A magyar könnyűzene privát arcai

Az 1970-es évek kulcsfontosságú magyar zenekarai, zenészei évtizedekre előre meghatározták a hazai könnyűzene útját. A nagy rockforradalom generációjának vállán állt a beatzene, a rock and roll, a blues rock, majd a dekád közepétől a progresszív rock, a pszichedelikus rock és a hard rock is. Néhány év alatt robbanásszerű fejlődést mutatott a szórakoztatóipar, és bár tartós nyugati exportot végül senki sem tudott felmutatni, az angolszász nyelvterületekhez felzárkózva azóta is ritkán tapasztalható pezsgés volt jellemző az ifjúsági kultúrára.

A Beatles által csúcsra vitt beatzene egyik első hazai képviselője az Illés-együttes volt, akikről Add a kezed címmel rövidfilmet is forgattak Sándor Pál rendezésében, az azonos című albumukhoz kapcsolódóan, mely 1972-ben jelent meg. A felvételeket egy Práter utcai romos házban készítették. A szürreális hangulatú zenés film forgatását követően az épületet lebontották – munkálatait a mozi végén néhány jelenet erejéig meg is mutatták.

A korszak zenei közegének központja – és azóta is változatlanul – Budapest volt. A fővárosba tömörülő fiatal művészek egymásra hatását ugyanakkor nem pusztán a lokáció, a közös kulturális terek (így például a Bem rakparti kultikus koncerthelyszín) segítették elő. Jellemző volt a zenekarok közti tagcsere, vagy épp a formációkból kiváló művészek önálló szárnybontása.

Az egyik leghíresebb példája ennek Presser Gábor volt, aki az 1960-as évek végén csatlakozott az Omegához, amelynek tagjaként ő jegyezte a zenekar legnagyobb sikerű dalát, a Gyöngyhajú lányt is. Presser az első három Omega-album fő zeneszerzője volt, azonban 1971-ben kivált a csapatból, nem sokkal később pedig Frenreisz Károllyal, Barta Tamással és Laux Józseffel megalapította a Locomotiv GT együttest, amely aztán szintén sok felállásban létezett az idők során. Alább a ’70-es évek végére összeállt formáció látható Solti Jánossal, Presser Gáborral, Karácsony Jánossal és Somló Tamással.

Hasonló volt a története az 1960-as években alakult, majd az évtizedben nagy népszerűséget elért Metro zenekarnak is. A korábbi Zenith együttesből – mely a Nyugati pályaudvar melletti egykori Hangulat bár állandó fellépője volt – kinőtt formáció szintén az angolszász zenei gyökerekből táplálkozott. Kitűnő zenészei közt ott volt Frenreisz Károly, Schöck Ottó, Brunner Győző, valamint Sztevanovity Zorán és fivére, Dusán. Nevüket a ’60-as évek ifjúsági kultúrájának egyik középpontjától, a Metró klubtól kölcsönözték, vendégzenészeinek, átmeneti tagjainak névsorában pedig ott találjuk Kovács Katit, Koncz Zsuzsát, Zalatnay Saroltát és Wittek Marit is.

Az eleinte csak angol dalfeldolgozásokat játszó zenekar az évtized végén kezdett magyar nyelvű, teljesen saját szerzeményeket kiadni, melyekkel a Táncdalfesztiválok állandó fellépői voltak. A zenekar felbomlása azonban 1971-ben, Frenreisz Károly kiválásával (és az imént említett LGT megalapításával) kezdődött el, 1972-re pedig teljesen feloszlott a Metró. A szétszakadás végül gyümölcsöző szólókarriert is hozott: Zorán az ezt követő években kezdte el önálló dalszerző-énekesi munkáját, így vált a magyar könnyűzene állócsillagává.

A korszak sikeres zenészközege persze nem csak férfi előadókból állt, noha túlsúlyuk tagadhatatlan volt, és a zeneipar többé-kevéssé mindmáig megmaradt „férfiközpontúnak”. A jelenkori könnyűzenei nőforradalom – melynek trendképző hatása a tőlünk nyugatabbra fekvő országok kultúrájában már sok éve munkál, de ugyanúgy észlelhető a mai magyar zenében is – nem függetleníthető a ’60-as és ’70-es évek női hangjaitól. Néhány magyar női előképről futólag ejtettünk szót a Metro zenekarral összefüggésben, közülük alább Zalatnay Saroltát láthatjuk 1970-ben, első nagylemezének kiadása idején. (Zalatnay egyébiránt az első női előadók között volt, akiknek önálló zenei albuma jelenhetett meg, ugyanakkor a dalszerzésben ő maga nem vett részt.)

A dalokat a Metro zenekarral rögzítették, az album címe pedig Ha fiú lehetnék lett, és olyan korszakos slágerek származnak róla, mint a Tölcsért csinálok a kezemből és a Nem vagyok én apáca. Zalatnay ugyanakkor együtt dolgozott például az LGT-vel (az Álmodj velem című kiadványon), de az azóta már legendássá vált, a Táncdalfesztivál első helyezését elért fellépésén, melyen a Nem várok holnapig című dalt adta elő, az Omegával állt színpadra.

