Műfaji szabályok: horrorgyanús dramaturgia
A Coraline és a titkos ajtót szinte végig a horror műfaji szabályai irányítják, az onnan ismert klisék működnek: például az elején megjelenő ijesztő alakról hamar kiderül, hogy mégsem ijesztő; a gonosz látszólagos elpusztítása után is marad félnivaló; a legvégén is van még egy kis ráijesztés. Igaz, a tetőpont (Coraline három próbája) már a mese felé viszi a történetet, ám így is olyan produkció kerekedik, amely nem igazán való a kisebb gyerekeknek.
Szülőként nem érdemes bedőlni tehát be a gyerekes címnek, a csodaországos, narniás ígéretnek: a Coraline és a titkos ajtó a gyerekek legbelsőbb félelmeiről szól, így legfeljebb a szülőknek segíthet a nevelésben, a gyerekre inkább ráhozza a frászt. (A hivatalos korhatár-besorolás szerint "12 éven aluliak számára nagykorú felügyelet mellett ajánlott".) Más kérdés, hogy a Csillagpor című fantasyt is jegyző Neil Gaiman eredetileg a lányainak írta a történetet, nyilván maga a szöveg nem ennyire ijesztő a vizuális és zenei hatások nélkül.
Különös technika, bizarr karakterek
Vészjósló hangulatot teremt ugyanis már a technika is, amivel a rajzfilm készült: a stoptrükk-animációnál minden képkockát külön vesznek fel, és úgy játsszák egymás mögé, ami kicsit darabos, természetellenes mozgást eredményez - "bábozás zsinórok nélkül", ahogy a film animátora jellemezte saját munkáját. Technikailag mindenképp érdekes a film, hisz ez az első stoptrükk-animáció, amely 3D-ben is nézhető (nálunk a Corvin moziban).
A fura hangulatot a karakteresen bizarr figurák húzzák alá, akik a "Karácsonyi lidércnyomásban" is megállnák a helyüket: nem véletlenül, hisz a rendező személye (Henry Selick) ugyanaz. Coraline a szüleivel új házba költözik, ahol alattuk két bolond öregasszony lakik (akik a polcon tartják az összes halott kutyájukat), felettük pedig egy orosz erőművész, aki ugróegér-cirkuszt üzemeltet - plusz itt van még a Coraline-nal egykorú Miki és macskája.
Csodaország, csoda nélkül
És persze van a titkos ajtón túli másik világ, amely kezdetben sokkal jobbnak tűnik, leszámítva azt az apró furcsaságot, hogy az ott élőknek gomb van a szemük helyén. Coraline amúgy egy másik családot talál itt, amely sokkal vidámabb és többet foglalkozik vele, mint saját családja. (Itt megjelenik a jó anya-rossz anya félelem is, amikor a kisgyerek nem tudja hová tenni, hogy máskor oly kedves anyukája egyszer csak leszidja.) A helyzet amolyan
gólyakalifás az elején, azért is, mert a másik világ még csak álomként jelenik meg, s csak később válik egyre valóságosabbá.
A történetben kulcsszerepet játszik a macska, aki tisztában van mindkét világ törvényeivel, így olyasféle misztikus lény válik belőle, mint az Alice Csodaországban cheshire-i macskája. Az ő segítségével jön rá Coraline, hogy a túlvilági család a lelkét akarja, mint ahogy több gyerekét már megszerezte - ők szellemként sínylődnek egy tükör mögött, újabb félelemforrással szolgálva az ifjú nézők számára.
A Coraline és a titkos ajtó tehát jól kitalált, több értelmezési síkban működő rajzfilm, amely egyáltalán nem gyerekeknek szól - mint ahogy egyébként az Alice Csodaországban sem, de azt legalább lehet úgy tálalni.
