Este fellépése lesz a Dresch Vonós Quartettel a budapesti Jedermannban. Hogyan kezd neki a próbának egy ilyen nap? Mikor kel, mikor ül oda a hangszerekhez?
Néhány napja már próbálunk az együttessel. Alapszabály – szerintem a színházaknál is így van –, hogy az előadás előtt egy órával illik a helyszínen lenni. Az ember felkészül, a hangszereit elhelyezi, behangolja, és várja a közönséget. Próbálunk áthangolódni egy más minőségbe.
Lelkileg és mentálisan is?
Abszolút! A hétköznapi dolgokat félretesszük, örülünk egymásnak és a közönségnek, s egy ünnepi légkört igyekszünk kialakítani.
Az otthonában is készül ilyenkor?
Egész nap fújtam. Most éppen főztem egy kis ebédet, de egyébként mindennapos, ha reggel felkelek, és nincs egyéb dolgom, mint például postára menni, akkor ezzel foglalkozom.
Van sorrend, hogy melyik szaxofonhoz nyúl először?
A sorrend úgy van – az előző kérdéséhez kapcsolódva –, hogy már most is ahhoz a légkörhöz próbálok hangolódni, amelyet az adott klub áraszt. Ha sikerül, az katartikus pillanathoz vezet, ilyenkor felülemelkedünk: csak a zene és az együttlét bűvöletében vagyunk.
Hogyan alakult, hogy épp a szaxofon lett az ön hangszere?
Már kisgyerekkoromban is láttam szaxofont és hallgattam zenét szaxofonosoktól, aztán a csepeli gépipari szakközépiskolában volt egy osztálytársam, Nagy Lászlónak hívták, és azt mondogatta nekem, van olyan zene, hogy jazz. Valahogy hozzájutott a Downbeat nevű amerikai laphoz, amely a jazzművészet szaklapja. Elhozta nekem, nézegettem benne a nagy mestereket, rangsorokat, cikkeket, majd elkezdtem ezt a fajta zenét hallgatni. Abban az időben felfigyeltem a Magyar Rádióban futó Jazz kedvelőinek című műsorra, amelyben először Johnny Griffin játékát hallottam, elvarázsolt. Ő a jazzszaxofonozás nagy mestere volt. Már nem él, de örök érvényű etalon.
Elhatároztam, nincs mese, én is ezt szeretném csinálni.
Emlékszik, hogyan szerezte be az első szaxofonját?
A gépipari szakiskolában nem tanultam zenét, ezért magánúton jártam tanárokhoz, hogy legalább valamennyi elméleti tudásom legyen. A technikai gyárban dolgoztam műszerészként, de a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola jazztanszékén akartam tanulni. Hangszerem nem volt, így az édesapámat kértem meg, hogy segítsen ebben. Építészmérnök volt, ezért először nem akarta, hogy zenész legyek, de édesanyám segítségével hatni tudtam rá, és hitelre vásároltunk egy tenorszaxofont. Onnantól kezdve a munkával párhuzamosan a hangszeren is játszhattam.
Megtartotta az összes szaxofonját?
Már sok hangszerem volt, az utóbbi húsz évben viszont két tenorszaxofonom van. Ha az egyik javítóba kerül, a másikkal is tudok zenélni. Ezenkívül van egy szopránszaxofonom és egy saját fejlesztésű fúvós hangszerem, ami a furulya és a fuvola között van. Fuhunnak becézem, elég sok kompozícióban használom.
Mások mellett Szabados György zongoraművész és zeneszerző is nagy hatással volt önre. Hogyan ismerkedtek meg?
Az 1970-es évek közepén a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola jazztanszakán tanultam. Ekkoriban eljárogattam különböző jazzklubokba, mert a műfaj divatos volt, progresszív zenei műfajnak számított. Többek közt Szabados György koncertjeire jártam, a triója mellett a Kathy-Horváth Lajos csodálatos hegedűművésszel alkotott duóját is élőben néztem. Meg kell hagyni, elég nehéz zenét játszottak, nem értettem minden részét, hiszen nem olyan amerikai jazz volt, amit az iskolában tanultunk. Szabados elmélyült és odaadó játéka mégis elvarázsolt.