A ’70-es évek közepétől kezdve a beatzene mellett a harsányabb, ércesebb, „hangosabb” hard rock is felfutni látszott. Ennek képviselője volt például az 1977-es alapítású V’Moto-Rock, amelynek frontembere, Demjén Ferenc mellett olyan fontos zenészek voltak a tagjai, mint Menyhárt János, Herpai Sándor és Lerch István. Fennállásuk alatt Kovács Kati és Katona Klári lemezein is játszottak. Demjén Ferenc az 1988-ban történt szakítás után ugyancsak szólóban folytatta, azóta is aktív zenész.

A V’Moto-Rockkal párhuzamosan működött másik hard rock kultzenekar, a Piramis 1974-ben alakult meg Som Lajossal, Köves Miklóssal és Závodi Jánossal. Ez a felállás bővült-változott később mások mellett Gallai Péter billentyűs és énekes érkezésével, Lévay Tiborral és Révész Sándorral. Első, 1976-ban megjelent kislemezükkel már nagy sikert arattak, melyen A becsület és a Szállj fel magasra című dalok szerepeltek. A zenekar 1982-ig működött folyamatosan, feloszlásuk után majdnem 30 évvel, 2009-ben álltak újra színpadra Piramis Plusz néven.

Az elektromos gitároktól hangos klubkoncertek időszakában ugyanakkor akadtak olyan szerzők, akik visszafogottabb stílust képviseltek. A történetmesélő, akusztikus hangszerelésű dalok nagymestere, Cseh Tamás is ebben a korszakban bontakozott ki, és bár akadtak szerzőtársai, például Bereményi Géza és Másik János személyében, azon kevesek egyike, akik nem egy zenekar tagjaként váltak ismertté. Alábbi képünkön családja társaságában látható, Császár Bíró Évával és fiukkal, Cseh Andrással.

De voltak olyan zenészek is, akik a kísérleti, fúziós műfajok felé fordultak, hogy kitűnjenek az egyre növekvő zajból. A Mini zenekar az idén áprilisban elhunyt Török Ádám vezetésével jutott a formálódó új értelmiségi közeg csúcsára. A progresszív jazz-rock úttörői nem mellesleg közösségszervezői tevékenységük okán is egyfajta szellemi középponttá váltak. Ugyanis a Bem rakpart 6. alatt működő kultúrtér vezetőségének bizalmát elnyerve nemcsak állandó fellépői voltak a helynek, de idővel szervezőkként – elsősorban Török Ádám révén – segítettek bekerülni a feltörekvő zenészeknek a pezsgő budapesti klubélet vérkeringésébe.

A rockzene mellékágaként megjelent a punk, majd a new wave is a színtéren. Ezen műfajok egyik leghíresebb – és máig rivaldafényben álló – úttörője Nagy Feró volt. A Beatrice, majd az Ős-Bikini élén lázadt a politikai rendszer ellen, több ízben is igyekeztek ellehetetleníteni őt a nyilvános fellépéstől a felsőbb körök. Alábbi képünk abban az évben készült, amelyben utóbbi, Ős-Bikini zenekarát kénytelen volt elhagyni – ezt követően, 1985-től rövid ideig szólóban tevékenykedett, 1987-ben pedig újjáalakította első zenekarát.

Az angolszász dalszerzői gyökerekhez, amelyből a beat, a rock and roll és a rockzene is táplálkozott, az évtized végén Földes László Hobo tért vissza zenekarával, a Hobo Blues Banddel, mely formációnak fontos tagja volt a később szintén a blues és klasszikus rock színterén híressé vált Deák Bill Gyula. Alábbi képünk két évvel a Hobo Blues Band megalakulása után, 1980-ban készült a Rock Kupán. Ekkorra Hobo formációja már befutottnak számított, az egész országban megismerték őket, első kis- és nagylemezük ugyanakkor csak ebben az évben, azaz 1980-ban jelenhetett meg, miután népszerűségüket a lemezgyártó vállalat már nem hagyhatta figyelmen kívül.

A fentiek során is említett zenekarok közötti átjárás kiugró példája Vikidál Gyula zenészi pályafutása, aki 1965-től számtalan formációban felbukkant, ismert és kevéssé ismert bandák élén. Az első nagyobb sikereket a P. Mobilban aratta, később a Dinamitban, a P. Boxban, az MHV együttesben (amelyben a „V” az ő nevének kezdőbetűjéből eredt, a Menyhárt–Homonyik–Vikidál trióból) énekelt, sőt, az ezredforduló után a Boxer és a Mobilmánia zenekarokban is játszott. Színészként legfontosabb szerepe az István, a királyban adatott számára: ő alakította Koppányt. Zenészi pályája mellett azonban más tevékenységet is folytatott, mint az 2004-ben bebizonyosodott: III/III-as ügynökként az állambiztonsági hatóságoknak jelentett az 1980-as években a könnyűzenei szcéna tagjairól, ismerőseiről, kollégáiról, az István, a király darabhoz köthető művészekről.

Nyitóképen: a Szuperkoncert közönsége a Hajógyári-szigeten 1981-ben. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás