– Ők a gyerekeim – mondja Milorad, amikor látja, hogy megszólalni sem tudok, mert elkerekedett szemmel csodálom a falakat borító képeket. – Mindegyikre emlékszem, hogyan készült és mi jutott eszembe, amikor rajzoltam vagy festettem.
A képek alapanyagaként használja a valóság egy-egy mulandó információját is – például A lány a Lónyay utcából című portréba a művész beépítette azt a falragaszként kitűzött értesítést, amelyen egy Lónyay utcai forgatás apropóján az ott lakókat a parkolási lehetőségekről tájékoztatják, máskor technikai leírások, tervrajzok vagy épp Radmila lejárt BKV-bérlete lett egy-egy új műalkotás alapja. A berlini sorozaton valós postai bélyegzők, formanyomtatványok is felfedezhetők, de a Műcsarnok kiállítóterének tervrajza is egy különleges portré része lett.
A két helyszín a művész életrajzában is felbukkan. A berlini nemzetközi filmfesztiválon Ezüst Medve díjat nyert az 1995-ben bemutatott My Baby left me című animációs filmjével, amely a metoo-jelenség árnyékában ma talán más fénytörésben is értelmezhető, szuggesztív, zavarba ejtő alkotás a vágyak, félelmek, ösztönök működéséről. A Műcsarnokban pedig kétszer is volt kiállítása: 2011-ben a Das Anatomische Theater című tárlat Milorad Krstić nagyszabású összművészeti projektjének kiállítótérbe rendezett változata volt, amelyben személyes nézőpontból kalauzolta végig a látogatót a 20. század történelmén, a visszásságok mellett megidézte filozófiáinak és művészetének meghatározó alkotóit és alkotásait is. Ugyanehhez kapcsolódott a Ruben Brandt, egy műgyűjtő csoportos portréja című mozgásszínházi produkció, amelyet a Horváth Csaba vezette Forte Társulat vitt színre, és szintén a Műcsarnok terében ismerhette meg a közönség azokat az alakokat és történetfoszlányokat, amelyek 2018-ban Ruben Brandt, a gyűjtő címmel immár egész estés animációs filmként a világ legjelentősebb filmfesztiváljain ejtette ámulatba a közönséget és a zsűrit. 2019-ben ugyanezen a kiállítóhelyen nyílt a Spirit of the Műcsarnok című tárlat, mely a tetoválásoktól kezdve a rengeteg intertextuális utalást sűrítő portrékon át az hommage-alkotásokként ábrázolt önarcképekig többféle árnyalatot felvonultatott Milorad Krstić sajátos világából.
Lakásuk falait is számos önarckép díszíti, melyeken fölösleges Milorad vonásait kutatnunk, hiszen az Agnolo Bronzino, Henri Matisse, Marc Chagall, Kazimir Szeverinovics Malevics vagy Peter Blake előtt tisztelgő portrék valójában inkább arról árulkodnak, hogyan gondol Milorad e festőnagyságok életművére, hogyan látja azokat a problémákat és kérdésfelvetéseket, amelyekkel az említett alkotók is foglalkoztak – tehát Milorad és egy másik művész sajátos kapcsolata érhető tetten ezeken a képeken.
– Ezen a portrén két évszám is látható: 1452 és 1952. Az egyik Leonardo da Vinci születési éve, a másik az enyém. Nem vagyok túl szerény – jegyzi meg szabadkozva és kedves mosollyal a művész –, de csak úgy van értelme ennek, ha a legnagyobbakkal folytatsz párbeszédet, akkor is, ha akár ötszáz évvel korábban születtek.
Valójában több ez, mint párbeszéd, olyan, mintha azt állítaná, hogy minden valaha volt festő hasonló kérdéseken, témákon gondolkodna, csak más-más formát rendel e gondolatokhoz. Milorad képei pedig ebbe a térbe behozzák az adott kor emberének kollektív tudalattijában lévő ábrázolásokat, ikonikus jeleneteket is, és ez az asszociációs útvonal kínálja azt a számos aha-élményt, amely ezekbe a képekbe kódolva van: festmények, filmek, történelemmé vált helyzetek sajátos gesztusai, karakterei, motívumai néznek vissza ránk. Az a gondolat pedig külön borzongató, hogy ábrázolások által kapcsolatba léphetünk évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt élt alkotókkal is. Ez a kapcsolat a múltfeltárás legszemélyesebb kutatói módszere, legalább olyan különleges élmény, mint amikor a régész tudatosítja magában, hogy a barlang falán látható kéznyom egy húszezer évvel ezelőtt élt emberé, és a barlangrajzokon megőrzött ujjlenyomat a legegyedibb nyom, amely ilyen beláthatatlan messzeségből eljuthatott hozzánk.
