Létay Dóra Gábor Zsazsa szerepében a diadalmas Örök Nő a Spinoza színpadán. A minden fájdalmon, akadályon felülkerekedő női erő és önállóság megtestesítője.
Sem azt nem tudtam-tudom, hogy Gábor Zsazsa valóban ilyen volt-e, sem azt nem hittem volna, hogy ez a tünemény egyszer Létay Dóra alakításában áll majd elénk, de amit látok, kivételesen meggyőző. Az átalakulóképesség, amelyre ehhez a szerephez szüksége volt, szinte a fizikai határokat feszegetőnek tűnik, mert amúgy soha nem jutna róla eszembe Zsazsa. Ám ő csaknem önmagát Zsazsába vesztő alázattal és igyekezettel varázsol, teremti meg a karaktert.
Ez sok ponton-vonatkozásban mulatságos, mert a siker érdekében távolságot is kell tartania tőle, ezért – leheletfinom, mégis jól dekódolható jelzésekkel – időről időre érzékelteti, hogy ő is jelen van – vagy általa egy mai színésznő, és úgy általában korunk nézőpontja, amely a Zsazsa-jelenséget értelmezi. Kedvesen, jóindulattal, alig titkolt rajongással, mégis kissé értetlenül, jelenésnek kijáró hitetlenkedéssel.
Ann Silberberg és Létay Dóra, a darab írói és Czeizel Gábor, a rendezője igazságot akarnak szolgáltatni Gábor Zsazsának.
Munkájuk, attól tartok, a széles közvéleményre vonatkozóan eredménytelen lesz, de itt és most, a Spinozában kivételesen jóleső és megható.
Sokak szerint Zsazsa semmi más nem volt, mint bulvárhős új meg új férjekkel és botrányokkal, és egyenesen a bulvárra alapozta a működését. Ám ezt természetesen maga a szégyentelen bulvármédia terjesztette el, amely nagyrészt éppen az olyan eredeti tehetségek, utánozhatatlan jelenségek lerablásából él, mint Zsazsa volt. Aki – ezt fontos eszünkbe vésnünk – a férfiak által végletesen leuralt világban vált világhírűvé, vívta ki a leghíresebb amerikai magyar címet, küzdötte ki az útját, lett közel hetven film és sorozatok szereplője, kapott Emmy-jelölést és Golden Globe-ot.
Új meg új házasságait szabadságküzdelemként is felfoghatjuk: gyakran elmondott története alapján minden férjének ő kérte meg a kezét. Akár így volt, akár nem, jellemző, hogy ezt terjesztette magáról – miként az is, hogy egykori, annak idején híres és gazdag házastársainak többségét manapság – ha egyáltalán – szinte kizárólag miatta, a vele való kapcsolatuk miatt emlegetjük. Noha akkoriban sokuk gondolhatott rá úgy, mint a „függelékére”, a presztízséhez illő „ékszerre”, az öröklét csak neki járt ki, míg ők mára átperegtek az idő rostáján.
Új meg új házasságaival azt is üzenhette, hogy egy olyan nőnek, mint ő, senki sem lehet elég jó: hogy a teljes, tökéletes életet hajszolja. Akár rendhagyó nőjogi harcosnak is tekinthetjük, aki alaposan megelőzte a korát. Noha a nemek közti acsarkodást senki sem tartja kívánatosnak, az éles konfliktusok mindmáig elkerülhetetlenek. Ez annak a tisztulási folyamatnak a része, amelynek során megkérdőjelezhetetlennek tűnő állapotok, elvárások, előnyök és hátrányok kérdőjeleződnek meg, válnak vita tárgyává. Hogy a nők sok szempontból még mindig hátrányból indulnak, és a helyzetük igazságtalan, az ma már közhely, de a múlt század ötvenes éveiben Hollywood – már csak a sok évtizeddel későbbi botrányok alapján visszakövetkeztetve is – a kihasználásuk, megalázásuk, prédának tekintésük ideáltipikus közege lehetett. A Zsazsa-jelenséget ennek összefüggésében kell értelmezni, és Zsazsa teljesítménye mint ezzel a félelmetes hatalmi viszonyrendszerrel való szembehelyezkedés különösen becsülendő.
Teljes életet emlegettem az előbb, amelynek bátorságáért Gábor Zsazsát csodálhatjuk. Nagyon filozofikus kérdés, hogy valakinek az élete mitől tekinthető teljesnek, és hogy ilyen élethez milyen személyiségjegyek, törekvések, ambíciók segítenek hozzá leginkább. A Silberstein–Létay-darab egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy erre a kérdésre egy erős, csupa élet és életigenlés, kivagyiság, intelligencia, derű, báj nő személyiségrajzával válaszol. Egy olyan „csodanőével”, aki talán egyáltalán nem hitt a halálban, akinek még hetvenöt évesen is erős erotikus kisugárzása volt, és aki elképesztő hittel és bizalommal közlekedett a bulvár legveszélyesebb színterein is: hadat üzent az öregedésnek, és olyan ősbizalma volt mindent túlélő energiájában, amelyhez egészen különleges gének és a velük járó önbizalom szükséges.
Létay Dóra ideális választásnak tűnik erre a szerepre, mégpedig azért, mert Zsazsa sebezhetetlenségét, hofis szavakészségét és kópéságát éppúgy hozni tudja, mint érzékenységét, érzelmességét, és soha nem gyógyuló sebek hordozójaként is bemutatja. Hofi gyakran eszembe jut, ha valaki egyedül van a színpadon, és azzal a kihívással néz szembe, hogy elég érdekes tud-e lenni másfél órán át. De Létay és Zsazsa kapcsán nemcsak emiatt emlegetem a hofisságot, hanem azért is, mert Zsazsa született „show-women” volt, és karrierjének felívelését kevésbé a színésznői képességeinek, mint tévés szerepléseinek tulajdonította. Úgy gondolta, ő akkor volt a legjobb, amikor magát adta. És valóban jó pár olyan mondását, aranyköpését jegyezte fel az utókor, amely eredeti elmének, szellemesnek és nem mellesleg szemtelennek, minden tekintéllyel, szabállyal, korláttal dacolónak mutatja. Abban is nagy volt, ahogyan önmagát kitalálta, és ahogyan a Zsazsa-jelenséget a piacon értékesítette. Bizonyos értelemben a standup elődjeként is felfogható, amit művelt, és az Én, Zsa Zsa is standupos erényeket mutat fel.
Amint ez a Spinozának egy másik előadására, az Albina: A nő a Nobel-díj mögöttre is jellemző, Zsazsa, az elbeszélő, a főhős, a házigazda már az öröklét felől beszél önmagáról, és fekete estélyiben van, amit én úgy értelmeztem, hogy személyében valójában egy halottal találkozunk. Ezt a kissé kísérteties felismerést zavarba ejtően ellenpontozza, hogy a Létay Dóra által viselt estélyi szexi, és a dekoltázsa körül állandóan igazgatnia kell, mert le-le akar csúszni. Úgy tűnik, ezt a vibrálást, izgés-mozgást fontos hatáselemnek szánták az alkotók. Talán arra utal, hogy Zsazsa most is, odaátról is mindannyiunk vonzalmára pályázik; bizonyítani akarja, hogy „a vágy titokzatos tárgya”, a női őserő iskolapéldája, aki a közmondásos férfimentalitást átvéve minden ellenkező nemű személyben lehetséges partnert lát, és a legfőbb feladatának a meghódítását, de legalábbis az elbűvölését tekinti – és nemcsak delejes kisugárzásával, hanem legalább annyira jópofaságával, okosságával, szórakoztató szövegével.
A monodráma Zsazsája önmagát, az életét mondja el, és ez jelentős részben azonos a házasságai történetével. Noha ez az eddigiek fényében ellentmondásnak tűnik – „lám, lám, még ő is a férfiakhoz fűződő viszonya alapján gondolkodott magáról” –, a dolgot magyarázhatja, hogy mivel a közbeszédben Zsazsa semmi más nem volt, mint az a híresség, aki kilenc férjet „fogyasztott el”, ő, azaz a darab szerzői ezt az alapvetést ugyan elfogadva, de a történet valódi összefüggéseinek feltárására vállalkozva próbálnak rendet vágni a pletykarengetegben. Beláthatták, hogy ha Zsazsa nem a férjeit sorra véve mesél, nem fogják végighallgatni. Idomultak a nőkre mindmáig vonatkozó előítéletekhez, másrészt pedig a bulvár által szinte felfalt közízléshez.
Hogy ebben az előadásban – noha jó néhányszor megnevettet – van valami kísérteties, azt már tudják. De arról még nem számoltam be, hogy a lezárása felé közeledve történik valami még kísértetiesebb, amire egyáltalán nem számítunk, és amivel a korábbiaknál nagyobb mélységekbe tekinthetünk bele: Zsazsa felolvassa egyetlen általa szült – és, talán nem mellesleg, szexuális erőszakból származó – gyermeke, Francesca neki írt levelét. Létay Dóra ehhez előkészületként eltávolítja a rúzst az ajkairól, de ami ezentúl történik az arcával, az már-már misztikus. Mert ezután egyszer csak váratlanul már nem Zsazsa ül velünk szemben, hanem a lánya, és már az ő nézőpontjával szembesülünk. Szeretethiánnyal, csalódással, rajongással és reménytelenségében is örök ragaszkodással egyszerre. A kinccsel, ami útközben, úgy tűnik, elveszett.
Fotók: Véner Orsolya
