A selyemút nemcsak különböző áruk, hanem társasjátékok – már ha lehet ilyet írni a sakkról – cseréjéhez és elterjedéséhez is hozzájárult. Kultúrák, szokások, ételek fúziója jött létre, és ahol emberek találkoznak, ott el kell ütni az unalmas, várakozással teli órákat. Azt nem lehet megmondani, hogy a sakk őse is így alakult-e ki, de az tény, hogy az emberek átvettek egymástól különféle játékokat, vagy olyan variációk jöttek létre, amelyek megfeleltek a különféle nemzetiségű utazóknak és kulturális hátterüknek.
A sakkban – és a sportokban – is ez a csodálatos, hogy nem igényel semmilyen bonyolult közös kódot, nyelv birtoklását, csak a szabályok ismeretét. Néhány korábbi játékra azonban némi eséllyel vissza lehet vezetni a sakk történetét: az egyik ezek közül az egyiptomi szenet, amelynek szabályai nem ismertek, azonban harminc négyzetlapot kellett átjuttatniuk a játékosoknak a táblán, és a szerencse elég komoly faktorként játszott közre.
A modern sakk őse az indiai csaturanga játék. A szankszrit szó négy tagot jelent, és a négy fegyvernemet – a gyalogságot, a lovasságot, a harci kocsikat és az elefántos egységeket –, vagyis a hadsereg egészét jelöli. Itt már a különböző bábuk különböző funkciókkal bírnak, a hatvannégy – egyszínű – mezőből álló táblán hadsereg módjára állították fel a figurákat: középen rádzsával, főminiszterrel, elefántokkal, harci szekerekkel, lovasokkal és gyalogsággal – nagy átfedést mutat a modern sakk bábukészletével.
Egy, az első évezred végén élő tudós, al-Jaakúbi története szerint egy indiai bölcs, Kaflán találta ki az általa arabul satrandzs néven ismert játékot. A királynő alattvalói arra kérték fel a bölcset, hogy kíméletes módon közölje az uralkodóval, hogy fiát megölték a lázadók. Kaflán erre kitalálta a csaturangát, büszkén mondta tanítványának, hogy „íme, a háború, vérontás nélkül”, majd a királynő színe előtt kezdtek játszani.
A játszmák végén jobb esetben kimondott szavak a közvélekedéssel ellentétben nem azt jelentik, hogy a király halott, hanem azt, hogy a király védtelen, legyőzetett. A királynő végül megjutalmazta a bölcset, azt kérhetett, amit csak akart, Kaflán pedig csak egy kis búzát – másutt kukoricát – kért: hogy a tábla első mezőjére egy, a másodikra kettő, a harmadikra négy, a negyedikre pedig nyolc szem jusson, és így tovább, mindig kétszer annyi, mint amennyi az előző mezőn volt. A történet nemcsak bemutatja, hogyan gazdagodott meg Kaflán, hanem felvillantja a sakk egyszerű felépítésében és szabályaiban rejlő végtelen számú lehetőséget is.
A csaturanga elődjét nehéz meghatározni, biztosan nem első volt a sorban, akár a selyemúton is érkezhetett a sakk őse Kínából. Egy fősodortól eltérő vélemény szerint a kínai hsziang-csi volt valójában a sakk őse. Itt is tizenhat figurát használnak, amelyek a négyzetek választóvonalain közlekednek, és metszéspontjukban állnak meg. Pluszbábu is szerepel benne, az ágyú, és a tábla közepén a folyó található, amin az elefántbábuk nem kelhetnek át. És persze olyan tudósok is vannak, akik szerint már a Kr. e. második évszázadban feltalálták a kínaiak a sakkot, mi több, a Han-dinasztia a játéknak köszönhetően győzte le a Csin-dinasztiát.
A perzsák csatrang néven ismerték a játékot, első említése a hetedik század elejéről származik. Ez már a dokumentált sakk: a Szászánida Birodalom alapítóját, Ardasírt tehetséges csatrangjátékosként írták le. Azonban mert Ardasír háromszázötven évvel korábban élt, valószínűleg nem játszott a csatranggal, egy dolog azonban biztos: a szöveg keletkezésekor már ismert volt a játék. Nagyjából 625-ben keletkezett az első ismert, csatrangról szóló könyv, amely az Indiából való érkezést és a szabályokat meséli el. A könyv szerint egy indiai uralkodó követet és ajándékokat, köztük egy sakk-készletet küldött a perzsa sahnak, hogy ha nem tudja kitalálni a szabályokat, fizessen sarcot a rádzsának, egyébként megtarthatja a kincseket.
Az uralkodó legbölcsebb tanácsadója három nap után rájött a megoldásra, hogy a sakkot a csaták mintájára kell játszani. Ugyanő kitalált egy másik játékot, az ostáblát, és a sah elküldte a rádzsának, hogy akkor most ő jöjjön rá a társasjáték nyitjára. Nem sikerült, ezután az indiai uralkodó az eredeti sarc kétszeresét fizette meg. Ebből is kitűnik, hogy az arab satrandzs közvetve Indiából származik, azonban a mai sakk a perzsa gyökerekből építkezik: a sakk-matt kifejezés és a bástya angol neve – rook – is innen, a rukh szóból származik. Európába végül arab közvetítéssel jutott el, Dadogós Notker frank szerzetes szerint már Nagy Károly is kapott ajándékba egy sakk-készletet a kalifától. Más források szerint Bizáncon keresztül jutott el a kontinensre, ahol nagyjából a 9. század óta játsszák az emberek.
A 15. század végén módosítottak a szabályokon: a királynő már a tábla széléig haladhatott, a futó pedig akár kettőt is léphetett: a játék gyorsabb lett, a figurák nevét megváltoztatták. A futó angolul püspök, franciául udvari bolond, németül futár, olaszul hivatalnok. A formák is változtak, az addig tömzsi faragványokat kecses, esztergált alakok váltották. Az első sakk-könyvek egyikét korának kiválósága, Ruy López de Segura írta, az igen gyakran használt spanyol megnyitást pedig ő maga keresztelte el így. Az őt legyőző olasz Giovanni Leonardo de Cutri azonban nem sokáig élvezhette a diadalt, hamarosan megmérgezték. Ezután Paolo Boi lett a legjobb sakkozó – ő volt az, aki több történet szerint a sátán ellen is játszott.
A történet egyik variációja szerint az olasz mestert többször elverte egy gyönyörű lány, mire Paolo Boi rájött, hogy a sátánnal játszik. Hogy legyőzze, az utolsó játszmában úgy adott mattot, hogy a figurák a játék végén kereszt alakot vettek fel. A feladványt több embernek is tulajdonítják: egyesek szerint a Les Cahiers de l’échiquier français 1936. november–decemberi számában jelent meg, mások szerint Charles Gumpel találta ki 1878-ban.
A gép első diadala
Ha Kempelen Farkast polihisztorként jellemeznénk, levonnánk érdemeiből. Nem túlzás – ahogyan azt Mélyi József is tette egy interjújában – tótumfaktumként hivatkozni rá. A feltaláló két automatát is tervezett, az egyik a beszédhez, a másik pedig a sakkhoz kapcsolódott. Kempelent egyszer Mária Terézia meghívta egy illuzionistabemutatóra a schönbrunni kastélyba, majd kikérte a véleményét. A feltaláló nem volt elragadtatva, sőt azt mondta, hamarosan különb mutatvánnyal áll elő. Fél évvel később ugyanott bemutatott egy gépet: egy nagy ládát, amelynek a tetején egy sakktábla és egy turbános alak ült. A gép nemcsak sakkozott – és győzött le eleinte mindenkit –, de az alak pipázott – így került ki a szerkezet belsejéből a bent égő olajlámpa füstje –, sakk esetén kettőt, sakk-matt esetén hármat bólintott.
A Törökről nem írt le egy sort se, de minden bemutató alkalmával megmutatta a gép belsejét, ahol rengeteg fogaskerék és mechanika működött, kihúzta a fiókokat, hogy demonstrálja, nincs odabent élő ember. Az 1769-es bemutatót követően, 1782 és 1784 között több európai nagyvárosban is lenyűgözte a közönséget a sakkozógép – amire egyébként Kempelen nem is volt annyira büszke. Halála után még turnéztatták a gépet, majd 1854-ben Philadelphiában egy múzeumi tűzben megsemmisült. Működése során legyőzte II. Frigyes porosz uralkodót, és amikor Napóleon csalni próbált, az automata lesöpörte a táblát. A talányos gépben valójában egy külön erre a célra szerződtetett sakkmester rejtőzött. A Török olyan nagy hatást gyakorolt a kultúrára, hogy a német getürkt szó a gép nevéből származik, és azt jelenti: hamisított, elcsalt – például egy levél esetében.
A Törökkel ellentétben a feltaláló büszke volt beszélőgépére, amellyel a modern fonológia úttörőjének számít. Már a sakkozógépnél elgondolkodott, mennyire frappáns lenne, ha a Török beszélni is tudna. 1788-ra el is készült vele, a gép pedig egy négy-öt éves gyerek szintjén szólalt meg több európai nyelven: némelyekkel könnyebben, míg a mássalhangzó-torlódásról hírhedt német nyelvvel nehezebben birkózott meg. Közel ötszáz oldalas írásában Kempelen leírta a szerkezet működését, egészen a legapróbb részletekig, hogy bárki elkészíthesse otthon a saját beszélő masináját.
Működési mechanizmusában a beszédre hajazott: azaz nem külön-külön szólaltatott meg minden hangot, hanem a duda elvén működő hangszer hangját módosította különböző rezonátorokkal és csövekkel, ahogyan azt a tüdőből kiáramló levegő esetén az ember is teszi.
A gépet két kézzel kellett működtetni, és Kempelen szerint három hét gyakorlás után már egészen jól ki lehetett vele fejezni a mondatokat. A feltalálót az hajtotta, hogy a némák is kifejezhessék gondolataikat. A fáradhatatlan köztisztviselő – aki a török pusztítás után kidolgozta a Bánát betelepítésének tervét, különös tekintettel a selyemiparra –, művész és feltaláló a világ jobbítására tett szándéka nem csak ebben a találmányban érhető tetten: ő találta fel az első vakírógépet is. Kempelen, akiről azt híresztelték, hogy az ördöggel cimborál, 1804-ben hunyt el kegyvesztetten és szegényen.
Így árazzák be a sakkozókat
A sakkteljesítmény mérésére a gyakran ELO-ként emlegetett Élő-pontszám szolgál, amelyet Élő Árpád dolgozott ki. Bár a rendszert megelőzték magyar próbálkozások – Androvitzky Károly és Gelenczei Emil jóvoltából –, végül a Marquette Egyetem oktatójának módszerét fogadta el a sakktársadalom. Élő Árpád alig tízéves volt, amikor családjával együtt kivándorolt a tengerentúlra, Clevelandbe. A Chicagói Egyetemen szerzett diplomát fizikából, majd 1926-tól a milwaukee-i Marquette Egyetemen oktatott elméleti fizikát.
A kutatás és oktatás mellett Élő borászkodással, csillagászattal és sakkal is foglalkozott, 1935-ben pedig az Egyesült Államok sakkszövetségének elnöke lett. 1959-ben a szervezet felkérte a professzort, hogy dolgozzon ki egy jobb metódust a sakkozók rangsorolására. Az amerikai szervezet 1960-ban, a Nemzetközi Sakkszövetség, vagyis a FIDE pedig tíz évvel később fogadta el a pontszámítási rendszert.
A rendszer lényege, hogy büntet vagy jutalmaz, nyert vagy veszített játszmától függően. 2500 ponttól számít valaki nagymesternek, 2700 fölött szupernagymesternek is nevezik a sakkozókat – a 2800 fölöttiekre pedig nincs külön jelző. A FIDE skálája 1400-nál kezdődik, a legmagasabb pontszámot – 2882-t –pedig Magnus Carlsen érte el. Más sportokban is használják – például a teniszben –, de a League of Legends című videójáték is ezt a metódust használva rangsorolja a játékosokat. A rendszer a következő tényezőkből számolja ki a jutalmul kapott vagy büntetésből elveszített pontokat: az eredményből, az ellenfelek addigi Élő-pontjainak különbségéből és egy rutintól függő szorzótényezőből. Rapid és villámjátszmákra külön ranglistát használ a FIDE.
Élő Árpád a rendszer legnagyobb hibájának gondolta, hogy a pontszám javítására törekvő magatartásra ösztönözhet, és a sakkot mint sportot mutatja be. Bár 2000-ben megváltoztatták a számolásra használt függvényt, továbbra is Élő-pontszámnak nevezik a ratinget. A sakkranglisták megreformálója 1992-ben hunyt el. Szülőfaluja, Egyházaskesző jelenlegi címerében a leghíresebb szülött iránti tiszteletből egy huszárfigurát helyeztek el.
