Idén Abdulrazak Gurnah Nagy-Britanniában élő, tanzániai származású író kapta az irodalmi Nobel-díjat. Mennyire lepett meg a hír?
Éppen annyira, mint mindenki mást: nagyon. Évek óta van egy nagyjából tízfős lista, amelyen az esélyesek szerepelnek, de Gurnah egyszer sem volt e névsor közelében. Ő nemcsak sokat publikáló író, hanem irodalmár is, de többnyire azok számára lehet ismerős a neve, akik a kelet-afrikai arab és indiai irodalommal, esetleg ennek diaszpóravonulatával foglalkoznak.
Magyar nyelven sem jelent meg eddig kötete. Mikor és hogyan ismerkedtél meg a munkásságával? Mit olvastál tőle először?
Elsőként az 1994-ben megjelent Paradise című regényével találkoztam egy konferencián, ahol egy Kelet-Afrikával és az ott élő indiaiak és arabok identitáskérdéseivel foglalkozó kutató beszélt róla. Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényének párjaként emlegették, amellyel Gurnah szeretett volna párbeszédbe lépni, méghozzá úgy, hogy Conrad művével ellentétben nem a fehér gyarmatosító, hanem egy Yusuf nevű fiatal fiú nézőpontjából mutatja be Kongót és Közép-Afrikát. Yusuf afrikai, arab származása miatt mégis kívülálló. A történet a 19–20. század fordulóján játszódik, amikor a fiú egy arab kereskedőhöz kerül, mert az apja akkora adósságot halmoz fel, hogy kiegyenlítésképpen kénytelen eladni saját fiát. Innen indul Yusuf utazása Közép-Afrika felé.
Számodra mitől különleges a történet?
Érdekesnek tartom Yusuf fejlődéstörténetét: ahogy Tanzániából indulva, Kenyát és Kongót is bejárva – amelyek teljesen más világok – megismeri és egyre inkább be tudja fogadni hazáját, kontinensét. Mindezt nagyon érzékenyen ábrázolja Gurnah, az pedig különösen izgalmas, ahogy a Yusuf által bejárt különböző tájakat és városokat az etnikailag és vallásilag is rendkívül különböző lakosság teszi élő terekké. Nagyon ritkán találkozik az olvasó Kelet-Afrika sokrétű kultúrájának irodalmi igényű ábrázolásával.
Formailag milyen az írásmódja?
Klasszikus író olyan értelemben, hogy jól érthető világot épít fel, talán azzal a céllal is, hogy az olvasó minél jobban megértse a sokak számára idegen kelet-afrikai kultúrát és a bevándorlók élményeit. Arra törekszik, hogy az olvasó komplexen lássa a szereplők hátterét, illetve különleges erőssége karakterei belső gondolatainak, érzelmeinek és ezek változásának ábrázolása. Több regényében az idősíkokkal is játszik, de nem jellemző rá a posztmodern fragmentáltság vagy a formai játékosság.
A Svéd Akadémia indoklása szerint Abdulrazak Gurnah megalkuvást nem ismerő és együttérző módon tárja fel a gyarmati rendszer hatásait és a menekültsorsot a kultúrák és kontinensek közötti szakadékban.
Szépen és korrekten megfogalmazott összegzése ez az életművének. Tudni kell, hogy 1948-ban született Zanzibár szigetén, és gyerekként első kézből tapasztalta meg a kisebbségi létet és a gyarmatosítás erőszakosságát: az 1964-es zanzibári forradalom során a feltüzelt afrikai lakosság a sziget indiai és arab származású lakói ellen különösen kegyetlen mészárláshullámot hajtott végre. Gurnah azt is korán megértette, hogy a gyarmatosítás és annak messze ható következményei milyen komplex erőszakkultúrát hoznak létre, valamint hogy mennyire vákuumban tudják tartani az elnyomott lakosságot. Regényeiben sokat foglalkozik transzgenerációs traumákkal, vagyis azzal, hogy nemcsak az a generáció szenved, amelyik ellen az atrocitásokat elkövetik, mert ez később az utánuk következő nemzedékek számára is meghatározó élmény lesz. Gurnah 1968-ban, húszévesen Angliába menekült a gyarmatosítás alól már felszabadult Zanzibárból. Akkoriban persze más volt az élet, és egészen másként folyt a bevándorlókról szóló diskurzus is, ugyanakkor sok, az 1960-as években Angliába érkező afrikai bevándorlóhoz hasonlóan őt sem fogadták tárt karokkal.
