merre indulsz tovább?
Megint fellengzősen, esetleg nagyképűen hathat, de megyek tovább az úton, amit évek óta járok: négy kéziratom van készen, ezeket gondozgatom, készítem elő kiadásra, illetve a régi könyveket is csiszolgatom, mert a csiszolási szükségszerűség is olyan, mint a szeretet: soha el nem fogy. Pedig amikor először jelenik meg valami, azt gondolná az ember, ennél jobb már nem is lehet a szöveg. Pedig lehet, mindig lehet, és nagy kegy a sorstól ezt észrevenni, elfogadni és foglalkozni vele.