Az árnyékok, terek Giorgio de Chirico festményeiről Milorad képein újrarendeződnek, Jane Avril francia kánkántáncosnő portréja által Henri de Toulouse-Lautrec is megidéződik, és itt vannak azok a nők is, akiket sokszor csupán érdekes színfoltként említ a művészettörténet: Leonor Fini, Tamara de Łempicka és Tatiana Bruni szintén belép e térbe, ahol nemcsak alkotóként jelentenek inspirációt, hanem mint különleges karakterek is; mindegyikük femme fatale, aki egész lényével hatással van az őt körülvevő világra. Ezek a képek, ha elidőzünk előttük, nem vadak, nem morbidak, nem szürreálisak, hanem ismerősek: amit ábrázolnak, azt mind felismerhetjük a mindennapjainkban is.
Megidéződik Bartók Béla is – Milorad Krstić volt a díszlettervezője A csodálatos mandarin Mészáros Márta által rendezett filmváltozatának –, Mimit látjuk több helyzetben: e hárommellű, sokszemű lány hol csábító, hol kiszolgáltatott, hol szerelmes, a rettegése pedig önálló festményként A félelem anatómiája címmel szintén ott látható a műterem falán.
A Das Anatomische Theater grandiózus mű, igazán különleges vállalás és elképesztő teremtő energiákat igényelt. A nézőtől is megköveteli ezt az elmélyült figyelmet, de cserébe valami igazán lényegeset tanít az ember és az idő természetéről.
A képsorozat idővel multimédiás projektté nőtte ki magát: Das anatomische Theater: interaktív rajzfilm a 20. századról címmel 1999-ben CD-ROM jelent meg, Das anatomische Theater: 20. századi szimultán játékok címmel 2008-ban pedig könyv formájában, albumként is kiadták, ezt követte 2010-ben a honlap, ahol egy bővebb anyag vált elérhetővé.
– A CD-ROM egy zsákutca volt, azt hittük, ez a hordozó tovább fennmarad – jegyzi meg Radmila, de nem értek vele egyet. Nemcsak azért nem tartom zsákutcának, mert jelentős szakmai elismerést kapott – az Annecy Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon a legjobb interaktív műalkotás díját nyerte el 1999-ben –, hanem mert az alkotók egy olyan formát találtak, amelyhez akkor még nem volt adott az a technika, amellyel ez igazán működhetett volna.
Képzeljük csak el, milyen volna most bevinni ezt a műalkotást egy olyan virtuális térbe, ahol könnyedén megvalósulhatna az átjárás az asszociációk között, olyan útvonalakat kínálna, mint a számítógépes játékok, és adott szempontok szerint lenne bejárható a 20. század! Az oktatásban is eredményesen hasznosíthatnák, hiszen nem információhalmazt zúdít a látogatóra, hanem azt teszi átélhetővé, hogy milyen érzete volt az elmúlt évszázadnak. Ezt nem tudja a tankönyv. Gondoljunk bele, hogy a mai tizenévesek nemcsak egy másik évszázadban születtek, hanem egy másik évezredben – és természetesen ez csak egy hangzatos tény, amelyet csupán a kronológia eredményez, de soha más ezredfordulón nem változott ekkorát a világ, mint az elmúlt évtizedekben, soha nem fejlődött ilyen léptékben a technika, és soha nem kerültek generációk ilyen távol attól, hogy ugyanazt a fogalomkészletet természetes módon birtokolják. Gondoljunk bele, hogy néz ki a gyerekeink gyerekkora és hogy nézett ki a szüleinké! Mekkora tétje van annak, ha egy bölcs „bennszülött”, aki tisztán látja az összefüggéseket, ténylegesen végigkalauzol egy olyan világ rejtett átjáróin, amelyet folyton elfednek a róla szóló írások, állítások, tanulmányok és statisztikák!
Úgy tűnik, Milorad Krstić gyönyörködik az időben. Rendre megmutatja, mennyire érdekes az idő működése. Például a szimultaneitás. Hogy két esemény közül melyik lesz nagyobb hatással a világra, az csak utólag derül ki, de az egyidejűségek felismerése is szórakoztató játék. A művész a valóság furcsaságaira irányítja a figyelmünket, amikor a 20. századról beszélgetünk; olyan tényeket sorol, mint például 1943-ból Hitler harcászati utasítása, hogy 300 ezer példányban nyomtassák ki Karl May Winnetou című regényét, és osszák ki a fronton szolgáló katonáknak, hogy ezzel emeljék az igazságos harcba vetett hitüket és fejlesszék taktikai gondolkodásukat. Vagy hogy 1953-ban Oroszországban meghal Sztálin, de ugyanebben az évben megjelenik Amerikában a Playboy első száma Marilyn Monroe-val a címlapján. 1959-ben Fidel Castro átveszi Kubában a hatalmat, New Yorkban pedig piacra dobják a Barbie babát.
– Mennyi abszurditás van amögött, ahogyan ma gondolkodunk a világról! – mutat rá Milorad Krstić. – Mennyire más 20. századot írnak le a történelemkönyvek, amelyek csak politikusokkal, csatákkal, háborúkkal foglalkoznak. Holott a film, a könyv, a zene, a színház, a popkultúra is ugyanúgy meghatározza azt, hogyan alakul az emberi történelem. Freud Álomfejtése csak egy könyv 1900-ból, mégsem állíthatjuk, hogy amit összefoglalt a tudatalatti működéséről, ne lett volna óriási hatással a következő száz évre.