A szervezett sakk Magyarországon
Magyarországon már a 14. és a 15. századból is kerültek elő sakkal kapcsolatos leletek: a diósgyőri várban egy szarvasagancsból készült figurát és egy sakkasztaltöredéket, Nagyvázsonyban pedig esztergált figurákat találtak. A korabeli források megemlítik, hogy Károly Róbert 1335-ben a cseh királynak egy míves sakk-készletet adott ajándékba.
A sakkirodalom néhány évszázaddal később jelent meg. 1758-ban a Sách, avagy királyos játéknak szabott rend-tartási címmel adták ki az első sakk-könyvünket. Szerzője nem ismert, a szabályokat gyűjtötte egybe, és megőrizte a figurák elnevezését: a király király volt, a vezér hadnagy (melyet királynénak is neveztek), a bástya torony, a futó nyilos, a huszár lovas, a gyalog talpas. 1783-ban latinul megjelent a második könyv, P. F. G. tollából. Bottlik Iván Kis magyar sakktörténet című munkájában valószínűsíti, hogy Gyurkovics Ferenc professzorról van szó, aki C. P. F.-nek, a pártfogójának ajánlja művét: ő pedig Forgách Pál lehetett.
Több híres hazai politikus is sakkozott: Hunyadi Mátyás felesége, Aragóniai Beatrix királyné is játszott – ő volt az első név szerint ismert sakkozó –, ahogy Zrínyi Miklós is: legalábbis a Vitéz hadnagy című munkájában a hadászatot többször is a sakkhoz hasonlítja, ami azt jelenti, hogy nemcsak ismerte a szabályokat, de feltételezte, hogy az olvasói is értenek hozzá. II. Rákóczi Ferenc ifjúkorában és száműzetésben is sakkozott, Széchenyi István pedig még Döblingben is játszott. A szabadságharcosok közül Kossuth Lajos, Szacsvay Imre, Klapka György és még sokan sakkoztak. A 20. században Klebelsberg Kunó és Kállay Miklós is játszott. Karinthy Frigyes és József Attila is előszeretettel sakkozott, Szent-Györgyi Albert pedig a Szegedi Sakk-kör elnöke volt.
A 19. században rendre a kávézókban szerveződtek a sakk-körök. Szén József, Löwenthal János Jakab, Grimm Vince és a kor nagyjai a Wurm-udvar kávéházában gyűltek össze. Egy időben Kossuth is ebben a házban lakott, Grimm pedig a Magyar Állami Bankjegynyomda igazgatója volt a szabadságharc alatt, ő felelt a Kossuth-bankók nyomtatásáért. A Pesti Sakk-kört 1839-ben alapították – legalábbis elvileg, de három évvel később már biztosan működött –, és 1842 és 1845 között levelezési sakkot játszottak Párizzsal: mindkétszer Szén Józsefék nyertek. A szabadságharc után Löwenthal Londonba, Grimm pedig a bitó elől Aleppóba menekült.
1859-ben az Európa Szállóban Erkel Ferenc elnökletével újjáalapították a Pesti Sakk-kört, de még abban az évben betiltották a működését. 1860-ban a Vasárnapi Újság sakkrovatot indított, négy évvel később pedig Széchenyi István fia, Ödön alapította újra a Pesti Sakk-kört a Velence kávéházban: ez a hely mintegy negyed évszázadig a magyar Café de la Régence volt – a párizsi helyen összegyűlő sakkozókkal is megküzdött Kempelen gépe, és legyőzőre is talált közöttük. 1865-ben már 72 tagja volt a Pesti Sakk-körnek.
A rövid áttekintésben említett nevek akkoriban a világ elitjét képviselték: Szén József az első nemzetközi versenyen ötödik lett. Maróczy Géza 1895 és 1908 között a világelit élbolyába tartozott, gyakran meg is nyerte a tornákat: a Chessmetrics adatai alapján 1905-től 1907-ig vezette a világranglistát, és 1920 és 1936 között is nagyon erősen játszott. Ő készítette fel az első női sakkvilágbajnokot, Vera Mencsiket és Max Euwe-t is, aki az orosz Aljechin legyőzésével világbajnok lett. Kortársai közül Charousek Rezső és Breyer Gyula is kiemelkedett, viszont harmincéves koruk előtt elhunytak.