Ráduly Mihállyal egy San Sebastián-i jazzfesztivál free jazz kategóriáját is megnyerték, amivel hatalmas nemzetközi elismerést szereztek. Ráduly – aki szintén nagy hatással volt rám – később az Egyesült Államokba emigrált. Ekkor összeszedtem minden bátorságomat, odamentem hozzá, és felajánlottam magamat, ha szaxofonosra van szüksége. Teltek-múltak az évek, és egyszer megkeresett, hogy csinál egy lemezt, engem és Lakatos Antalt is meghívott.
Egy helyütt Hamvas Bélához hasonlította Szabados Györgyöt.
Mert ugyanaz a magas szintű intelligencia áradt a személyiségéből: végtelenül művelt, olvasott és felkészült ember volt. Ez kicsit félelmetes volt a 10-12 fős fiatal csapatunk számára, akik körülvettük őt. Engem azért is emlékeztet Hamvas Bélára, mert ugyanaz a csontkemény, kompromisszumok nélküli gondolkozásmód jellemezte őt. Aztán megalakítottuk a MAKUZ-t, a Magyar Királyi Udvari Zenekart, amellyel évekig együtt zenéltünk.
Milyen szemléletet adott át önnek az ősi rétegű zenék összefüggéséről?
Ez nagy és komoly kérdés. Ez egy érzék. Manapság ugyanis sokkal inkább összekavarodnak a dolgok: egyre inkább a média használja a zenéket, amelyek elsősorban divatirányultságúak. A régi zenék, amelyekre ön is célzott, szakrálisak voltak. Az ember és a Teremtő összefüggéseit keresték:
mi, emberek az Isten függvényei vagyunk, ha akarjuk, ha nem.
A szakrális zenék a világ bármely részén hordozzák ezt a tudást. Én a jazzben megtaláltam ezt.
A népzenét az imához hasonlította egyszer.
Bartók Béla ezt jóval előbb észrevette, nem én találtam ki. Róla tudjuk, hogy amikor elment népzenét gyűjteni, nagyon nehezen tudta megszólaltatni az embereket, akik féltek tőle, mert „nadrágos” ember volt. A parasztemberek számára a városi mindig egy más kategóriájú embertípust jelentett. Nem tudtak úgy megnyílni, mint amikor saját maguknak zenéltek, a saját otthonaikban, szobáikban énekeltek örömükben vagy bánatukban. A régi emberek számára az ének, a dalok és a szövegek az önkifejezést jelentették. A mélyről jövő dallamokat az emberi léttel azonosították, ettől voltak szakrálisak.
Mikortól beszélhetünk a fekete amerikai jazz és a magyar népzene integrációjáról?
Szerintem ilyen nincs. Bár én „ebben az utcában” jártam. Szabadostól azt is tanultuk, hogy a zene nincs elválasztva a zenétől, vagyis a zenei kultúrákat nem kell elválasztani egymástól, hisz összekapcsolódnak. A jazz annyiban különbözik a többitől, hogy a XX. században meghódította a világot, vérfrissítést hozott. A szabadsága arra ösztönöz, hogy ne add fel, menj mélyebbre, nyisd meg jobban és feszegesd a határokat. Vannak, akik emiatt nem szeretnek engem, szélsőségesnek tartanak, de nem vagyok az, egyszerű gyerek vagyok.
Saját fejlesztésű hangszerén, a fuhunon is szokott játszani. Szabadalmaztatta?
Volt rá törekvésem. Jó tíz évvel ezelőtt bementem a találmányi hivatalba, de kiderült, hogy elég bonyodalmas jogi és bürokratikus folyamat, amihez nem volt kedvem, így végül lemondtam róla. Azt ajánlották, hogy nevezzem el a hangszert, játsszak rajta minél többet közönség előtt, hogy elterjedjen, hogy én hoztam létre. Ezt csinálom.
Lehet, hogy egyszer meggondolja magát, és levédeti?
A lehetőség megvan, de csak akkor lenne érdemes, ha egyszer elkezdenénk gyártani. Most két darab van belőle. Egyébként több alkalommal láttam, hogy próbálkoznak ilyen hangszert létrehozni. Megjegyzem, nem könnyű úgy megcsinálni, hogy jó legyen.
Hogyan fogadja, amikor látja, hogy mások megpróbálják lemásolni az ötletét?
Vegyes érzés. Kicsit örülök, hogy az eredeti gondolat nem rossz. Viszont kicsit fáj, hogy miért nem védettem le. De elengedtem, már nem foglalkozom ezzel.
„Nekem a zene akusztikus, bár jó rockzenéket is ismerek” – mondta egy korábban a Kultúra.hu-nak adott interjúban. Milyen rockzenéket hallgat?
Rockzenét nem annyira, inkább a rockzene ősét szoktam néha hallgatni. Muddy Walterst például, aki az elektronikus blues megteremtője. Ő egy afroamerikai földműves, gyapotszedő családból származott, az ősei rabszolgák voltak. A karrierjét Chicagóban kezdte. A bandájával szombat esténként akusztikus hangszereken játszottak: gitár, szájharmonika, ének. Egyre népszerűbbek lettek. Idővel öt-hatszáz ember előtt muzsikáltak, a zenét viszont ekkora tömegben nem lehetett jól hallani, így elkezdtek elektromos gitárokat és elektromos erősítéseket használni. Ez a negyvenes évek tájékán volt, a rockzene hangszerelése pedig erre épült. Aztán jött a rock and roll, bár Jimi Hendrixet jobban kedvelem, szerintem magasabb szintet képvisel. Ettől függetlenül én az akusztikus zenét szeretem, amihez semmi nem kell, csak a hangszer.
Koncertekre jár?
Előfordul. Az utóbbi pár évben Sóskúton lakom, de régebben, amikor a XIII. kerületben éltem, akkor sokat jártam a Budapest Jazz Clubba, a Jedermannba, az Opus Jazz Clubba meg színházba. A Jadbe időnként mostanában is lemegyek, mert elég jó programok vannak. Szeretem hallgatni a kollégákat, nagyon élvezem. Szerencsére el tudok vonatkoztatni magamtól, tudok örülni mások játékának, mert az élő zene elvisz. Az élő zene, az élő játék páratlanul értékes. Ugyanez van a színházban, még akkor is, ha egy gyengébb előadást látok, mert élő áramlás van, ami pótolhatatlan dolog.
Kossuth-díjjal tüntették ki. Hogyan fogadta a hírt?
Nem számítottam rá. Megdöbbentem, amikor jelezték a Miniszterelnöki Hivatalból. Meg vagyok hatódva, nagy megtiszteltetés a legnagyobb állami kitüntetés. Ugyanakkor nem gondolom, hogy méltó vagyok rá, mert rengeteg muzsikust ismerek, akik még nem kapták meg, szerintem ők jobban megérdemlik. De én kaptam, úgyhogy nagyon szépen köszönöm.
Milyen viszonyban van a díjakkal?
Nagyon szerencsés vagyok, mert elég sok komoly díjat kaptam, de nem tudom, miért. Mindig a saját dolgomat csináltam, amit észrevettek, több ízben is.
Milyen tervei vannak?
Kamaszkoromban Renoir francia impresszionista festő önéletrajzi könyvében olvastam a parafadugó-elvet. Eszerint nagy terveim, célkitűzéseim sosem voltak, csak csináltam. Persze tisztelem azokat, akik terv szerint dolgoznak. Bár egy saját, rám jellemző zenét mindig szerettem volna létrehozni, végül is ez nagy terv, ami részben sikerült, részben nem.
De elsősorban az eltökéltség hajtott, hogy az utat, amelyen járok, nem akarom elhagyni,
mert szeretek klubokban zenélni, akusztikusan, természetesen, manipuláció nélkül. Nagy állomások mindig vannak. Legközelebb a Dresch Quartettel, vagyis Lukács Miklós cimbalmossal, Gyányi Marcell nagybőgőssel és Csízi László dobossal május 8-án a Budapesti Tavaszi Fesztiválon fogunk zenélni.
Az interjú március 12-én készült.
Fotók Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
