A nyelv egy állandóan változó entitás

Idén jelent meg a Tracus Arte kiadó gondozásában a Váltóáram című novellásköteted román fordítása, a Curent alternativ. Hogyan változott meg a kötettel való viszonyod azóta, hogy először megírtad, és most, hogy újra bele kellett lépned egy fordítási együttműködés miatt? A szöveghez való visszatérés újraolvasás vagy újraírás volt inkább?

Az előbbi, hiszen a fordítás elkészültéhez nekem alapvetően nem kellett hozzányúlnom a szövegekhez, ez inkább az őszi időszakban lesz aktuális, ugyanis, ha minden jól megy, jövő év elején megjelenik a Váltóáram teljesen új kiadásban a Helikon Kiadónál. A román fordításnál inkább „apróságok” merültek föl, többször egyeztettünk a speciálisabb vagy esetleg a szlengkifejezések kapcsán George Volceanovval, számos kérdést megfogalmazott, miközben dolgozott, ez izgalmas volt, erősen rávilágított egy-két részletre, és jó volt azt tapasztalni, hogy alapos munkát végez, és vállalja, ha valamit nem tud, esetleg nem biztos benne, ez már önmagában meggyőzött arról, hogy minőségi, igényes szöveg lesz a román változat.

Milyen belső logika szerint épülnek fel azok a hiányok, szünetek, késleltetések, amelyek mintha a történetek igazi hordozói lennének? George Volceanov, a könyv román fordítója a Hamlethez hasonlította e feszültségszerkezetet – igaznak érzed ezt a párhuzamot?

Ha George Volceanov így látja, márpedig beleásta magát a szövegekbe, annak kifejezetten örülök. Én nem szoktam más szerzők szövegeihez méregetni az írásaimat, nem gondolkodtam ezen, és ezt szerintem amúgy is inkább egy külső(bb) szemlélő tudja megítélni. Az kétségtelen, hogy egy, a Váltóáram történeteit összekötő égi jelenséghez hasonló dolog megjelenik a Hamletben is, erről beszélgettünk George Volceanovval Bukarestben, miközben talán nemcsak erre a párhuzamra gondol, utal. A novellák sem csak emiatt a jelenség miatt kapcsolódnak össze, ott van az a társasház, ahol több elbeszélés cselekménye is zajlik, a szereplők általában valamiféle krízishelyzetben vannak, vagy abból lábalnak kifelé, határhelyzetek rajzolódnak ki a történetekben, és több szöveg is valahol az álom és ébrenlét határán lebeg. A hiátusok, az elhallgatások valóban fontos részei a történeteknek, ez a későbbi prózaszövegeimre is jellemző, szeretem, ha van tere az olvasónak gondolkodni, kalkulálni, ha van lehetősége a saját tapasztalatai, érzései alapján úgymond kiegészíteni a szöveget.

Milyen világszemléletből születhet meg egy olyan prózanyelv, ahol a fiziológia, az érzékelés és a pszichés instabilitás a jelentés elsődleges hordozóivá válnak? Hol húzódik a határ a tapasztalat irodalmi megjelenítése és a nyelvvel végzett, szinte laboratóriumi munka között?

Az biztos, ahogyan ez általában az elsőkötetekkel kapcsolatban lenni szokott, hogy rengeteg saját tapasztalatot beépítettem a könyvbe, azzal együtt, hogy ezek fiktív történetek. Szükség volt rájuk, mert utat kellett találnom, az első kötet gyakorta önmeghatározás, és persze önfeltárás is, amiből aztán vagy van továbblépés vagy nincs. Ahhoz például erős személyes tapasztalás kellett, hogy a Reggeltől reggelig című novellát, amely gyakorlatilag egy tükrözéses vizsgálat „története”, megírjam, főleg olyan részletekbe menően, ahogyan ez a könyvben olvasható. Szerettem volna, ha olyan témák, olyan utak, események is láthatóvá válnának a történeteken keresztül, amelyekről amúgy nem szívesen beszélünk, vagy akár egyáltalán nem, és tapintható közelségbe szerettem volna hozni, szándékosan, igen kellemetlennek ítélt, sokak, de nem mindenki által megélt szituációkat, amik fontosak, az életünk részei, és bár sokszor eltagadni, elrejteni szándékozzuk őket, nagyon is meghatároznak bennünket, alakítják az életünket, és a másokhoz való viszonyunkat, a kapcsolódási lehetőségeinket, és sajnos időnként a perifériára szoríthatnak, kitaszítottá tehetnek, megvetnek, vagy akár ki is közösítenek egyesek ezek miatt. A betegség, csak hogy egy fontos témát említsek a könyvből, tényleg nehéz téma, nehéz beszélni róla, kezelni, jól reagálni rá, ha egyáltalán lehet, és az ezzel kapcsolatos gátakat szerettem volna kissé fölszabadítani, kinyitni bizonyos ajtókat, amiken beleshet bárki, aki érdeklődik, aki szeretne szembenézni valami olyasmivel, ami ővele is megtörténhet egyébként bármikor, és ehhez bizonyos értelemben szükség volt egy kis laboratóriumi munkára is.

