Az előző részben tárgyalt jelenségekkel párhuzamosan erősödött fel az a tendencia, amelynek mentén az irodalomtudomány mintha kisajátította volna az irodalmat, mintha elvenné az olvasóktól a szépirodalmi szövegeket. Belehelyezi ezeket a saját nyelvi regiszterébe, értékítéleteket és döntéseket hoz az egyes művekről, az egyszeri olvasónak érthetetlen nyelvezetet használ. Nem olyan ez, mintha a tudomány szándékosan teremtene szakadékot a mű és az olvasó között?
Bezeczky Gábor szerint ott a senki földje van, de az én műhelyemnek, a Kulcsár Szabó-iskolának eléggé erőteljes állítása, hogy a művek nem magukban állnak, soha nem mi vagyunk az első olvasójuk, hanem már mindig úgy találkozunk velük, hogy azok olvasva voltak. És megolvasva is, ehhez tartozik a tudományos recepció. Tehát a mi munkánk – és ebben igazad van – valóban elitistának tekinthető, de mégiscsak egy olyan közvetítői munka, amely arra irányul, hogy a művek teljesebben vagy máshogy legyenek megérthetők, mint addig. És persze lehet minket ennek az empirikus oldalával szembesíteni, hogy ugyanakkor a mi nagyszerű elemzéseinket hány olvasó olvassa.
Amit manapság irodalomkritikának nevezünk, annak két válfaja van. Az egyik, amikor körbecsókolgatjuk egymást céhen belül, és semmitmondó dicséreteket írunk a haverról, a másik pedig a tudományosabb elemzőmunka, ami viszont már egy akadémiai szint, de ez a közönséges olvasó számára biztos, hogy nem értelmezhető.
Ez rendben van, de az utóbbi években tényleg történtek ennek a földre hozására kísérletek. Volt példa, hogy Hansági Ágnest megszólította az Index, amikor Tóth Kriszta tette azt a borzalmas nyilatkozatot Jókairól, és Ági nagyon érthetően és korrektül elmondta, hogy Tóth Krisztának a kijelentése, akármennyire jóakaratú volt a részéről, amikor a női szerzők kanonizációs problémáját felvetette, sok szempontból kikezdhető, például hogyha szerzői szempontból közelítünk, akkor Jókai több nőjogi szervezetet is támogatott, ha a szöveg felől, akkor meg mégiscsak számos utaló jelet találunk Az arany emberben is az emancipatorikus szólamra.
A tudományos szempont érvényesítése, amely gyakran az aktivizmus ellenében lép fel, és ezért – de hát nem erre látunk példát a természettudományoknál is, nem pontosan erről szól a Ne nézz fel! című sikerfilm DiCaprióval? – nem mindig azt mondja, amit hallani szeretnénk, és nem mindig a legegyszerűbb üzenet továbbítója, fontos, hogy része legyen a közbeszédnek.
Azért is, hogy az emberek tudják, mivel foglalkozik egy irodalomtudós. Én is rengetegszer szembesülök azzal, hogy olyan értelmiségi ismerőseim, akik nem bölcsészek, azt hiszik, azt tanítom szemináriumokon, hogy mire gondolt a költő. Ez azt jelzi, hogy még az értelmiségnek sincsen normálisan kommunikálva az, hogy mi a fenét csinálunk az egyetem falai között. Tehát igazad van azzal kapcsolatban, hogy valóban lett egy elitista, zárványszerű működés, de ismét hangsúlyoznám, hogy az utóbbi években próbálunk ebből kitörni.
Visszatérve a fiatal irodalomra, a KMTG-s fiatalok között látsz-e vagy vélsz-e felfedezni nemzedéki öntudatra utaló vagy bármilyen csoportidentitást sejtető jegyeket?
Például Horváth Laci tanítványainál nagyon erősen ott van, Polgár Kristófnál, Bék Timurnál és Regős Matyinál. Az első generáció eléggé egyben van, igen. A folytatást sajnos keresztbe húzta a pandémia, talán azért sem tudott ez a jelenség egységében tovább fejlődni. Róluk azt mondanám, hogy ők nem körberajongják, hanem becsülik egymást. Van egy egészséges öntudatuk, ami nem a nagy arcban merül ki, hanem inkább abban, hogy ha a másik esetleg jobban teljesít, sikeresebb mondjuk egy költészeti versenyen vagy többet publikál, akkor nem fogják önmagukat kevesebbnek érezni, nem fognak meginogni a saját tehetségükbe vetett hitükben. Én ezt a legjobb dolognak tartom, amivel szépíró rendelkezhet.