Szabó László nyolcszor nyert magyar bajnokságot, Portisch Lajos a hetvenes-nyolcvanas évek sakkaranykorának vezéregyénisége volt – sakkolimpiai bajnok, nyolcszoros világbajnokjelölt, kilencszeres magyar bajnok –, 2004-ben pedig a Nemzet Sportolójának választották. Lékó Péter 2004-ben világbajnoki döntőben 7:7-es döntetlent játszott az orosz Vlagyimir Kramnyikkal, a Polgár nővérek pedig olyat vittek végbe, ami még soha senkinek nem sikerült a világ sakkozásában.
A Magyar Sakkszövetséget 1911-ben alapították, elnöke Maróczy Géza és Huber Dániel lett, de két évvel később megszűnt, majd 1918-ban újraalapították, ám csak három évvel később kezdte meg valódi működését. 1945-ben Magyar Dolgozók Országos Sakkszövetségére keresztelték át, 1956-ban újra Magyar Sakkszövetség lett. Elnöke egy rövid ideig Kádár János volt.
Sakk életre-halálra
Ossip Bernstein az elsők között kapta meg a FIDE nemzetközi sakknagymesteri címét, az orosz emigráns a kor több nagy sakkozóját is legyőzte. A történelem viharai háromszor sodorták el egzisztenciáját, először az 1917-es októberi forradalom, majd az 1929-es világválság, végül Franciaország német megszállása után kellett a nulláról kezdenie. Az oroszországi történésekkor viszont úgy is fogalmazhatnánk, hogy mínuszból hozta vissza a helyzetet a kiváló sakkozó. Ossip Bernsteint ugyanis a bolsevik titkosrendőrség elfogta, majd halálra ítélték, mert bankárok tanácsadójaként dolgozott. A kivégzőtiszt a névsor felolvasásakor ráismert a sakkozóra, és alkut ajánlott: játsszanak, ha Bernstein győz, szabad, de ha döntetlent vagy vereséget szenved, nem csak a játszma ér véget számára. A sakkozó nyert, a tiszt pedig tartotta a szavát: Bernstein Párizsba menekülhetett.
A sakkozóból lett báró
Kolisch Ignác Pozsonyban született, családja diákkorában Bécsbe költözött. Kereskedő és újságíró lett, olasz, francia és német lapokba írt, valamint már tizenhét évesen eredményesen sakkozott. Bár szegény családból származott, a Monarchia fővárosában kapcsolatba került a legfőbb pénzügyi körökkel. Sakkozott Angliában, Párizsban, Szentpéterváron, Barcelonában, a világhírt azonban kétségtelenül az 1867-es párizsi világkiállításon szervezett sakkversenyen szerezte.
Kijutásának – és Kolisch alakjának – Móra Ferenc A sakkbáró című írásában állított emléket: „A Velence kávéház mellett volt a pesti sakk-kör, annak az elnöke Erkel Ferenc, ő hozzá állított be Kolisch. Elmondta, hogy ő kicsoda, micsoda és hogy nem kevesebbet akar, mint megnyerni a párizsi sakktorna nagydíját, ahhoz kellene neki ötven forint, útiköltségre, kiruházkodásra. Azt pedig a pesti sakk-körtől akarja kölcsönkapni, ígérvén becsületszavára, hogy a nagydíjból első dolga lesz azt visszafizetni. Erkel nem mondott se jót, se rosszat, csak rámutatott a sakktáblára – az mindig »terítve« volt a sakk-körben – és megindult a feketével. Kolisch nagyszerűen letette a vizsgát, egy óra alatt háromszor mattolta meg Erkelt. Másnap már útban volt Párizs felé a pesti sakk-kör ötven forintjával és ajánlólevelével. Tíz nap múlva pedig a pesti sakk-kör visszakapta az ötven forintját, mert Kolisch megnyerte a nemzetközi nagydíjat és megszerezte a sakkmesteri világhírt.”
A történet csodálatos, azonban sajnos nem igaz. Kolisch nem Erkel háromszori legyőzésével jutott ki a tornára. Ettől függetlenül a Chessmetrics szerint 1867-től egy éven át Kolisch volt a világ legjobb sakkozója, a Pesti Sakk-kör kétszer is tiszteletbeli tagjává választotta.