A tudatalattiban őrzött, ezáltal jelen idejűvé vált, múltbéli képek fontos szerepet kapnak a Ruben Brandt, a gyűjtő című animációs krimiben is, de az asszociatív kapcsolódások tetten érése szintén hasonló játék. Az időutazás gondolata izgalmas titkokat tár fel akkor is, ha valaki a személyes múltjába merül alá, akkor is, ha az emberiség történetének letűnt korszakait igyekszik megérteni. Ismerjük ezt a gondolatot Az ember tragédiájából is – 2002-ben Milorad Krstić készítette a díszlet- és látványtervet az új Nemzeti Színház emlékezetes nyitóelőadásához–, de az időutazás motívuma jelenik meg most készülő, igazi családi mozinak ígérkező animációs filmjében is: a MouMoush főhősei gyerekek, egy testvérpár, akik Párizsból Erdélybe utaznak, hogy meglátogassák nagybátyjukat, aki egy időgépet épített.
Amikor arról kérdezem Miloradot, honnan ez a sajátos viszonya az időhöz, a gyerekkoráról kezd mesélni és arról, miért kezdte el foglalkoztatni a valós látvány és az ábrázolás közti kapcsolat. Mint mondja, meghatározó a kultúra, amelybe beleszületik az ember, de legalább ugyanolyan lényeges mindaz, amit még gyerekként megfigyel és észrevesz a világból.
Milorad Krstić szerb származású, Dornberkben született, ez egy kis falu a mai Szlovéniában, közvetlenül az olasz határnál. Később a család Pulába költözött, és az ott töltött gyerekkort tartja a legmeghatározóbb éveinek. A szülei Tito partizánjai voltak, az édesapja katonatiszt – az életük szigorú rend szerint zajlott, előre szabott ideje volt az ebédnek, tanulásnak, játéknak. Milorad kitűnő tanuló volt, építész szeretett volna lenni, de nem volt lehetősége ezt tanulni az Újvidéki Egyetemen, ezért jogot végzett.
– Az amerikai filmekben láttam, hogy az ügyvédek menők. Jól tudok beszélni, vág az eszem, gondoltam, jó ügyvéd leszek – meséli, amikor a pályaválasztásról faggatom.
Fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy gyerekkora óta folyamatosan rajzolt és festett. Sőt olyan emlékei is élesen élnek, amikor gyerekként ébredés után a falon látható mintákat figyelve karaktereket, figurákat, helyzeteket ismert fel bennük. 1956-ból – nem vitatva az év történelmi jelentőségét – ő egy igen személyes emléket tud felidézni négyéves korából: a Borba (Harc) nevű jugoszláv napilap szélére, amit az édesapja járatott, ceruzával halacskákat rajzolt. Néhány vonás volt csak, de látta, hogy mindenki felismeri, hogy az hal. Azt is megfigyelte, hogy attól a kicsi vonaltól, amivel a száját rajzolja, függ a halacska hangulata. Ha a vonal felfelé ível – nevet, ha lefele ível – szomorú. Ezek a megfigyelések állandóan foglalkoztatták, ezért természetes volt, hogy folyton rajzolt.
– Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor eldöntöttem, hogy festő leszek. Már évek óta jogász voltam, épp befejeztem egy festményt, és elégedettséget éreztem. Akkor villant fel bennem, hogy miért nem azzal foglalkozom, amit szeretek? Miért csinálnék bármi mást a rajzoláson, festésen kívül? – idézi fel.
Milorad szerelme, Radmila Magyarországon született, Újvidéken ismerkedtek meg, ahova Radmila külföldi diákként érkezett. Magyar napokat szervezett az egyetem, ahol az akkor harmincéves Milorad kulturális titkárként volt jelen. Egy hölgyválasz apropóján Radmila táncra kérte. Most, több mint negyven év múlva egymás szavába vágva idézik fel, hogy is volt mindez, és közben ragyog a szemük.
– Bátornak láttam. Meg hogy attraktív és veszélyes – jegyzi meg Milorad. – Később is bárhol jártunk, mindenki bámult utána, én meg büszke voltam rá mindig.
Milorad 1990-ben jött Budapestre, úgy volt, hogy pár hét múlva továbbutaznak Radmilával, de maradtak. – Máig inspirál ez a város – jegyzi meg. Radmila és nővérei galériát nyitottak, Miloradot és a műveit hamar megismerte a magyar művészeti szcéna. Új szakasz kezdődött azon az úton, amelynek mentén olyan kiválóságok teremtek, mint a My Baby left me, a Das Anatomische Theater, a Ruben Brandt, a gyűjtő és a döbbenetes erejű képek mellett az emlékezetes látványtervek, kiállítások. És állíthatom: mumust még nem vártak olyan lelkesedéssel, mint ahogy Milorad új filmjét várjuk sokan.
Fotók: Kurucz Árpád
A teljes írás a Magyar Kultúra magazin 2024/01. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa!
