Andersen, Byron és a cukormalac a gyönyörű Hellászban

Oraia Ellas, vagyis Gyönyörű Görögország, a névvel nehéz lenne vitatkozni. Így hívják Athén egyik legrégebbi kávéházát, vagyis kafenionját, mely ezer szállal kötődik a görög történelemhez, kultúrához és irodalomhoz. A kávéházak többsége egy, esetleg néhány szoba vagy terem, ez azonban tényleg egy ház, egy egész zegzugos, ódon épület az óvárosban, bejárata is kettő van: a Mitropoleos utca 59. és a Pandrosou utca 36. felől.

Simán el lehet benne tévedni – termek, szobák, lépcsők, erkélyek, kerthelyiség. Monastiraki negyed, a szomszédban az Agora. Természetesen az emeleten vannak olyan asztalok is, ahonnan látni az Akropoliszt. Athénban ugyanis nem számít előkelő helynek az a vendéglátóipari egység, ahonnan nem látszanak az ókori fellegvár romjai.

Az Oraia Ellast ma már inkább turisták látogatják, de egykor a politikai és kulturális elit első számú találkozóhelye volt, megfordult itt számos híres író is, Hans Christian Andersen például két évvel a kávéház nyitása után, 1841 áprilisában járt itt, útinaplójában rajongva ír a görög kávéról, azt állítja, aki ezt a selymes, csokoládéhoz hasonló, zaccos italt megkóstolja, nehezen fog visszaszokni az „európai kávéra”.

Mindez négy évszázados oszmán elnyomást követően történt (ezért hasonlít annyira a görög és a török kávé), a szuverén Görög Királyság 1830-ban jön létre kilencévnyi szabadságharc után. Ebben a küzdelemben halt meg Byron is (nem harc közben, hanem maláriában), így aztán neve sajnos nem kerülhetett fel a Oraia Ellas híres vendégei közé. Pedig ez egy hosszú lista, aki az elmúlt majdnem kétszáz évben megfordult Athénban, az a Gyönyörű Hellászba is ellátogatott (nagyjából Henry Millertől Jamie Oliverig).

Több mint száz éven keresztül a kávéház törzsvendégei voltak a görög politika főszereplői: a forradalmártól a diplomatáig. Görögország 1941-es német megszállása után az épület a Gestapo székhelye lett – nehéz elképzelni, hogy a pincében, ahol most a retsinás palackokat tárolják, egykor antifasisztákat kínoztak a nácik.

Szóval múlttal telített falak közé érkezik az utazó, amikor belép az Oraia Ellas valamelyik bejáratán. A falak tele képekkel: régi festmények, relikviák, oklevelek, dokumentumok, fotográfiák, reklámok, újságcikkek, plakátok, karikatúrák, rajzok – talán egy élet nem lenne elég ezeket kielemezni, de egy biztos: valahogyan kapcsolódnak a hely történetéhez. Az Akropoliszra néző asztalok termében négyszáz fok van, ezért a Mitropoleos tér felőli balkonon foglalunk helyet. Ugyan itt is meleg van, de azért hűs szellő fújdogál.

A pincér lassan érkezik, meglehetősen gyűrött a fiatal fiú. Elcsigázott állapotán nem csodálkozunk, előző este nyerte meg az Olympiakosz Pireusz férfi-kosárlabdacsapata a Real Madrid ellen  az Euroliga döntőjét, a város piros-fehérbe öltözött, óriási buliba torkollott az éjszaka, karneváli hangulat, tűzijáték, a falból is úzo folyt. Mi a tengerpartról érkezünk, némi fürdőzés után (korianderes, citromos, fokhagymás) kagylót és tőkehalat fogyasztottunk a csodás Edem halvendéglő teraszán, majd visszafelé a 6-os villamosról megtekintettük Byron szobrát.

Egyesek a szexuálisan túlfűtött költő erotikus ábrázolását látják e szoborcsoportban, pedig valójában a félmeztelen nő, aki a lordot ölelgeti, maga a szépséges Hellász (Oraia Ellas), a furcsa tárgy (amivel mintha ütni készülne) igazából pálmaág (a halhatatlanság jelképe), és természetesen nem bántalmazni, hanem a poéta fejét megkoszorúzni készül, a hátul kicsavarodva hason fekvő-ülő, meztelen és szomorú fiú pedig maga a török uralom alatt nyögő görög nép. Ennyit mára a szimbólumokról.

Mivel már ebédeltünk, csak némi desszertre és kávéra vágyunk. A legjobb helyen járunk, az Oraia Ellasban reggelizni, ebédelni és vacsorázni is lehet (a szokásos hellén fogásoktól a burgerekig), de igazából házi édességeiről és autentikus kávéjairól híres a hely – ami egy kávéház esetében nem meglepő. Van itt karydopita, nevezzük diós sütinek, szirupba áztatott édesség, gyakran kerül bele rum vagy konyak, fahéj, szegfűszeg; galaktoboureko, ami tulajdonképpen grízes-krémes rétes (ropogós phyllo tészta és selymes grízpuding); „kanalas édesség”, vagyis bergamottos, birsalmás meggykompót és mézes-kompótos joghurt.

Na ezekből nem rendeltünk. Mert mi baklavát, revanit és byzantinét rendeltünk. A baklavát talán senkinek nem kell bemutatni. A revani grízes piskóta, mely az Oraia Ellasban narancsos verzióban készül, forró, fűszeres sziruppal meglocsolva, rajta kandírozott narancs. A byzantinét megpróbálom körülírni: a szirupos tsourekire (húsvéti kalácshoz vagy brióshoz hasonló) nagyon vastag réteg mogyorókrémet halmoztak. Mindhárom desszertről azt tudom mondani: glükózorgia, cukorparádé, szirupforradalom és mézrobbanás.

A nyelvem már a szájpadlásomhoz ragad, de nem bírom abbahagyni a nagy zabálást, egyik falatot tömöm magamba a másik után, már majdnem belefulladok az édes életbe, de nem bírok lejönni a százféle zamatról: a pisztáciáról, a dióról, a mogyoróról, a narancsról, a kakaóról, a kardamomról, a szegfűborsról.

Kábé egyévi cukoradagomat elfogyasztom egy ültő helyemben, hozzá cukros, parázson készült görög kávét kortyolok, egy teli rézibrikkel hoztak belőle. Az adagok rettenetesen nagyok, de a látvány lenyűgöző, az ízek varázslatosak, a hangulat autentikus – ennek megfelelően minden elfogy az utolsó falatig, kortyig. A sugar shock állapotában letargikusan lebegve homályosan érzékelem a másnapos pincér érkezését, aki kajánul figyeli, hogy most már mi is rosszul vagyunk. Némi fagylatot, narancslevet és gyümölcsöt kínál. Csak egy számlát, semmi mást, dadogom krémes szájjal, és megesküszöm Pallasz Athéné baglyára, hogy egy hónapig nem eszem édességet.

Tíz perc múlva – fizetés után, távozás előtt – azért még elcsenem a kávéscsésze szélére helyezett rózsavizes lokumot (loukoumi, rahát, szultánkenyér, török csemege), majd titokban lenyalom róla a porcukrot és a kókuszreszeléket, végül rágás nélkül nyelem le a zselészerű, ragadós kis kockát.

Éjjel Andersen úr Ole Luköie című meséjével álmodom. A királykisasszonyok „karjukat nyújtogatták, cukormalac volt a kezükben, a legtakarosabb, amit csak árulnak a kalácssütő asszonyok. Hjalmar, amikor elsiklott az erkély alatt, elkapta az egyik cukormalac lábát, a királykisasszony azonban erősen fogta, s a malac kettétörött – Hjalmar kezében maradt a nagyobbik fele.” Na ezzel a fél cukormalaccal verte a gyomrom Hjalmar reggelig.

A címlapfotó illusztráció. Fotó: GUIZIOU Franck/hemis.fr/hemis.fr/Hemis via AFP