Milyen főbb állomásai vannak az életének, amióta Angliában alkot?
1968-as érkezése után a kenti egyetemen doktori fokozatot szerzett, disszertációját a nyugat-afrikai irodalomról írta. Nemrégiben visszavonult, de egészen nyugdíjazásáig ugyanezen az egyetemen tanított, és fontos kutatói munkát is folytatott. Regényeket 1987 óta ír.
Van olyan szerző, aki hatással volt az irodalmi munkásságára?
A korábban emlegetett Joseph Conrad hatása – sok más posztkoloniális íróhoz hasonlóan – Gurnah–nál is érezhető, nem csupán Paradise című regényében. A Conradnál is megjelenő utazás motívuma, az afrikai kontinens felfedezése, a mítosz és a valóság keveredése mellett Gurnah-nak az összetett kelet-afrikai arab és indiai identitások és a bevándorlóélmény ábrázolása is rendkívül fontos. Ezenkívül V. S. Naipaul és Salman Rushdie, akikkel kutatóként is foglalkozott behatóbban, írói munkásságára is hatással voltak. Ugyanez elmondható a kenyai Ngũgĩ wa Thiong’o-ról is, akihez hasonlóan Gurnah is összetetten és érzékenyen mutatja be a gyarmatosítás mechanizmusainak egyénekre és közösségekre gyakorolt hatását.
Szerinted mennyire nagy hatású író?
Ezt nehéz megmondani, a Nobel-díj nyilván komolyan befolyásolja majd ezt is. Bár több mint 30 éve ír, a Nobel-díj előtt tényleg szinte ismeretlen volt, még a posztkoloniális irodalommal foglalkozó körökben sem számított az ismertebb, sokat elemezett szerzők közé. Ez részben amiatt is lehet, hogy a dél- és nyugat-afrikai irodalommal szemben a kelet-afrikai irodalom sokkal kevésbé van az olvasók és a kritikusok látókörében. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy Gurnah műveiben olyan keveset látott és irodalomban ritkán megjelenített közösségek sorsán keresztül rajzolódnak ki Kelet-Afrikánál jóval távolabb mutató, univerzális emberi problémák, ami érdekessé teheti őt bármilyen származású olvasó számára. A Nobel-díj után bizonyára több nyelvre is lefordítják majd, így talán a magyar olvasóhoz is eljutnak a fontosabb művei.
Szerinted melyik művével érdemes először megismerkedni?
A Paradise-t javasolnám. Elsősorban azért, mert a könyvkiadók szerintem először ezt, a legismertebb művét fogják lefordíttatni. Ha ez megtörténik, izgalmas lenne párba állítani egy másik, Angliában játszódó, bevándorlóidentitásról szóló regénnyel, akár korábbi művei közül a By the Sea-vel. Most kezdtem olvasni legfrissebb, 2020-ban megjelent Afterlives című regényét, amelyben Tanzánia német gyarmatosítását dolgozza fel egyéni sorsokon keresztül. A Paradise-hoz is valamennyire hasonlító történelmi regény szintén sok olvasó számára lehet jó bevezetés Gurnah munkásságába.
Számodra miért különleges az afrikai irodalom?
Az igazán jó szerzők, mint Gurnah nemcsak az afrikai országok mindennapi vagy történelmi valóságára világítanak rá, hanem a gyarmatosítás és az országok erőszakos múltja miatti transzgenerációs traumákra is, komplex képet adva ezáltal egy olyan témáról, melyhez a nyugati olvasók csak nehezen férnek hozzá. Számos afrikai irodalmi műben megjelenik a történelmi trauma egyedi sorsokra gyakorolt hatása, és emiatt mindig komoly tétje van ezeknek a műveknek. A történelmi traumák persze más országok és kontinensek irodalmának is részét képezik, de sok afrikai szerző műveiben az elnyomás és a generációkon átívelő kisebbségérzet olyan világot teremt, melyen keresztül egészen egyedi módon ismerhetünk meg emberi sorsokat. Ez a fajta történelmi beágyazottság kelet-közép-európai olvasóként talán egyfajta otthonosságérzetet is ad, még ha – ironikus módon – számos posztkoloniális szerző, így Abdulrazak Gurnah is pont az otthontalanság kérdéskörét járja körül műveiben.
Nyitókép: Abdulrazak Gurnah. Fotó: MTI/AP/Frank Augstein