Miben látod a fordíthatóság valódi határát? Nem nyelvi, hanem metafizikai értelemben: van-e olyan érzékelési vagy létélménybeli réteg, amely szerinted szükségképpen torzul, ha átkerül egy másik nyelvbe – még a legjobb fordító által is?

Bizonyára a legtöbb mélyréteg torzul, hiszen a nyelvnek, a megérthetőségnek erős korlátai vannak, ahogyan nekünk mindannyiunknak. De ez egyáltalán nem baj, mert a torzulás felszínre hozhat más, akár fontosabb, erőteljesebb rétegeket is. Nem vagyok hivatásos fordító, így ezek részemről inkább olvasási élményekből fakadó tapasztalatok, olyan könyvek kapcsán, amelyeket eredeti nyelven és magyarul is olvastam.

Hogyan viszonyulsz ahhoz az olvasatvariációhoz, amely egy másik kultúra szemszögéből keletkezik? Ha a szöveged kapcsán új rétegek kerülnek felszínre a román nyelvű olvasatban az inkább megerősítés vagy idegenségélmény?

Alapvetően nekem „csupán” érdeklődéssel kell figyelnem azt, hogy milyen olvasatok keletkeznek, milyen élményt okoz az, amit írok, és ezt nyilván csak bonyolítja, ha egy másik nyelven szólal meg a szöveg, egy fordító munkája kapcsán, és még inkább bonyolítja, ha olyan nyelven, amelyet én nem beszélek. Hiszen így már nemcsak arról van szó, hogy vajon az „eredeti” szándékból, tartalomból mi jutott át, hanem az, hogy a könyvem idegen nyelvű olvasóinak a tapasztalatából, egyediségéből mi képes visszajutni hozzám. Ha ők más összefüggéseket vélnek felfedezni, a fordításban például máshová kerültek bizonyos hangsúlyok, egy novella átültetése például erősebben, „jobban” sikerült, vagy kulturálisan inkább illeszkedik, akkor nyilván az a rész meghatározóbb lesz a befogadók számára, és ez, azt hiszem, alapjában véve megerősítés. Ha egyáltalán van olyan szöveg, novella, amely hat. Megerősítés, hiszen van kapcsolódás, több szinten is, és ez mindenképpen jó. Azt megtanultam, hogy a véleményekkel óvatosan kell bánni, a jókkal és a rossz véleményekkel egyaránt, s hogy alapvetően azt kell megtalálnom, hogy én, magamtól miben vagyok/lehetek biztos, ahhoz kell hűnek maradnom, és azt kell továbbfejlesztenem, amin éveken át dolgoztam, amit hosszú időn át építettem eddig is.

Mi változik meg a saját írásaidról való gondolkodásban, amikor a fordítás révén visszhangként érkeznek vissza a mondataid? Elindul ilyenkor valamiféle másodlagos önolvasás, amely új fényt vet a szövegre – vagy ez kívül marad a szerzői térből?

Gyakori az, hogy elbizonytalanodom, ez szintén része annak, amiről az imént beszéltem, azt hiszem, baj is volna, ha állandóan azt érezném, hogy jó, amit írok, csinálok. Sokszor átdolgozom a szövegeimet, a Váltóáram elbeszélései között is akad olyan, amelynek többféle változata van, és egyes szövegrészeket – persze szintén átalakítva – van, hogy felhasználok újra, új helyen, ez nemcsak „javítási” igény, játék is, a lehetőségek, új jelentések, funkciók keresése és megtalálása is. A fordítás kapcsán is, hogyne, elkezdett újra foglalkoztatni néhány szöveg az első prózakönyvemből, és majdnem biztos vagyok benne, hogy bizonyos dolgokat, lehet, hogy csak apróságokat, de meg fogok változtatni benne. Persze ezt sem szabad túlzásba vinni. Van egy pont, amikor már nem szerencsés az aktuális énünkhöz igazítani egy adott, régebbi szöveget, el kell fogadni, hogy akkor az (is) voltam, hagyni kell, hogy éljen.

A fordítói kérdések időnként olyan rétegeket is láthatóvá tesznek, amelyek írás közben öntudatlanul működtek. Érezted úgy, hogy George Volceanov kérdései, visszajelzései révén mélyebb megértést kaptál a saját szövegeidről?

Az fontos visszaigazolás volt számomra, hogy alapvetően azt érzem, fekszik neki a stílusom, élvezi az „alapanyagot” a fordításhoz, és olyan jellegű kérdéseket tesz föl, amelyek már nem az alapvető megértésről, megérteni vágyásról, hanem a pontosításról, a finomhangolásról szólnak. George Volceanov egy határozott jellem, aki nem fogja vissza magát, megmondja a véleményét, ha valami nem tetszik neki – kérdez, kutakszik, ha kell –, és ez nekem már az elejétől kezdve nagyon szimpatikus volt, ahogyan az is elgondolkodtatott, és aztán fölvillanyozott, hogy neki például egészen más tetszett igazán a könyvben/a könyvből, mint amit én mondjuk a legerősebb novellának tartok.

