A technovilágrend bolsevikjai egymást is manipulálják

Képzeljük el, hogy milyen lenne, ha Elon Muskot, Jeff Bezost, David Zuckerberget és Bill Gatest egy pulzust és alvásminőséget mérő fiatalító app harminc pluszos fiatalemberekké varázsolná. De mi lenne, amit megtudnánk? Hogy semmi más nem érdekli őket, mint a profit? Hogy csak az a fontos számukra, hogy bekerüljenek a világ tíz leggazdagabb embere közé, és váljanak érinthetetlenné, és alakítsák kedvükre a globális világot, úgy számolva fel a nemzetállamokat, mintha csak igazítanának valamit a rooming szolgáltatások rendszerén… Valami ilyesmit tudnánk meg.

Kantra, Hegelre és a New York-i tőzsdeindex törvényszerűségére hivatkozó dialógusokat hallgatunk, miközben a négy alfa-hím válogatott finomságokat eszik, nos, ez sztorinak olyan vékony, mint az Alpok olvadó hegycsúcsain a jég. A film közel kétharmadáig nem történik semmi, négy, az infotápláléklánc csúcsán lévő egykori barát, Randall (Steve Carell), Souper (Jason Schwartzman), Ven (Cory Michael Smith) és Jeff (Ramy Youssef) összejön, hogy kieresszék a gőzt, és megnézzék a közöttük addig legszegényebb Jeff veretős villáját.

Találkoznak egy minden igényt kielégítő nyaralóban, és mint valami osztálytalálkozón, egymást húzzák, viccelődnek. Ők voltak annak idején a Kakasok nevű baráti társaság, megy a nosztalgiafesztivál, ami egy ideig érdekes, elvégre mégiscsak szupergazdagokról van szó, akik a politikára és a gazdaságra is hatással vannak. Közös nevezőre hozzák a gasztronómiát Hararival, miközben a Traam közösségi média tőzsdei pozíciójáról, az AI-ról, a palesztin helyzetről és a vegán ételekről is ejtenek néhány szót, miközben felmerül, hogy bedobjanak-e egymilliárd dollárt egy új meditációs appba, vagy sem.

Közben éppen káoszba süllyed a világ, a hiperinfláció tönkreteszi a nemzetállamokat, mindenhol elszabadul az erőszak, de ők csak azt méregetik, hogy kinek nagyobb a szerszáma, azaz kinek van több pénze. Az első negyedórában még érdekes lehet az, hogy Ven, a leginkább Elon Muskra emlékeztető karakter, épp most tett közkinccsé közösségi platformján néhány AI-os deepfake-alkalmazást, amelyekkel bárki válságokat robbanthat ki a világ különböző részein, a rákkal küzdő Randall pedig azon töri a fejét, miképpen tudná afféle poszthumánként feltölteni a tudatát a netre.

Ez így kellően modoros és idegesítő, de pont ezért nézzük, ugyanakkor hosszú ideig nem történik semmi. Ilyenkor kéne jönnie a kokainmedvének, vagy egy lábakat növesztő Megalodon halnak, vagy legalább néhány luxusprostituáltnak, és az egyikük hamis Hermès Birkin táskájából kiesne egy játék bilincs, ami nyomna egy entert Randall gépén, aminek következtében újabb deepfake-áradat zúdulna a világra, és kitörne a harmadik világháború… De nem. Ennél szerényebb a film vállalása. Randall úgy érzi, hogy meg kell ölniük Jeffet, mert ő valójában nem hisz a jövőben, különben is, Jeff csapata kifejlesztett egy szűrőt, ami lehetővé teszi a felhasználók számára, hogy megkülönböztessék a valódi tartalmakat a hamisaktól.

Ez a gyilkossági terv éppenséggel lehetne egy remek vígjáték kiindulópontja, csak ekkor már szinte véget ért a film, és hiába bénázza el a három barát negyedik társuk megölését, és lesz belőle egy burleszk, a moziban mindez nem volt előkészítve, elmaradtak a humoros helyzetek. Még a beszólások is olyanok, mintha csak a Wall Street Journalban olvasott jófejeskedő publicisztika bonmot-jat idéznék, miközben a halat borsozzák a fényűző konyhasziget márványpultján. Persze a film nem olyan bevállalós, hogy vér folyjon. Aztán üzletelnek még egymással egy kicsit, és mindenki hazamegy. A Mountainhead egyik fölösleges jelenetében a fiúk felmennek egy közeli hegy tetejére, hogy rúzzsal felírják a mellkasukra nettó vagyonukat. Nagyon kellemetlen. Ha a film pontozását rúzsoznánk föl a szereplők mellkasára egy 1-től 10-es skálán, akkor történet: 3, színészi játék: 6, dialógusok: 4, látvány: 5 pontot kapna.