És visszakapcsolva az előzményekhez, az individualitás a metamodernnek bizonyos szempontból az egyik markáns jellemzője, ebben nagyon egyetértek veled. Amiről te intézményesen beszéltél, hogy kerékkötője a nemzedékesedésnek, ez az individualizmus sajnos az esztétikumban is megnyilatkozik. Felfigyeltem egy érdekes nyelvi divatra, amely az angol nyelvből került át hozzánk: my truth, your truth, az én igazságom, a te igazságod. Ez nem a hermeneutika konszenzusra törekvése, és nem is egy posztmodern gesztus, hogy neked is igazad van meg nekem is. Ez relativizmus, van olyan, hogy én igazságom és van olyan, hogy te igazságod. Nincs vita. Nincs a vitának helye. Ez pont a metamodernnek lett a hozománya, nem pedig a posztmodernnek.
Gyakorlatilag az igazság kisajátítható.
Pontosan. Ráadásul az érzékenységekre való tekintettel. Senkit nem sértünk meg: a metamodern legfrissebb ilyen definíciós kísérletének meghatározó eleme az, hogy a metamodern nem egy korszak, hanem egy érzületi struktúra. Úgy határozzák meg, hogy ez benne van a levegőben, de nehéz felszínre hozni, nehéz láthatóvá tenni. A művész az, akinek ez sikerül, de nekem úgy tűnik, hogy ez a siker nem jelent mást, mint eltalálni a helyes üzenetet, amely tekintettel van az érzületre és az érzékenységekre is.
Feltételezésem szerint a rendszerváltás óta tízmillió író, költő országa vagyunk. Azelőtt volt egy szakmaiság, amelyet a klasszikus kánonformáló struktúrák képviseltek (különösen a folyóiratok), és nem a metamodern vagy más tehetséges ifjú mondta magáról, hogy én vagyok a zseni és a költő, hanem megvoltak az irodalmi élet azon auktorai, akik ezt kimondhatták. Amíg egy szerző eljutott egy folyóiratközlésig, már annyi rostán keresztülment, hogy tényleg komolyan lehetett venni. Alapvetően lehet, hogy ez a baj. Abból, hogy a szakmaiság eltűnt, és mindabból, amit megbeszéltünk, az is leszűrhető, hogy az irodalmi közélet problémái ezekben a jelenségekben gyökereznek. Az irodalom egy része felköltözött az elit felhőjébe, és maradt egy szakadék az irodalom és az olvasók között, amit többé-kevésbé kitöltöttek a dilettánsok, az akarnokok, a féltehetségek. Tulajdonképpen ez vezet el oda, hogy szekértáborok vannak, hogy pont annyiféle nézet van, mert ha a szakmaiság eltűnt, akkor az maradt, hogy politikailag értelmezzük önmagunkat. Az elitista tudományosságot sem foglalkoztatják különösebben ezek a kérdések, a szerkesztőségek és egyéb intézmények is szívesebben vállalják a politikai megközelítést, mintsem hogy a szakmai színvonalat erősítenék. Az egyes csoportosulásoknál sem látni sokkal többet, mint azt, hogy van néhány harsányabb arc a frontvonalban, a háttérben pedig tapsolnak nekik a többiek. Minél nagyobb tábor áll mögötted, annál nagyobb a legitimációd. És persze nem szakmailag.
Nagyon jól felvázoltad a helyzetet. Ez ahhoz is visszakapcsol, hogy tényleg sikerült egy márkát felépíteni a fiatal irodalomból. És nyilván az nagy kérdés, hogy ki marad a pályán, kinek lesz kifutása.
Akármelyik oldalhoz húz a szerző, a jó mű jó mű marad. Én nem látok sem esztétikai érdemi különbséget, sem üzenetértékű különbséget a két oldal teljesítménye között – innentől számomra, olvasóként-kritikusként nem is léteznek oldalak az irodalmi térben. Ha van vetélkedés, akkor az nélkülem zajlik, de nem azért, mert belga vagyok, hanem mert ilyen módon az általunk annyira hiányolt csoportidentitás inkább ne legyen.
A teljes beszélgetés a Helyőrség oldalán olvasható, az első rész pedig itt.
Nyitókép: Smid Róbert irodalomkritikus. Fotó: Ilyés Krisztinka