Mit jelent, ha egy régebbi szöveged ma kezd új életet egy másik nyelven, egy másik kultúrában? Tekinthető-e a fordítás egyfajta időbeli „újranyitásnak”?

Ehhez elsősorban beszélgetnem kellene azokkal az emberekkel, akik abban a másik kultúrában olvassák, bízom benne, hogy lesz ilyen. Arra is nagyon kíváncsi leszek, miket írnak majd a román nyelvű kiadásról, a szerb kiadás kapcsán kaptam igazán pozitív visszajelzéseket.

Mit gondolsz, képes-e a fordítás fiatalítani egy könyvet – újra érvényessé tenni ott is, ahol az anyanyelvi térben már elcsendesült?

Azt nem tudom, hogy fiatalítani képes-e, de felfrissíteni mindenképpen, és ami a lényeg ebben, hogy új olvasókra talál, akik egészen más szemszögből, másfajta élettapasztalattal néznek ezekre a történetekre, és nagyon izgalmas abba belegondolni, hogy netán kapcsolódni tudnak hozzájuk, s hogy a történetek befolyásolják őket, gondolkodnak rajtuk, újraolvassák, sőt, az sem baj, ha nem szeretik, mert annak is lehet úgymond pozitív hatása. A kinti visszajelzések, sőt az, hogy megjelenik egy könyv idegen nyelven, visszahathat a hazai életére a kötetnek, erre azért láttunk már példákat, és az, hogy egy könyv, illetve annak történetei egy másik kulturális közegben élni, működni kezdenek, igazán remek dolog.

Ha az író és a fordító között létrejön egyfajta társszerzőség, akkor az irodalmi identitás meddig terjeszthető ki? Megmaradhat-e egy szöveg sajátnak, ha közben máshol, másképp is megszületett?

Azt gondolom, hogy a társszerzőség csak még inkább megerősíti azt, hogy a szövegnek van létjogosultsága, és mivel a fordítás által többekhez juthat el, egyre többen lehetnek kíváncsiak rá, az is egyértelműbbé válik, hogy ebben nekem is van konkrét szerepem. Ahogyan azt már említettem, a fordítóval közös munka fontos, az észrevételek hasznosak, és az én korábbi – sőt a jelenlegi – munkámra is új fényt vetnek, rengeteg minden felelevenedett bennem azokból az időkből, amikor a Váltóáram elbeszélésein dolgoztam. A szövegre, a nyelvre alapvetően amúgy is egy állandóan változó entitásra gondolok, szóval nem olyanra, ami csak az enyém, még akkor sem, ha van olyan jellegű sajátossága, ami rám jellemző igazán. A fordítás, ha jó, márpedig több visszajelzést is kaptam arról, hogy George Volceanov fordítása remek, csak hozzáad ahhoz, amit én létrehoztam, és ez előrelépés, több tekintetben is.

A Váltóáram az első prózaköteted. Ilyen téren is, de azáltal is, hogy ez a könyv Margó-díjat kapott, mérföldkőnek számít. Hogyan látod mai távlatból a könyv megszületését, az olvasóktól kapott reakciókat?

Hasonlóan pozitívan látom, mint akkoriban, sőt talán még pozitívabban, azóta, azt hiszem, sokkal inkább tudok örülni a dicsérő szavaknak, és sokkal inkább el tudom fogadni azt, ha valakinek nem tetszik valami, ami tőlem ered. Ez nem egy könnyű könyv, az alakok, a történetek terheltek, függőségek, magány, kilátástalanság, válsághelyzetek uralják a szövegeket, miközben gyakran fölcsillan a megoldás, a kiút lehetősége is, az már más kérdés, hogy a szereplők ezzel tudnak-e élni vagy sem. Azt gondolom, hogy azóta meghatározó prózakötet lett a Váltóáram sokak számára, és jól emlékszem arra – az egykori Kuplung nevű helyen, ahol épp egy barátomék koncertjén voltam, talán két hónappal a kötet megjelenése után –, hogy odalép hozzám egy, számomra teljesen ismeretlen csaj, és azt mondja, hogy szuper volt a Váltóáram, a legjobb kortárs könyv, amit az elmúlt években olvasott.

A kötetet együtt mutattátok be Bukarestben. Milyen volt a fogadtatása?

Nagyszerű bemutatója volt a kötetnek a Bukaresti Kulturális Intézetben, ahol Márton Evelin író, a kolozsvári Helikon folyóirat szerkesztője kérdezett engem és George Volceanovot. Örültem neki, hogy egy izgalmas, a kötet mélyrétegeit is érintő beszélgetés alakult ki, s hogy beszélhettem az erdélyi, romániai fotós munkáimról, az idős emberekről készült portrésorozatomról, sőt még az indonéziai útjaimról is. Hogy voltak érdeklődők, s annak is, hogy várhatóan ez egy hosszabb távú együttműködés lehet, a Tracus Arte kiadó is részt vesz annak a költészeti fesztiválnak a szervezésében, amely szeptemberben lesz szintén Bukarestben, és amelyre meghívtak.