A könyvek, amik vagyok: Gloviczki Bernát

Lázár Ervin: A ​Négyszögletű Kerek Erdő

„Ez volt az első könyv, ami nagy hatással volt rám. Gyerekkorunkban esténként mesélt belőle az apukánk nekünk a testvéreimmel. Akkor még nem tudtam olvasni, és emlékszem, hogy a hallgatása közben csodálatosan átjárt a történet. Olyannyira, hogy ez volt az első olyan könyv, amiről gyerekként eldöntöttem, hogy el fogom olvasni. Később is megjelent az életemben: dráma tagozatos gimnáziumba jártam, ahol A Négyszögletű Kerek Erdőből csináltunk előadást. Ekkor, érettebb fejjel, a mese mélyebb rétegei is feltűntek.

Ebben a történetben néhány mesebeli, különös nevű, kedves, de közel sem hibátlan alak kivonul egy erdőbe, ahol gyakorlatilag egyfajta kommunában élnek, és próbálnak békében létezni egymással és önmagukkal. A különös mesebeli karakterek egy olyan érdekes, mélyen a lélektannal foglalkozó történetet eredményeznek, ami megérint, amibe bevonódom.

Sokan gondolhatják úgy felnőtt fejjel, hogy a mesék a gyerekeknek valók – én azt hiszem, soha nem fogok így gondolkodni. A jó mesékben mindig van valami, amire felnőttként is fontos figyelni.”

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn ​és bűnhődés

„Utáltam kötelezőket olvasni az iskolában. Nagy részét nem is olvastam el, mert onnantól kezdve, hogy azt mondták, kötelező, nálam elvágódott a dolog. Megjelent bennem egy ellenállás, és azt éreztem, hogy én ezt nem akarom – és ezzel nem voltam egyedül, sokan az osztályomból hasonlóan éreztek.

Volt is ebből felháborodás, és a magyartanár egy ponton indulatosan rámutatott az osztályteremben lévő, kettő sor könyvből álló kis könyvtár egy rettentő vastag könyvére, és feldúltan azt mondta: nem azt kérem, hogy azt olvassátok el, azt soha nem is kérném, mert az nektek nem való! Én ott, abban a pillanatban megláttam azt a nagyon vastag könyvet, és tudtam, hogy na, ha törik, ha szakad, azt egészen biztosan el fogom olvasni! Akkor is, ha utálni fogom. (nevet)

Annyira erős volt ez a lázadó elhatározás, hogy az óra végén azonnal levettem a polcról, és elkezdtem olvasni – így történt, hogy gyakorlatilag megállás nélkül végigolvastam Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését nyolcadikban. Beszippantott, és képtelen voltam letenni. Nagyon tetszett, ahogy Dosztojevszkij felépít benne egy világot, felfestve annak szorongatóan pontos atmoszféráját. Úgy éreztem, azt a levegőt szívom be, amit a főszereplő, Raszkolnyikov, és már-már az emberek szívverését is éreztem.

Tíz-húsz oldal is eltelt úgy, hogy nem történt különösebben izgalmas dolog, de unalom helyett gyönyörködtem a regény kifejtettségében, hatalmas erővel hatott rám ez a részletesség – ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy akkoriban még nem volt ennyire túlpörögve a világ, és könnyebb volt elmélyülni. Hajlandó lettem volna még hosszabb verzióban is elolvasni ugyanezt a regényt. Azt éreztem, így van értelme könyvet írni.”

Pilinszky János összes versei

„Ez a verseskötet szintén a gimi időszakához kötődik, éveken át mindig a táskámban volt, akár iskolába, akár nyaralni mentem. Biztonságot adott. Szerettem, hogy nem egy regény van nálam, aminek a történetében tartok valahol, és aminek egyszer csak vége lesz, hanem egy olyan verseskötet, amit kinyitva füveskönyvhöz vagy Bibliához hasonlóan mindig találhatok valamit, amin el tudok gondolkozni, ami foglalkoztatni tud. Pilinszky egy zseni. A könyv hátulján a Négysoros című írása állt, amit nagyjából minden gimis órán elolvastam.

