Bóta Tímea: Bármi lehet, ami megnyomhatja bennünk az identitásgombot

Sok olvasó polcain vagy listáin hosszú sorokban állnak a még el nem olvasott könyvek. Mit árul el ez a jelenség arról, hogyan viszonyulunk a jövőhöz, a kíváncsisághoz és a saját fejlődésünkhöz?

A könyv, amit elolvasunk, az identitásunk részévé válik, ugyanakkor a könyv, amit szeretnénk elolvasni, már arról mesél, hová tartunk, mivé formálódunk. Maga a választás, már olvasás nélkül is, egyfajta reflexió magunkra. Van, hogy a feltételezett tartalom az, ami behúz bennünket, mert mondjuk megerősítést várunk, feloldódást, izgalmat, könnyet, nevetést, szóval van egy prekoncepciónk arra, hogy ez jó lesz nekünk. És persze olyan is van, hogy a szerző személye jelent a számunkra vonzerőt. Akivel szimpatizálunk, akitől olvastunk már, aki most kapott valami díjat, aki ott született, ahol mi, akinek sok ezer követője van… Bármi lehet, ami megnyomhatja bennünk az identitásgombot. Amikor olvasunk, megengedjük, hogy a szerző bejusson a lelkünkbe, hagyjuk, hogy megerősítsen, de akár változtasson is rajtunk. Sokszor ennek az engedélynek a lenyomata látszik a könyvespolcunkon.

Egy könyvespolc gyakran sokkal többet elárul a tulajdonosáról, mint egy önéletrajz. Milyen történetek olvashatók ki egy ember könyveiből, beleértve azokat is, amelyeket még nem nyitott ki?

Ha abból indulunk ki, hogy a könyvválasztásaink követik és előre is vetítik a változásainkat, akkor a könyvesszekrényünk olyan, mint az ujjlenyomat – jellegzetes, egyedi; de mélyebben, személyesebben mesél nekem és általánosabban egy idegennek, aki előtte áll és böngészi. John Steinbeck Édentől keletre című kötete például tartalmazza az anyámat, aki a kezembe adta, a kamaszkoromat, és a szabad akarathoz való viszonyomat, tehát a könyv az „énem” kivetülése. Egy másik ember ugyanezt a könyvet az én könyvespolcomon a saját szűrőjén, emlékein, viszonyán keresztül látja – ahogy engem is. Egy másik ember, és a másik ember könyvespolca is csak a saját szűrőnkön keresztül tud mesélni nekünk, de ettől olyan izgalmas ez az egész.

A „to-be-read” lista gyakran inkább nő, mint fogy. Mit gondolsz arról a jelenségről, hogy sok ember könyveket gyűjt akkor is, amikor tudja, hogy az összeset valószínűleg soha nem fogja elolvasni?

A gyűjtögetésnek van egy evolúciós szintje. A „több bogyó – nagyobb biztonság” az őskori túlélés receptje, de minket is mozgat a szerzés-felhalmozás nyújtotta dopaminfröccs. Amennyiben ez megmarad örömforrásnak, legyen szó bélyegről, szobanövényekről vagy akár könyvekről, akkor gazdagítja az életünket. Ahogy erről korábban szó volt, a könyvek felhalmozása, a TBR-lista sokszor egy identitásprojekt része, ami megadja a kontroll illúzióját az életünk felett.

A megszerzés egy gyors kielégülés, az olvasás egy alkotó, teremtő munka, hosszan tartó hatással. Fontos, hogy a TBR-listák addig tesznek hozzánk, amíg nem válik szorongatóvá a felhalmozott könyvkupac az éjjeliszekrényünkön, asztalunkon. Ha meg tudunk maradni a lehetőségek közötti választás szabadságában és nem kapcsol be a teljesítmény nyomása, a nyomában járó elégedetlenség és bűntudat, a „lehet” helyett a „kell”, akkor a listák minket szolgálnak. Annak ellenére, hogy a világ versengésre, teljesítésre ösztönöz bennünket, megteremthetjük magunknak az autonómiát abban, ahogy magunkról és akár a TBR-listáinkról gondolkodunk. Meggyőződésem, hogy az önelfogadás, önszeretet az alapja annak, hogy egyensúlyt találjunk és kapcsolódni tudjunk másokhoz.

Érdemes a TBR-listánkra is kíváncsisággal és (ön)szeretettel néznünk, mondjuk, mint amikor az álmainkat értelmezzük. Hogy milyen üzenetet küld a tudattalanunk a számunkra, mi készül bennünk?

Umberto Eco szerint az olvasatlan könyveink emlékeztetnek arra, mennyi mindent nem tudunk a világból. Nekem felszabadító ez a gondolat, mert bár a világ teljes egészében megismerhetetlen, de mind hagyunk nyomot a kíváncsiságunkkal, választásainkkal, azzal, ahogy egy részét feltérképezzük.

Milyen érzelmi vagy kulturális jelentése van annak, hogy egy könyv fizikai tárgyként jelen van az életünkben?

Szerintem mindannyiunknak van élménye rongyosra olvasott regénnyel, gyerekkori, összefirkált mesekönyvvel, szamárfülezett verseskötetekkel. Mert nemcsak a könyvek hagynak nyomot bennünk, hanem mi is a könyvekben. A könyvek fizikai szinten időkapszulaként is működnek, tartalmazzák az érintéseinket, a valamikori önmagunkat, és ezért is olyan nehéz megválni tőlük. Nekem például nagyon különleges élmény volt estéről estére olvasni a gyerekemnek Fodor Sándor Csipikéjét, amit gyerekkoromban még én filceztem, maszatoltam össze. A könyvekhez való viszonyunkat a családból is hozzuk. Én a hetvenes, nyolcvanas években voltam gyerek, és tisztán emlékszem a szüleim könyvesszekrényére, az Új magyar lexikon kék-bordó gerincére az arany betűkkel, a Képes történelem sorozatra, útikönyvek színes sorozatára, a Szabó Magda-, Moldova György- vagy a Szilvási-, Berkesi-könyvekre. És bármit is gondolunk ezekről a szerzőkről most, akkor nagyon sok magyar családban ott sorakoztak a könyvespolcokon, és hozzátartoztak az otthonosság érzetéhez. Pont ettől az „akkor és most”-tól válik egy könyv többé önmagánál – kulturális szignállá, egy kor lenyomatává. Érdekes belegondolni, hogy egy mai könyvespolc ötven év múlva mit mesél a világunkról. Az a fantáziám, hogy az önsegítő könyvek kultuszából nekik is látszik majd, hogy nagyon kerestük a kapaszkodókat az élethez. Remélem, ötven év múlva az lesz az összegzés, hogy megtaláltuk.

Hogyan változtatja meg az olvasás élményét az, hogy egy könyv papíron, képernyőn vagy fájlként létezik az életünkben?

Mivel képernyőn elsősorban információt szerezni tanultunk – híreket olvasunk, célirányosan keresünk –, nehezebb átállítani az idegrendszert egy elmélyültebb működésre, hiszen az automatizmusaink a kereső üzemmódba löknek bennünket. Ha könyvet olvasunk, automatikusan lelassít azzal, hogy fizikai teret ad a szövegnek, ezzel könnyebb bevonódni. Egy könyvnél a vastagságából kitapintom, érzem, hogy hol tartok, még mennyi van hátra, és ez segít fenntartani a mentális állapotot, ami a befogadáshoz szükséges.

Egy könyv gyakran hosszú utat jár be: megvesszük, kölcsönadjuk, visszakapjuk, elveszítjük, újra megtaláljuk. Mit jelenthet számunkra ez a „vándorlás”?

De hát nem ez az élet maga? Folyamatos közeledésben-távolodásban vagyunk tárgyakkal, könyvekkel, eszmékkel, emberekkel. Az élet lüktet és változik, és ha szerencsénk van, mindig lesz valaki, aki a kezünkbe ad egy szöveget, ami átsegít bennünket, ami emlékeztet arra, hogy mi a dolgunk a világban.