Cserna-Szabó András: Ránk nem hagyományoztak múltat, nem kaptuk meg az örökségünket

Az Anya csak egy nincs cím már az első pillanatban megbont egy közmondást, vagyis egy kollektív igazságként kezelt nyelvi formulát. Miért volt fontos rögtön a címben megbillenteni ezt a bizonyosságot?

Talán azért is, hogy az olvasó már a fülszövegből értesüljön arról, hogy ebben a könyvben nem egy anya portréját fogja kapni, hanem valami egészen mást. Sok anyát, és ami még lényegesebb, legalább háromnemzedéknyi magyar történelmet. Persze szubjektív történelemről van szó, a családom történelméről, ami rajtam átszűrve jelenik meg a regényben. Az „objektív történelem”, amit mindannyian megtanulunk az iskolában (dátumokkal, számadatokkal, nevekkel, csaták helyszíneivel stb.), kissé elvont dolog, akár egy képlet, távol van tőlünk, így aztán talán érthetjük, de aligha érezhetjük át a lényegét. Ám egy ilyen személyes megközelítésből kiderül, hogy ezek a „rideg tankönyvi tételek” mennyire valóságos történések, a háború poklában ott voltak a nagyszüleink, megszülettek és meghaltak szüleink, a diktatúrákban megnyomorították, megölték családtagjainkat. Szóval ez a történelem, amiből felelünk és érettségizünk, valóban létezett, és átgázolt a felmenőinken, akik persze mindeközben éltek, túléltek, szerettek, hibáztak, tévedtek, tettek jót és rosszat, szóval nagyjából azt csinálták, amit mi most.

A magyar kultúrában az anya alakját gyakran idealizáljuk: egyszerre kapcsolódik hozzá a feltétlen szeretet, az önfeláldozás és a szentség képzete. Ugyanakkor a családi történetekben sokszor ennél jóval ellentmondásosabb figuraként jelenik meg. Az ön könyvében melyik arcát szerette volna közelebb hozni?

Nem volt célom, hogy bármelyik anyámat idealizáljam. Nem is voltak „ideális” anyák. Az első anyám például meghalt Ingolstadtban 28 napos korában. Még fel se nőtt, még meg se szült és már meghalt. Azt hiszem, nem ilyen az anya örök és tökéletes ősképe. Persze nem ő döntött arról, hogy ilyen élete lesz. A háború döntött róla, ahogy másik 70-80 millió ember haláláról, akiknek nagyobbik része civil volt. Nem mintha a katonák döntő többsége, így például a nagyapám (hadapród őrmester, szülész-nőgyógyász) ne lett volna civil.

A második és harmadik anyám se volt „ideális”, hogy mást ne mondjak, szerintem egy úgynevezett ideális anya nem hal meg. Nem láttam, látom őket szentnek, viszont nagyon szerettem, szeretem őket és csak ezen a szereteten keresztül tudtam őket ábrázolni.

Az apafigurák köré mintha könnyebben szerveződnének konfliktustörténetek. Az anya alakja miért áll ellen jobban az irodalmi ábrázolásnak?

A feltétlen szeretet, ami valójában az egyetlen igazi, desztillált szeretet, elsősorban az anyákhoz kapcsolódik. Az apai szeretet általában már valami feltételhez van kötve. Ez már egy lehetséges konfliktusforrás. De nem hiszem, hogy az anya alakja jobban ellenáll az irodalmi ábrázolásnak. Sok nagy és érvényes anyaábrázolásról tudunk a magyar és világirodalomban egyaránt, ezekből én is többet használok a regényben, például Baradlayné alakját. A kőszívű ember fiai egy hatalmas anyaregény (is), nem véletlenül volt az a munkacíme: Anya örökké.

Az anyák gyakran nemcsak szereplői, hanem első narrátorai is az életünknek: tőlük halljuk, kik voltunk abban az időben, amire még nem emlékszünk. A könyvben mennyire foglalkoztatta ez a gondolat?

Engem ennek a könyvnek a megírása közben elsősorban nem a saját életem érdekelt, hanem az anyáim élete. Persze önző szándékaim voltak ezzel, magamat, a saját életemet, döntéseimet, (hogy ne kerüljem ki a nagy szavakat) sorsomat próbáltam megérteni ezáltal. Mert az már régen világos volt számomra, hogy az anyáimat nem vesztettem el véglegesen a halálukkal, bennem élnek, cipelem őket magammal, ahogy a többi őseimet is. Arra gondoltam, hogy ha már így együtt élünk, elválaszthatatlanul, akkor a legjobb, amit tehetek, hogy végignézem az életüket és a halálukat. Megnézem a családi mozit. Ahogy egy nemzetnek is hasznos lehet, ha ismeri a múltját, az egyén is sokat megtudhat az identitásáról, önmagáról, ha olykor fejest ugrik a múlt mélységes mély, sőt feneketlen kútjába.

A családi legendáriumokban az anyák és nagymamák gyakran az emlékezet őrzői. Mit veszítünk, amikor ezek a történetek eltűnnek?

A mi nemzedékünk ebből a szempontból speciális, kicsit múltnélküli és identitászavaros generáció. A nagyszüleink nemzedékét nem véletlenül hívják „néma generációnak”. Hallgattak, praktikus okokból. Idézek a könyvben Szabó István Bizalom című filmjéből, melyben a Budapest ostroma alatt bujkáló János (a silent generation tagja) ezt mondja: „Ez az ország egy szennyes folyó. Kicsit felkavarják, feljön a mocsok.[…] Itt a lét egyetlen lehetősége, az egyedüli biztonság: nem hinni. Az egyedüli védelem: nem beszélni. Az egyetlen erő: nem bízni meg senkiben.” Mivel a nagyszüleink nem beszéltek, nem beszélhettek, a szüleink már alig tudtak valamit a családi múltról. Mi pedig még ennél is kevesebbet. Nem jutott el hozzánk a múlt. Nagyon sok velem egyidős ismerősömet megkérdeztem, mit tud a nagyszülei, dédszülei életéről. Szinte semmit.

Ránk nem hagyományoztak múltat, nem kaptuk meg az örökségünket, szóval vagy lemondunk a múltunkról, vagy rekonstruálunk magunknak egyet.

Én az utóbbi mellett döntöttem, bár meg kell mondjam, szerencsém volt, a nagyanyám sok mindent elkotyogott nekünk, unokáknak, másrészt apám egy nagyon alapos családtörténetet készített, tulajdonképpen megtörve a sok évtizedes hallgatást.

Az Anya csak egy nincs inkább családtörténet vagy történet a családtörténetek működéséről?

Mind a kettő, és reményeim szerint ennél is több. Családtörténet is, a családregény-írásomnak is a története, de ezen keresztül a XX. századi Magyarországról is akar mondani sok mindent, az anyákról, az érzelmekről, a családi kötelékekről, a múltról, a jelenről, az identitásról, a nemzedékemről, rólam. Műfaja is hibrid: hol háborús, hol család-, hol esszéregény.

Sok olvasó ezt tartja az eddigi legszemélyesebb könyvének. Ön szerint mitől lesz egy szöveg személyes?

Ez a könyv a szeretteimről szól. A szeretetem nélkül nem működhetne. Valószínűleg ettől a leplezni sem próbált szeretettől személyes. Megpróbáltam ezt a családi mozit összerakni ezerféle apró kis puzzle-darabból: emlékekből, levelekből, újságcikkekből, történelemből, irodalomból, hivatalos papírokból, anekdotákból, fényképekből, versekből és még sok más apró csecsebecséből. Eleinte nem is gondoltam ezt regénynek, csak elutaztam Ingolstadtba az 50. születésnapomon, hogy meglátogassam az első anyámat, aki meghalt 1945. január 21-én este 8 órakor a Schlösselstrasse 1. szám alatt. Személyes ügy volt tehát csupán. De mivel író vagyok, előbb-utóbb mindent irodalommá züllesztek, még az ilyen intimus magánügyeimet is. De talán másnak is érdekes, tanulságos és élvezetes lehet az én sztorim. Már többször mondták nekem, könnyű neked, hogy ilyen érdekes családod volt, van. Én erre mindig azt mondom, minden család éppen ilyen érdekes. Amit leírtam, minden egyes magyar családdal megtörtént. Ma már úgy hívjuk, történelem. Mocskos egy dolog.