Ezzel gyakorlatilag véget ért Kolisch profi pályafutása. De mert bankárként, pénzemberként jelentős vagyont halmozott fel, a sakkon keresztül barátja lett a későbbi francia elnöknek, Jules Grévynek, és még a bécsi időkből ismerte a Rothschild családot, gazdag emberként pénzelte a sakkot, versenyeket szervezett. 1870-ben Erkelt is meghívta Baden-Badenba, de a zeneszerző nem tudott részt venni a megméretésen. 1882-ben visszaköltözött Bécsbe, megkapta a bárói rangnak megfelelő Freiherr címet a Szász-meiningeni Hercegségben – húszezer osztrák forintos adományozást követően. Az osztrák fővárosban megalapította a Wiener Allgemeine Zeitung nevű lapot, amelynek természetesen sakkrovata is volt. Bárói címerében egy végtelen sakktábla, egy bástya és egy ló figurája látható. Kolisch Ignác 1889-ben hunyt el.
A gép végleges diadala
1996-ban az IBM gépe, a Deep Blue legyőzte a sakk akkori legjobbját, Garri Kaszparovot. Mára nem akkora kunszt, ha a számítógép legyőzi az éppen regnáló sakkmestereket, hiszen felfoghatatlan méretű számítókapacitás áll rendelkezésre, és a gép nem hibázik – kivéve a 19. században Charles Gumpel eletromechanikus sakkautomatáját, amelyet a feltaláló a szomszéd szobából irányított. A Mephisto kivételesen gáláns volt a női játékosokkal, általában hibázott és feladta, a férfiakkal viszont kíméletlenül játszott. De a mai gépek nem ennyire könyörületesek, kihasználják a legapróbb hibát, azt a tulajdonságunkat, amely emberré tesz bennünket.
A techcégek figyelme az utóbbi időben a teljesen öntanuló sakkfejlesztések felé fordult: a Google projektje, az AlphaGo 2014-ben kezdte tanulni a gót, egy négyezer éves kínai táblajátékot, majd egy évvel később legyőzött egy profi játékost. Az általa használt algoritmus, a Monte-Carlo Tree Search magyar fejlesztés. Az AlphaGót akár kreatívnak is mondhatnánk, hiszen a programmal nem elemeztek milliónyi játszmát, nem ismeri a megnyitásokat, pusztán a szabályokat kapta örökül, aztán majd a játszmákból levonja a következtetéseket – amelyeket saját magával vív. A fejlesztők azt mondták, ahogy öntanulás közben néha játszottak egy-egy meccset ellene, le lehetett követni, hogy a go történetének épp melyik fázisában jár. Végül olyan szintre jutott el, ahol ma még nem tartanak a játékosok, sem pedig a játék.
Az AlphaGo továbbfejlesztett verziója, az AlphaZero már sógit, gót és sakkot is játszik. Sakkban a Stockfish nevű programmal engedték össze, ezer játszmából nem meglepő módon 839 esetben döntetlen lett a végeredmény, hatszor a Stockfish nyert, százötvenötször viszont az AphaZero. És itt már minden a gép improvizációján és problémamegoldásán múlott. A sógiban vették észre, hogy a józan észnek ellentmondóan a királyt a tábla közepére mozgatja, gyakorlatilag veszélybe sodorja saját magát, viszont uralma alatt tartja a játékot – itt is az történhetett, ami a gó esetében, vagyis az emberiség egyszerűen nem jutott még el addig a pontig a játékban, amit már az AlphaZero képvisel.
A program a sakkszoftverekhez képest is máshogy működik: a Stockfish másodpercenként hatvanmillió lehetőség közül választ egy ideálisat, az AlphaZero hatvanezer lehetőséget vesz figyelembe. A Google ezért felelős részlege szerint a mesterséges intelligencia (MI) ilyen jellegű erődemonstrációja arra jó, hogy az emberek komolyan vegyék, és el lehessen kezdeni foglalkozni azokkal a valódi, sőt súlyos problémákkal, amelyekben nagy segítség lehet az MI. És persze azt is jelzi, hogy nem értünk még el a sakk történetének végéig, a góhoz és sógihoz hasonlóan biztosan várnak még ránk paradigmaváltások. Talán épp az MI-nek köszönhetően.
Köszönetet mondunk Jakobetz Lászlónak – az ő tudása nélkül ez a cikk nem születhetett volna meg ebben a formában.
Felhasznált irodalom:
Voigt Vilmos: Két szemiotikai gép a 18. századi Magyarországon
Koronghy Gyula: A magyar sakkozás hajdani fellegvárai
Kállai Gábor: Sakksztorik
Bill Price: A sakk története ötven lépésben
Gareth Williams: Mesteri figurák
Jakobetz László: Hét ország sakkvándora
