A nyelvésznek sikerült olyan formát kialakítania, amely szórakoztatva tanított, egyesítette a nyelvi, irodalmi, művelődési tanulságokat. Sajátos ismeretterjesztő műfajt teremtett, az anyanyelvi ötperceseket, mint Örkény az egyperces novelláit. Műsorában a magyar nyelv egy-egy kérdésével foglalkozott; ízesen szép beszédét, kedves hanglejtését, baráti tanácsot adó stílusát a közönség széles rétegei hallgatták és nagyon megszerették. A sorozatot negyven éven keresztül kitartóan folytatta szinte halála pillanatáig. Tehát Lőrincze Lajos valósággal „intézményesült”. Lássuk, hogyan vall minderről ő maga: „Azt mondhatnám, hogy tulajdonképpen életem leglényegesebb része a nyelvműveléssel való foglalkozás volt, hisz munkáim is ezt mutatják, A nyelv és élet című könyv, azután az Édes anyanyelvünk, Nyelvőrségen, amelyek a nyelvművelés elméleti, elvi és gyakorlati kérdéseivel foglalkoznak.”
Érdemes belepillantani ezekbe a kötetekbe, megvizsgálni, hogy mennyire aktuálisak napjainkban a több mint hatvan évvel ezelőtt született gondolatai, mely területeken érvényesek, hasznosak, megszívlelendőek még ma is a tanácsai. Olvasás közben szinte halljuk a hangját, gördülékeny mondatait, kifogástalanul megszerkesztett gondolatait, amelyek teljesen egyértelműek a nem szakmabeliek számára is. Csodálkozással szembesülhetünk azzal, hogy bizony sok minden elhangzott már korábban, amelyekről azt gondolnánk, hogy a nyelvművelés legfrissebb megállapításai. Íme: „De elavult az a szemlélet is, amely a nyelvi jelenségeket csak a jó és a rossz kategóriáiba tudja beosztani, a nyelvhasználat gazdag sokszínűségében csak a fehéret és a feketét látva. [...] A nyelvi jelenségeket nem önmagukban, hanem felhasználásukban, funkciójukban szemléljük: a régi helyes-helytelen osztályozás helyett szükség szerint azt kérdezzük, mikor, milyen körülmények között, minek a kifejezésére, milyen stílusárnyalatban jó vagy nem jó egyik vagy másik szavunk, kifejezésünk.”
Magam is tapasztaltam, hogy az ilyen kérdésfeltevők igen-nem választ várnak, az átmenetet, a kettősséget nem szívesen fogadják el. Úgy vélik, a nyelv olyan, mint Victor Hugo regényének, A párizsi Notre-Dame-nak a hősei, akik egy-egy fekete-fehér tulajdonság megtestesítői: az emberi jóságé, tisztaságé és a sötét ördögi gonoszságé. Így például Phoebus kapitány töretlen hűséggel ragaszkodik szerelméhez, vele szemben Claude Frollo a székesegyház esperese, ördögi szenvedélyek megszállottja. Tehát aki előadás után megkeres engem kérdésével, az tulajdonképpen csak idézőjelben kérdező, ugyanis már kész válaszuk van, csupán megerősítést várnak, és ha nem azt kapják, akkor akár meg is sértődnek. Hogy ez mennyire nem új, Lőrincze Lajos is bizonyítja.
Az egyik írásában azt taglalja, hogy az asszonyoknak arra a kérdésére, hogyan beszéljenek házastársukról, uram vagy férjem, a jeles nyelvész szíve szerint azt válaszolta, mondja ki-ki úgy, ahogy megszokta, ahogy élete párja szereti. Ilyenkor azonban senki nem mondta, hogy köszönöm, így teszek, hanem szenvedélyes vitába kezdett, hogy saját véleményét, meggyőződését elfogadtassa. „Tulajdonképpen tehát nem is érdeklődni akart, hanem támogatást, újabb érveket várt már kialakult és nagyon határozott meggyőződéséhez.” Ahhoz, hogy egy öntudatos asszonynak nem ura van, aki uralkodik fölötte, hanem férje.
Ugyancsak nagy egyetértéssel olvashatjuk a Lehetünk őszintétlenek? című írás bevezetését: „Ha egy-egy új jelenség üti fel a fejét nyelvünkben, bizony nagyon ritkán talál szíves fogadtatásra. Jó ideig berzenkedik, tiltakozik ellene a nyelvérzékünk, szokatlannak, furcsának, sőt rossznak találjuk. Csak később békülünk ki vele, amikor már beleolvad a többi megszokott szó és kifejezés közé. Megjelenésekor valóban mindig szokatlan az új szó, de nem mindig okvetlenül rossz.” Az őszintétlen szó megítélését tartalmazó írás ekképp fejeződik be: „A szavak sorsa hát kiszámíthatatlan, de azért a megítélésük dolgában nem szabad csak a »nyelvérzékünkre«, pillanatnyi hangulatunkra hagyatkoznunk.” Nyugodtan állapíthatjuk meg: semmi új nincs a Nap alatt. Sőt maga Lőrincze Lajos is szívesen él új keletű, egyedi kifejezésekkel, bizonyíték erre Sünföldrajz című írása. Mi több, egy „sünseregszemlét” kapunk a szerzőtől, azaz a sün elnevezésének különféle nyelvjárási változataival ismerkedhetünk meg, és a záró mondat is tartalmaz efféle kifejezést: „De a valóságban persze sokkal tarkább a süntérkép, ami talán ennek a hasznos kis állatnak a kedvelt voltát is bizonyítja.” Az ebben az egységben olvasható írások forrását az adta többek között, hogy – mint közismert – Lőrincze Lajos is részese volt egy nagyon fontos tudományos vállalkozásnak: részt vett az MTA Nyelvtudományi Intézetében készülő magyar nyelvjárások atlaszának gyűjtőmunkájában.
Ma nyelvi hiánynak nevezzük azt a jelenséget, amikor bizonyos foglalkozásneveknek nincs meg a női változatuk. Nyelvünk és a női egyenjogúság című cikkében a következő olvasható: „Érdekes módon jelentette be 1966. január 20-án a Népszabadság cikkírója, hogy Indira Ghandi lett India új miniszterelnöke. Így volt kénytelen megfogalmazni kommentárját: »India egyik legtehetségesebb állami vezetőjére esett a választás«, noha a nyelv önkéntelenül az államférfi szóra jár rá. De mit mondjunk? Ilyen szó, hogy államnő nincsen, kerülgetnünk kell hát a valóságot.” És ez még napjainkban is megoldatlan probléma, hiszen a közlegény, illetve a legénység a katonaságnál csak „egynemű”. Ám Lőrincze itt is hoz egy példát, ezúttal nem a szépirodalomból vett idézetet, hanem mint fentebb, a napisajtóból: „A Neophite jachtszerű könnyű kis hajó volt, és már hosszabb ideje járta a tengereket, s miután a legénysége kizárólag nőkből tevődött össze, meglehetősen nagy feltűnést keltett
mindenhol.” Hát, ha egyszer leányság nincs...
A képen Lőrincze Lajos nyelvész 1968-ban. Fotó: Szalay Zoltán / Fortepan
