Dr. Maksa Gyula: A képregény önálló olvasási forma
A képregényről még mindig sokan úgy beszélnek, mintha legfeljebb gyerekkori szórakozás, könnyű műfaj vagy nosztalgikus mellékág lenne. Ehhez képest ma már nemcsak fesztiválok, könyvtári programok és egyre sokszínűbb kiadványok épülnek köré, hanem önálló kutatóközpontja is van. Dr. Maksa Gyulával, a Pécsi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének egyetemi docensével, a Képregénytudományi Kutatóközpont vezetőjével beszélgettünk arról, hol tart ma a magyar képregény, mitől több puszta gyerekműfajnál és hogyan válhat a könyvtárak, olvasók és alkotók közös ügyévé.
Annak, aki gyerekműfajnak gondolja a képregényt, talán meglepő, hogy Magyarországon már 2017 óta létezik a Képregénytudományi Kutatóközpont. Milyen igény hívta életre?
Az volt a célunk, hogy összefogjuk azokat, akik magyar nyelven művelik vagy szeretnék művelni a képregénytudományt. A tevékenységünk sokrétű. Egyrészt tudományos kutatás és publikációs munka kapcsolódik hozzá nemzetközi szinten: angol, francia, német, román és portugál nyelvű megjelenések is kötődnek a központhoz. Másrészt fontos számunkra, hogy magyar nyelven is műveljük a képregénytudományt, és hozzájáruljunk a magyar médiakultúra, illetve a magyar képregénykultúra önértéséhez.
Milyen tudományos tekintettel érdemes közelíteni a képregényhez? És mit látunk, ha ezzel a tekintettel a magyar képregényre nézünk?
A képregényről többféleképpen lehet gondolkodni: tekinthetjük művészetnek, irodalomnak és médiumnak is. Én elsősorban médiaként tekintek rá, és innen nézve különösen izgalmas a magyar képregény története.
Az látszik ugyanis, hogy a magyar képregény soha nem önmagában állt, hanem mindig különböző transznacionális és transzkulturális hatások mentén formálódott.
Ez már a 19. századi előképregényeknél, az élclapok, a karikatúrából kifejlődő képregények világában is így volt. Később, a két világháború között nálunk is – ahogy sok más európai országban – az észak-amerikai képregények hatása lett nagyon erős. A második világháború után viszont külön fejlődés indult el: a Rákosi-korszakban például idegenkedtek bizonyos képregényes elemektől, így a szóbuborékoktól is. A Kádár-korszakban pedig meghatározóvá vált az irodalmi adaptációs képregény. Ezek nagy példányszámban jelentek meg, sok helyen jelen voltak, és bár nem kizárólagosak, mégis dominánsak voltak. A rendszerváltás után ismét az észak-amerikai képregény vált meghatározóvá, a 2000-es évek közepétől pedig nagyon erősen jelen van a manga.
Azt írod egy helyütt, hogy a magyar képregény jelentős részben a mangának köszönhetően újul meg. Miért számít a műfaj térhódítása fontos fordulatnak?
A manga egyik jelentősége az, hogy sokkal inkább bevonta a nőket a képregénykultúrába. Ez Európában több helyen is megfigyelhető: ahol a képregényt elsősorban gyerekek időtöltésének tartották, ott a manga ahhoz is hozzájárult, hogy a felnőtteket, különösen a felnőtt nőket bevonzza, aztán ne veszítse el a képregény műfaja.
Milyen tendenciák látszanak most a kortárs képregénykultúrában?
Két markáns irányt emelnék ki. Az egyik a képregény találkozása az internettel és a digitalizációval. Rengeteg hibrid közeg jön létre, az Instagram-képregényektől a kiterjesztett valóság eszköztárával dolgozó képregényekig. A másik irány éppen ennek az ellenkezője: a személyes találkozások felértékelődése.
A képregény bekerül múzeumokba, galériákba, fesztiválok szerveződnek köré, és nagyon fontossá válnak azok az alkalmak, ahol alkotók, olvasók, kutatók találkozhatnak. A képregénykultúrának szüksége van intézményes keretekre és közösségi terekre is.
Hol tart ebben a magyar képregény?
Nagyon izgalmas állapotban van. A korábbi időszakokhoz képest sokféle képregényhez lehet hozzáférni, még ha ezek jellemzően nem is nagy példányszámban jelennek meg. A képregényfesztiválon is azt látni, hogy sokféle munka van jelen, és ez inspiráló lehet a következő generáció alkotóinak is. Azt ugyanakkor nem mondanám, hogy a képregény ma Magyarországon tömegmédia lenne, szemben mondjuk Japánnal vagy Belgiummal. Inkább képregényes szubkultúrákról beszélhetünk.
A környező országokban mintha erősebben jelen lennének a történelmi vagy társadalmi témájú grafikus regények és képregények. Magyarország ebben hol tart?
Azt látni, hogy a környező országokban, illetve német nyelvterületen is megnőtt a grafikus regények jelentősége. Sok esetben történelmi helyzetekre, közelebbi vagy távolabbi múltra, kortárs társadalmi problémákra reflektálnak. Van múltfeldolgozási és társadalomkritikai vonatkozásuk is. Magyarországon is vannak kísérletek, de a grafikus regény mélyebb meghonosítása még adósság, a meghatározó kortárs európai munkákat sem fordítják olyan rendszeresen, mint például Csehországban.
Az olvasás-népszerűsítés szempontjából különösen érdekes, hogy a könyvtárak is egyre inkább nyitnak a képregény felé. Mit tapasztalsz?
Az utóbbi időben nagy az érdeklődés a könyvtárak részéről, nemcsak a képregények, hanem a képregényes események iránt is. Számos könyvtár van Magyarországon és általában a Kárpát-medencében, amely képregényes rendezvényeknek nyitja meg a kapuit: fesztiválok, börzék, alkotói és olvasói találkozók, könyvbemutatók jelennek meg könyvtári terekben. Ezen túl képregényes sarkokat, képregényes tereket is kialakítanak. Ez nagyon izgalmas folyamat. Valószínűleg a könyvtárosok lehetőséget látnak abban, hogy olyanokat is vonzzanak a könyvtárba, akik máskülönben nem járnának rendszeresen.
Ők szerinted a képregény új olvasói rétege, vagy olvasók, akiknek a képregény egyfajta kapudrog lesz az olvasáshoz?
Lehet utóbbiként is tekinteni rá, de szerintem a képregény úgy általában mást tud, mint az írott irodalom olvasása, és nem feltétlenül vezet rá a nem képregényes kiadványok olvasására. Inkább arról van szó, hogy ez a „más” is egyre inkább elismert a könyvtárosok jelentős része által. A képregény önálló olvasási forma, saját működéssel, saját közönséggel és saját lehetőségekkel. Ezért is fontos, hogy ne csupán átjáróként beszéljünk róla, hanem olyan művészetként és médiaként, amely önmagában is figyelmet érdemel.
