A Shakespeare-i A vihar című dráma tudatos allúzió: az ottani Prospero is egy sziget urává válik, ahol varázslattal uralja Calibant és Arielt. L. Takács átiratában azonban ezek a szerepek összekeverednek, kissé ironizálódnak – Caliban nem szolga, hanem egy megbukott sztár, Ariel nem szellem, hanem feleség és alkotótárs. A regény középpontjában Prospero, a szintén kiégett műsorvezető áll, aki egy távoli szigeten, a Nádbogár-szigeten kívánja leforgatni élete filmjét. A sziget, ahol véres diktatúra tombol és polgárháború készül, a posztkoloniális irodalom gyakori helyszínét idézi: periférikus tér, amelyet a főhős próbál meghódítani és saját céljaira használni. A Nádbogár-sziget önmagában is egy mikrouniverzum: az egykori ópiumközpont a II. világháború után a drogkartellek és az egyre romló politikai helyzet színtere lesz.
A mű alaphelyzete szerint Prospero egykor mint a poszt-posztmodern irodalom iránymutató szerzője próbált betörni a kulturális fősodorba, most családapaként igyekszik „visszanyerni” önmagát és méltóságát – elsősorban a fia szemében, akinek iskolatársai bohócnak tartják mint közszereplőt, csúfolják is emiatt. Ez a konfliktus indítja el a szigethez kapcsolódó nagyívű tervet: leforgatni az évezred legnagyobb filmjét, amely egyszerre lenne látványos kalandfilm és művészeti kiáltvány.
A történet szinte észrevétlenül vált át a realista hangütésből egyre szürreálisabb irányba – miközben olyan érzésünk van, mintha a Volt egyszer egy Hollywood vagy a mexikói filmek ismert világa találkozna a mágikus realizmus ismert alkotásaival. A mű gyakori szereplői, a beszélő békák, látomások és a posztmodern valóság olyan könnyedén mosódnak egymásba, hogy el is veszítjük a referenciális olvasás tapasztalatából eredő megszokásainkat. Ugyanakkor az Inváziós fajok egyfajta tükör a 90-es években bekövetkezett mediális változásokról (Prospero 1997 óta tervezi a forgatást), az alkotás megszállottságáról, a családi szeretet és széthullás határvonalairól; miközben rámutat arra, hogyan válik egy ember saját víziójának áldozatává és hősévé egyszerre. A film főszereplője, Caliban, a bukott hollywoodi sztár, aki Scorsesével is dolgozott együtt, Hollywood szimbóluma, „ökológiai vízparkot” épít, színes alakja ennek az új törzsi társadalomnak, amelyet Prospero filmjének forgatókönyve igyekszik leképezni.
Ez alapján jól látszik, olvasás közben sokszor úgy érezzük, a forgatás inkább túlélőjáték, mint művészi projekt (erre csak rájátszanak a körülmények, a díszletépítés nehézségei, a fárasztó felvételek és a forgatókönyv megoldatlan üres helyei, vagy a pénzhiány, mivel a film érdekében jelzálogot tetetnek a házukra). A nézőpontok váltakozása – Prospero, a gyerekek (különösen fia, Ferdinand és lánya, Miranda jelenléte az eseményekben) és a feleség, Ariel – több rétegű történetet hoz létre, amely dinamizmusával és képzeletgazdagságával, könnyed narrációjával elsősorban szórakoztat.
A regény egyik legerősebb jellemvonása, hogy nemcsak a filmkészítés folyamatáról szól – mi is úgy olvassuk, mintha egy forgatókönyv lenne. A jelenetek hangsúlyos leírásai, a színészek válogatása és a forgatási nehézségek szinte kézzelfoghatóvá teszik a filmes világot. A publicisztikai, szatirikus megjegyzések (különösen az elnök és Caliban rivalizálása vagy Sycorax túlsúlya és korábbi castingja) a latin-amerikai mágikus realizmust, Tarantino világát és a popkultúrát hozzák játékba, emellett a mű egyfajta környezetkritikaként értelmezhető. A címadó „inváziós fajok” a szövegben visszaköszön egy keresztrejtvény-megoldásaként, ugyanakkor tág metafora lehet: az inváziós fajok megjelenése és elszaporodása a természet és az ember közötti törékeny egyensúly felbomlását szimbolizálja. Ezek alapján Az Inváziós fajok bátran ötvözi a különböző irodalmi és egyéb kulturális irányzatokat, témákat úgy, hogy közben a kortárs próza új lehetőségeit mutatja.
L. Takács Bálint: Inváziós fajok (KMTG, 2024)
