A 2017-ben elhunyt, Munkácsy Mihály-díjas képzőművész tárlata betekintést ad a 20. század második felében élt alkotó izgalmas, kísérletező, szabadságvágy hajtotta életművébe.
„Szabados Árpád a teremtő eldönthetetlenségéhez vonzódik” – köszöntötte a művészt a 70. születésnapján Mészöly Miklós. „Teremtő eldönthetetlenség” címmel pedig portréfilm is született a képzőművészről. Mit gondol, miért jellemezték így?
Szabadosban van egy olyan megfoghatatlanság, ami szélesre nyitja az interpretáció lehetőségét. A kiállításunk címe Lét-közeli művészet, úgy vélem, ez a létközeliség valóban jól jellemzi őt. Szerintem minden művészetben ott van a teremtés, de Szabados Árpádnál egy olyan sajátos, szokatlan világ jött létre, amit saját teremtő logikája alapján hozott létre műveiben. Nagyon szisztematikusan teszi, ez látható is. Majdnem négy évtized munkájáról beszélünk, ami a 70-es évektől a 2010-es évek végéig tartott. A kiállítást látva azt mondhatjuk, hogy egy nagyon koherens életmű jött létre. Talán a Mészöly Miklós-féle interpretáció is ebbe az irányba mutat.
A szegedi Reök-palotában látható kiállítás a teljes életművet felöleli? Látható Szabados Árpád útkeresésének minden állomása?
Gyakorlatilag igen. De nem akartunk klasszikus életmű-kiállítást, a tárlat pedig nem követi kronológiailag az életművet. Kétségtelen, hogy látható szinte minden: a 70-es évek rajzaitól kezdve – amelyek finomak, szinte akadémista, illusztratív jellegű munkák – egészen az utolsó, 2010-es években készült alkotásokig. A 70-es, 80-as években foglalkoztatta a konceptuális művészet, valamint a fotográfia, ebből az időszakból is állítottunk ki tőle. De nem az volt a szempontunk, hogy motívumról motívumra, didaktikus módon kísérjük végig munkásságát. Azt hiszem, hogy ha eljön valaki a Reök-palotába és megnézi ezt a közel 200 alkotást, annak valóban összeáll valami abból a képletből, amit Szabados Árpád művészete jelent.
Látható a 20. századi kifestőkönyve is. Ennek mi a jelentősége?
Monumentális, nemcsak téma, hanem a mérete is: egy 2 méter magas, 11 méter hosszú szalagot kell elképzelni. Az alkotó a kiállításain a falra tette, mi viszont a padlón helyeztük el, szőnyegszerűen. Erő, expresszivitás sugárzik az alkotásból, és érdekessé teszik azok a jelképek és szimbólumok, amelyeket Szabados kialakított magának. De van még egy különlegessége, ami szintén a monumentalitás irányába hat: a sajátos térbelisége, amely nem kifejezetten a reneszánsz perspektívaelméletek szerint alakul. Hatalmas, üres felületek láthatóak, ahol érvényesíti a magát a papírt, és így a három dimenzió, perspektíva elveszni látszik. Úgyhogy valóban a végtelen irányába nyit ez az alkotás, amellett, hogy különböző töredékeket is látunk benne. A befejezettség és a befejezetlenség ambivalenciája határozza meg ezt az alkotást. Ez nagyon jellemző a munkáira. Az ő generációja abban az időszakban alkotott, amikor a hazai művészet kinyílt a nyugat-európai és az egyesült államokbeli művészet világa felé. Nagyon sok stílus és izmus érkezett, amelyeket Szabados integrált is az alkotásaiban. Gondolok itt például a gyermekrajzokra. A Magyar Nemzeti Galéria Gyermek és Ifjúsági Képzőművészeti Műhelyét évtizedekig vezette, és ott sokat tanult: az a nyitottság és szabadság, ami a gyerekeket jellemzi, nagy hatással volt rá. Hihetetlen szabadságvágyat tudott megfogalmazni a műveiben.
A kísérletezés és a szabadságvágy hajtotta?
Indul valahonnan, van egy iránya, de ezt nem fejezi be. Alkotásaiban sincs meg a tökéletes befejezettség. Sokszor üresen hagyja a felületeket, máshol erőteljes színekkel dolgozik. Minden mozgásban van ebben a képi miliőben. Érzékeljük, hogy valamilyen irányba halad, de nincs végállomás. Azt hiszem, hogy éppen ez az a pont ahol, egész működése valamilyen spirituális szellemi irányba is nyitottá válik. Ez egyfajta szellemi izgalmat jelenthet a nézőnek.
Olyanoknak ajánlja elsősorban, akik szeretik, ha a színek és formák hatnak rájuk?
Az egész kiállításnak van egy sodró lendülete, ami nem csak az expresszív színhasználatnak köszönhető. Két szinten, 14 teremben mutatjuk be az alkotásokat. Vannak történetek a képeken, de ezek inkább metafizikus történetek. A körülöttünk lévő világból származó motívumok: emberek, figurák, állatok, növények. Sokszor a kertjében található élőlények voltak a modelljei, ezekkel kísérletezett, belőlük készített sorozatokat.
Szabados Árpád szegedi születésű volt. Találkozott vele személyesen? Milyen viszonya volt a várossal?
Személyesen nem találkoztam vele, bár ő akkor volt a képzőművészeti rektora, amikor az ELTÉ-n tanultam művészettörténetet. Számunkra ő, akkor a 90-es években a magyar művészet meghatározó alakja volt. A városhoz való kötődése sok Szegedről indult képzőművészéhez hasonló – gondolok itt Moholy-Nagy Lászlóra vagy Csáki Józsefre – akik életük jelentős szakaszát itt élték a városban, de nem itt váltak képzőművésszé, és a művészetükre sem jellemző a szegediség. De Szabados ezt azért számon tartotta: gyerekkori nosztalgiái voltak, erről többször beszélt. Ez azonban nem jelenik meg a művészetében. Azért is vállaltuk ezt a kiállítást, mert sokan nem tudják – Szegeden sem –, hogy innen indult a pályája. Ezért is úgy éreztük, hogy egy helyi képzőművészeti intézménynek kell ezt a nagyobb lélegzetű tárlatot fölvállalnia.
Szabados Árpád Lét-közeli művészet című kiállítása március 22-ig látható a szegedi Reök-palotában.
Nyitókép forrása: szeged.hu
