A Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítása hazánk történelmén, legfontosabb személyiségein vezeti végig a látogatókat. A tárlatot a gasztronómia kapcsán vizsgálták újra a múzeum andragógusai: a változó fogásokról, étkezési szokásokról, az edényekről, a magyar gasztrotörténet legendáiról meséltek az 1700-as évektől kezdődően a Múzeumok Őszi Fesztiválján.
II. Rákóczi Ferencről Mikes Kelemen leveleiből tudjuk, hogy minden reggel forró csokoládét ivott. Azt is feljegyezték, hogy szenvedélyes vadász volt, az általa elejtett vadmadarakat – foglyot, fürjet, fácánt – gyakran szolgáltak fel számára. Kutyáival vadászott a legszívesebben, kedvencét Rolandnak hívták; a krónika azt is megőrizte, hogy Roland elpusztulása mélyen megviselte a fejedelmet.
II. Rákóczi Ferenc nagyapja, I. Rákóczi György udvari számadókönyvében az 53 lúd és 4 borjú mellett például már 6 pulyka is szerepelt.
A Mária Terézia udvarában tett látogatásáról és az ott felszolgált ételről is fennmaradt herceg Grassalkovich Antal beszámolója. Abban az időben a palacsintát töltelék nélkül fogyasztották, ezért is tett oly mély benyomást rá a császári udvarban feltálalt, borsóval, sonkával és gombával töltött változat. Szintén Mária Terézia udvarához kapcsolódik a német konyha hatására elterjedt fasírozott is: a kis méretű, darált húsból készült húspogácsa különösen alkalmas volt az etikett szerinti előkelő étkezési mód betartására. Ebben az időben vált általánossá a kávézás szokása, gáláns ajándéknak számítottak az elegáns kávéskészletek – ezek közül több is megtekinthető a múzeum kiállításán.
Érdekesség, hogy a 18. században készült kerámiaedények hasonlítanak a 21. század „vicces” edényeire. Az állandó kiállításon találkozhatunk káposztaalakú vagy spárgaformájú tállal, ezek akár egy 21. századi üzlet polcain is megállnák a helyüket. Mivel a korszak étkezőasztalainak elegáns megjelenéséhez a virág is hozzátartozott, az élelmesebb házigazdák olyan kerámiaedényeket készíttettek, amelyeknél a kerámia test köré vékony csöveket, nyílásokat illesztettek. A nyílásokba betűzött egy-egy szál virág összességében virágcsokor benyomását keltette, ezzel meg lehetett spórolni a drága virágcsokor megvásárlását.
A kiállítás egyik különös szépségű tárgya egy arany szarvasszobrocska, amelynek szájában egy aszúszem látható. A tokaj-hegyaljai szőlők első hiteles említése 1251-ből származik, a Turóczi prépostság alapítólevelében van erre vonatkozó utalás. A tokaji borvidék, Európában elsőként, 1737-től fogva zárt borvidék volt. A legenda szerint Lorántffy Zsuzsanna udvari papja, Szepsi Laczkó Máté volt az első, aki 1630-ban a törökveszély miatt csak novemberben tudott szüretelni, és a már megaszalódott, szürkepenésszel belepett szőlőszemeket is leszedte. A történet szerint húsvétra már ezekből az aszúszemekből készített kiváló minőségű bort úrnője számára, ez azonban az aszúbor minimum 18 hónapos érlelési idejét figyelembe véve nem tűnik igaznak. Valójában már az 1590-es évekből ismert olyan dokumentum, amelyben megemlítik az aszú szőlőt. Mindenesetre a tokaji bor különleges zamatát elsősorban a vulkanikus talajnak, a Bodrog és a Tisza folyók jelenlétének, a helyi mikroklímának, valamint a környék hozzáértő borászainak köszönheti, nem a Tokaji-hegy belsejében rejlő aranynak – ahogy ezt többen állították.
Mi, magyarok a szikvíz feltalálását Jedlik Ányos bencés szerzetes, természettudós, feltaláló nevéhez kötjük. Jedlik ugyan kísérletezett a szikvízzel, de valójában az angol Priestley a hivatalos feltaláló, majd őt követte a svájci Jacob Schweppe, aki már kereskedelmi forgalmazásra alkalmas mennyiséget tudott előállítani.
A másik, Jedlikhez kapcsolódó legendának, amely szerint a Fáy András fóti présházánál tartott szüreten találta volna föl és nevezte volna el a bor és szikvíz keverékét fröccsnek, a jelenlegi kutatások szerint sajnos szintén nincs valóságos alapja.
A kávézás elterjedésével sorra nyíltak a kávéházak hazánkban, néhányuk történelmünkben is fontos szerepet játszott: a Bástya (jelenleg Deák Ferenc) utcában álló Három Oszlop kávéházban gyülekeztek a Martinovics-féle összeesküvés résztvevői, és ki ne ismerné a Pilvax kávéház nevét, amely az 1848-as forradalom ifjainak volt törzshelye? A reformkorban már a kispolgárság körében is elterjedt a kávézás és a kávéházba járás szokása. Elsősorban a gyönyörű környezet, a jó illatok, az újságolvasás lehetősége és nem utolsósorban a fűtés vonzották a kávéházakba az urakat.
Jókai inkább az 1848. március 15-én megismert ünnepelt színésznő, későbbi felesége, Laborfalvi Róza által készített bablevest fogyasztotta. Az eredeti recept szerint csak füstölt malac és bab főtt együtt az íróóriás levesében, későbbi korok szakácsai adták hozzá a csipetkét és a többi zöldséget. Petőfi kedvesének, Szendrey Júliának fennmaradt a szakácskönyve, pedig az ifjú házasok inkább a lakóhelyük közelében lévő Arany Sas fogadóból rendelték meg napi ebédjüket.
Széchenyi Istvánról tudjuk, hogy nagyon kedvelte a pezsgőt, kétszer is ellátogatott a francia Moët pezsgőgyárba. A legtöbb nyelven a francia eredetű champagne kifejezés terjedt el a különleges, szénsavas borszármazékra, a pezsgő elnevezést Széchenyi találta ki, és része is lett szóhasználatunknak.
Az 1840-es években az országgyűlési küldöttek szívesen időztek Palugyay Jakab pozsonyi, Vasforrás nevű éttermében, ahol a már kedvelt diós és mákos pozsonyi kiflit is felszolgálták. Palugyay kitalált egy kifli formájú mandulás süteményt, amelyet a mandulát igen kedvelő népszerű képviselőről, Kossuthról nevezett el.
Nem csupán a történelmi érintettség révén maradtak fenn a legendás vendéglátóhelyek nevei: a mai Kálvin téren, a volt Széna téren állt a Két Pisztoly vendéglő, amelyet pontosan két csőrre töltött pisztollyal volt érdemes csak meglátogatni. A híres betyár, Sobri Jóska által is kedvelt kocsmában gyakoriak voltak a rablások és gyilkosságok, leginkább a Gránátos laktanya részeg katonái miatt. Két évszázadon át működött, 1874-ben azonban az épület bontása mellett döntöttek, annak ellenére, hogy a Széna téri vásárok idején mindig zsúfolt volt a vendéglő.
Egy gasztrobarangolást desszerttel illik befejezni; hideg nyalatot vagy fagyost, azaz fagylaltot 1840-ben árult először egy direkt fagylalt árulására kialakított bódéban Fischer Péter cukrászmester.
Fischer 1842-ben a Szervita térről a Színház térre (jelenleg Vörösmarty tér) költöztette bódéját, „Hébé Kioszkját”, amely rövid idő alatt igen népszerűvé, a társasági élet központjává vált. Többször megfordult itt Széchenyi István, Kossuth Lajos és Deák Ferenc is, aki a legnépszerűbb, gránátalmafagylalt fogyasztását mindig újságolvasással kötötte össze.
