Ugyanakkor nincs hálátlanabb feladat, mint musical formájában színre vinni a Gyalog galoppot. A rajongók úgyis a filmet fogják számon kérni, mások éppen az eredeti invenciót hiányolják majd, a filmet nem ismerők reakciója pedig kiszámíthatatlan.
Furcsa, de napjainkra majd? minden musicallé (vagy legalábbis zenés színházzá) változik: klasszikus, félklasszikus darabok, kiugró sikerű vagy éppen alig észrevett filmek. A Gyalog galopp nem most kerül először színre (Magyarországon sem), de a musicalváltozat lényegesen új helyzetet teremt. Részben azért, mert nem elég megtalálni azokat az eszközöket, amivel a film sajátos nyelvi és képi humora színházban is hatni tud, hanem a zenét is el kell benne helyezni. Márpedig a zene önmagában ritkán tartalmaz abszurd poénokat (ha esetleg mégis, roppant kevesen értik).
Másrészt a musical sikerorientált műfaj: a szükségképpen nagy költségvetésű produkció aligha építhet pusztán a rajongók kis országban értelemszerűen szűkebb táborára, így kompromisszumot kell találni a sajátos angol abszurd és a tradicionálisabb, szélesebb körben eladható humor között. A Monty Python egyik alapító tagja, Eric Idle, valamint John du Prez musicalje éppúgy e kettős feladattal küzd, mint a Madách Színház Szirtes Tamás rendezte bemutatója.
Ami a nyelvi humort illeti, a szerzők természetesen sokat átemelnek az eredeti szövegből. Bár nem mindegyikét láthatjuk a sokat idézett jeleneteknek, nagy poénoknak, többségüket azért igen ? ezúttal is hatásos megjelenítésben. Rajzfilmbetéttel, animációs trükkökkel a színház természetesen nem szolgálhat, de a darab megteremti a képi humor érvényesítésének lehetőségét, s a Madách színházi előadásban Rózsa István látványos, önnön meseszerűségét minduntalan idézőjelbe tevő, több meglepetéssel szolgáló díszlete is jó keretet teremt ehhez.
A színpadi változat felerősíti a filmben is fontos önreflexiót; a játék előrehaladtával mind több a színházi alaphelyzetre reflektáló poén, ezt játssza ki a dalszövegek jelentős része is, sőt, a pesti bemutatón Arthur király másodjára azt a feladatot kapja a Ni lovagoktól, hogy állítson színre egy musicalt a Madáchban (csak ne Webbert). Ez megváltoztatja némileg a Grál keresésének irányát (Szirtes Tamás pedig amúgy is elhelyez jó néhány, a sikerrel játszott Webber-darabokra vonatkozó, finoman ironikus idézetet az előadásban). S noha a musical lemond a két idősík egymásra futtatásáról és a frenetikus káoszba torkolló befejezésről, ehelyett már a kezdettől alkalmazza az ?itt és most? típusú poénokat. Így a játék szellemesen reflektív humorral itatódik át ? populárisabbá téve ugyan a Monty Python humorát, de nem feledve annak szellemét (még akkor sem, ha egy-két kevésbé szerencsés, vulgárisabb poén is becsúszik). Talán egy helyen éreztem problematikusnak a humor szelídítését: Lancelot és Herbert románcánál - ha a meleg páros színpadi megjelenítése nem elég pofátlan, szándékosan ?politikailag inkorrekt?, könnyen válhat bizonytalan ízlésű viccelődéssé.
Sándor Dávid és Hujber Ferenc
A zene azonban bonyolultabb eset. Annyiban reflektív, hogy megidéz bizonyos dallamokat, de a szerzők inkább a dalszövegek humorára apellálnak. A ?Szóban forgó dal? megszületése valóban roppant szellemes, s működnek a színházi szituációkat megidéző dalok is, egyes dallamtöredékeknél érezhető a stílusparódia szándéka, de azért mégis csak bekerülnek slágernek szánt számok és látványos zenés betétek. Ezeket a Madáchban Tihanyi Ákos színes, látványos koreográfiájában, ötletesen és lendületesen színre alkalmazva látjuk, de alighanem elkerülhetetlen, hogy ne akasszák meg a játék ritmusát. Különösen igaz ez az amúgy is töredezettebb, szerteágazóbb második részre, melyben a zenei betétek mind inkább elhatalmasodnak, s amely mind nehezebben találja hangját és ritmusát.
Szervét Tibor, Sándor Dávid
A színészek sokat tesznek azért, hogy visszaterelődjön természetes medrébe a játék. Hajdu István, Nagy Sándor, Szente Vajk, Sándor Dávid, Hujber Ferenc, Galbenisz Tomasz hatásos és mulatságos karakterek sorát állítják elő. Általában ismert színészi eszközeikkel dolgoznak ugyan, de ezeket gazdagon és precízen, a darab stílusához igazítva használják, így frappáns, szellemes jelenetek sorát állítják elő. A torokpróbáló dalokat színvonalasan éneklő Polyák Lilla remekül adagolt (ön)iróniával hozza elő az ellenállhatatlan dívát a Tó Úrnőjéből. Szervét Tibor - akinek a finom önreflexió amúgy is mindig hatásosan alkalmazott színészi eszköze - kitűnően váltogatja Arthur király alakjának hol bölcsességet és türelmet, hol hülyeséggel határos naivitást hordozó vonásait.
Az előadás végül is megbízhatóan keresztezi az abszurdot a köznapibb humorral, a vizuális szellemességet a hagyományos revüvel. Alighanem ésszerű kompromisszumot teremt így kultikus mű és tradicionálisabb ízlés közt, s ezt, ha ritmusában meg-megdöccenve, el-elakadva is, de egészében látványos profizmussal, méltánylandó szakértelemmel teszi. A borítékolható siker nem is érdemtelen. De a film azért valamivel több volt ennél.