Azt éreztem, hogy ha ezeknek az iskolai óráknak akár csak a töredékén elérkeznénk a valóságunk ilyen szintű, Pilinszky költészetéhez felérő megismeréséhez és megfejtéséhez, akkor oda tudnék figyelni rájuk. Nagyobb erővel hatottak rám Pilinszky gondolatai, mint a tanárok által elmondottak. Ezek a gondolatok teljesen összehasonlíthatatlanok mindennel, ami a tanórák alatt történt velem – nem a tanáraim, hanem inkább az én természetem miatt.”

Boris Vian: Tajtékos ​napok

„A Tajtékos napokat megelőző olvasmányaimban a lélektan és a lélektani realizmus ragadott magával. Szerettem végigkövetni azt, ahogy egy ember érzékeli és szavakba öntve leírja a valóságot, és azt is, ahogy valaki eljut egy döntésig, aminek a meghozatala után tapasztalja annak következményeit. Majd jött Boris Vian, és kapukat kitáró gesztusként belecsöppentette ebbe az érzékelésbe a szürrealizmust, aminek a hatására úgy éreztem, a korábban érzékelt világ a kétszeresére tágult.

Akkoriban becsípődésem volt a szürrealizmus a képzőművészetben, és a szürrealista elemekkel gyönyörűen operáló Vian adta nekem az ezzel való első irodalmi találkozást. Ez a gondolkodás, a vizuális megjelenítés és az irodalmi önkifejezés terén is új utakat, új dimenziót nyitott számomra. Úgy éreztem, a szürrealizmus lehet az a világ, ahova elmegy nyaralni az agyam.

Ebben a világban bármi megvalósítható, de nem öncélú módon, hanem olyan odaadással, ahogy Boris Vian teszi: arra használja a szürrealizmus eszközeit, hogy olyan érzelmeket határozzon meg, amik abszolút leírhatatlanok. Ez a megfogalmazás úgy érzékletes, hogy egyszerre lehet szívfacsaróan fájdalmas és abszolút felszabadító. Nagyon komoly, mégis a meséket juttatja eszembe. Az egyik állásomban most is foglalkozom vizuális megjelenítéssel, aminek meghatározó eleme a szürrealizmus.”

Gábor Miklós: Hamlet naplója

„Ezt a könyvet olvastam legutóbb. Világ életemben a színészet, a színházcsinálás érdekelt, ma is éjjel-nappal ez foglalkoztat, ebből kifolyólag közel érzem magamhoz a szintén így gondolkodó, ezt megfogalmazó Gábor Miklós írását. Ő egy színészlegenda, vagy jót lehet mondani róla, vagy semmit, épp ezért elképesztő ez a – nem csupán színészek számára érdekes – napló. Leírja benne, hogyan megy haza a színházból, hogyan bizonytalanodik el, hogyan érzi magát akár rossznak, hogyan őrlődik olyan kérdéseken, amiken kezdő, egyetemista gyakorlaton lévő színészek pont ugyanígy őrlődnek, és azt is leírja, hogy mindemellett hogyan próbálja élni a magánéletét. Mindezt színészként olvasva csodálatosan felszabadító felismerni, hogy ezek nem egyéni problémák, a legnagyobbak is küzdöttek velük.

Ehhez a könyvhöz muszáj hozzákapcsolnom Máté Gábor Tények és tanúk című könyvsorozaton belül megjelent naplóját. Ő talán még mélyebb betekintést enged az életébe. Rengeteg legendás színészt említ, sokukkal ma együtt játszom, folyamatosan körbevesznek – ez felhívja a figyelmem a jelenre, az itt és mostra. Arra, hogy nekem is lenne okom naplóbejegyzéseket írni az életemről.

Máté Gábor naplójában tisztán érezhető, hogy ő is ugyanazokkal a dilemmákkal és gondolatokkal küzd, mint Gábor Miklós, és ő is próbálja összeegyeztetni a magánéletét az arra szinte levakarhatatlanul rátelepülő hivatásával. Az ő példájukból is látszik, mennyivel több energiát igényel a hivatás a puszta munkánál, legyen szó bármilyen szakmáról. A hivatására – amiben kiteljesedhet, és ami által másoknak is adhat valami jót – az életét teszi fel az ember.”

Címlapfotó: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu