A téma benne volt a levegőben, ám a Pinceszínházban játszott Mirad, egy fiú Boszniából és a TÁP Színház Vid napja című előadásai régebbről eredeztethetők. Az elmúlt egy évben sok minden történt, átéltük a félelmet, kollektíven és egyénileg is befogadtunk menekülteket, szenvedjük a gazdasági válságot, de már nem követjük igazán a háborús híreket. Várjuk a végét, de hozzászoktunk a tényekhez.
Erről is szól a két előadás, hogy az ember a fizikai és mentális túlélés érdekében milyen módokon adaptálódik az új körülményekhez. Amikor egyik pillanatról a másikra megváltozik a biztonságosnak tűnt világrend, és egészen más, farkastörvények veszik át az uralmat. Nem a harctérre, hanem az áldozatokra, a hátországra és az egyéni történetekre irányítják a figyelmet a szerzők, akik noha két eltérő generációt képviselnek, közösek abban, hogy egyikük sem volt közvetlenül érintett a balkáni történésekben. Mintha a kívülállók lelkiismeret-furdalását kompenzálnák az érzékenyítés szándékával, még ha más fókusszal és írói módszerrel, illetve 10-15 év különbséggel is tekintenek (vissza) az eseményekre.
Az 1991 és 2001 között zajlott délszláv háború a II. világháború utáni időszak legvéresebb „fegyveres konfliktusa” volt Európában, ahol minden szörnyűség megtörtént, amiről azt hittük, többet nem történhet meg. Testvérháború, népirtás, etnikai tisztogatás, koncentrációs és megerőszakoló táborok, vérengzés, rablás. Boszniában 1992. április 11-én tört ki a háború, és 1995. december 14-én a Daytoni békeszerződés aláírásával ért véget. Fővárosát, Szarajevót 1425 napig, három és fél évig tartották ostrom, fegyvertűz és blokád alatt. Akinek nem sikerült kimenekülnie, élelem, víz, áram és gyógyszer nélkül, óvóhelyeken igyekezett túlélni. Csak a városban 15 ezernél több áldozatot tartanak nyilván, köztük több ezer gyereket. A soknemzetiségű térségben a muzulmán vallású bosnyákok, a katolikus horvátok és a pravoszláv szerbek között dúltak a harcok, s minden népcsoport különös kegyetlenségeket követett el. A több százezer boszniai áldozat fele a civil lakosság köréből került ki, 80%-uk bosnyák. Kétmillió ember hagyta el otthonát, Európa addigi legnagyobb menekülthullámát indítva el.
A Mirad, egy fiú Boszniából ebbe az időszakba kalauzol el bennünket. Különlegessége, hogy a darab az események sűrűjében keletkezett, 1993-ban, amikor még javában tartott a boszniai háború. S bár olyan, akárha én-elbeszélés lenne, egy holland kortárs szerző és drámatanár, Ad De Bont írta az Amnesty International által a menekültektől gyűjtött beszámolók alapján. Valóságon alapuló, fiktív történetet látunk tehát. Főszereplője egy 13 éves fiú, aki, miután elveszítette a családját és hosszas viszontagságok után kimenekült a háborús zónából, egy holland befogadótáborból ír leveleket a reményei szerint életben maradt szarajevói rokonainak, akiknek időközben szintén sikerül elmenekülniük. Ők mesélik el nekünk Mirad és a saját történetüket, fragmentumokban, nem időrend szerint, hol csak sejtetve, hol filmszerűen részletezve az átélteket.
Itthon 1994-ben jelent meg fordításban a Színház folyóirat mellékleteként. 2005-ös magyaroszági bemutatójáért a Balogh Rodrigó vezette Független Színház ENSZ Menedék-díjat kapott, majd 2016-ban a Manna Produkció és a Bethlen Téri Színház közös alkotói pályázatát elnyert produkció egyikeként volt látható Lazici Noémi rendezésében.
A vajdasági kötődésű Siflis Anna, aki 2022-ben bábszínházi rendező szakon végzett az SZFE-Freeszfe-Accademia Teatro Dimitri intézményekben, vizsgarendezésében kivételes érzékenységgel közelítette meg az anyagot. Nem „színezte ki” a drámát, nem vetít elborzasztó archív (mozgó)képeket, nem aktualizál, hanem bízik a központozás nélküli szöveg, a színészi játék és az egyszerű drámai szituáció erejében, miszerint valakik elmesélnek nekünk egy történetet, amit mi meghallgatunk. A fókusz mindvégig a színészeken van, akik a személyesség és a közvetlenség hatásával dolgoznak.
Vendégváró térbe érkezünk, kétoldalról körbeüljük a játékteret, ahol sokszor zavarbaejtő a többiek közelsége, civil jelenléte. Mihály-Geresdi Zsófia látványtervező a Pinceszínház kistermét használja „díszletként”, amelynek puritánsága most tűnik fel. Mintha egy szegényes kávézóban lennénk, vagy egy üres lakásba tértünk volna vissza. A színpadi dobogóval szemben egy másikat is épített, előbbi a fiú térfele, utóbbi a rokonaié. Az eredeti darab kétszereplős, Siflis rendezésében viszont Mirad végig színen van, egyrészt mint tanú, másrészt leveleinek felolvasásával hitelesíti az elhangzottakat. A szereplők ruhája a '90-es éveket idézi, kissé ódivatú. (Elnézést is kérnek, hogy megzavarják a nyugalmunkat.) A játékba bekerülő összes tárgynak nagy jelentősége van: a bőrönd, a harmonika, a pöttyös labda mind emlékeket hordoz, az úton levés és az elmúlás szimbólumai.
Az előadás gyors (hangulat)váltásokkal él, mint ahogyan a szöveg is folyton megszakítja, olykor lírai magasságokba emeli, majd szabadjára engedi a realisztikus mesét. Szilveszteri papírcsákókat kapunk, ratlukkal kínálnak, húzzák a harmonikát és keresik a tekintetünket a színészek. Pár fotó erejéig kúszik csak be a régmúlt, akárha családi diaképek villannának fel az abszurd időkből: fegyverrel pózoló gyerekek, graffitis házfalak, tankok, tömegsírok. A színészek – Nagyabonyi Emese, Ricz Ármin és Tóth András – meggyőzően játsszák át a közelséget. Egyszerre hisszük el, hogy az ismerőseink vagy a befogadottjaink, akik a saját életükről mesélnek, és látjuk, amint ki-belépegetnek karaktereikből. Összességében véve kellemesen telik az este, ám hirtelen ér véget. Hiányérzettel távozunk, az író ugyanis nyitva hagyja a cselekményt.
Ha figyelembe vesszük, hogy Ad De Bont osztálytermi előadásnak írta és rendezte a művet, amelyet az általa akkoriban vezetett Wederzijds ifjúsági csoport játszott „befogadáspolitikai” céllal, akkor a gesztus érthető, hiszen feltehetően drámafoglalkozás is kapcsolódott hozzá. A holland kortárs színház azonnal reagált a '90-es évek eleji közéleti problémára, hogy empátiát ébresszen a menekültek iránt. (Állítólag minden 11 és 19 év közötti holland fiatal látta az előadást.) Pedig hol volt még ekkor a békefenntartó erők tudtával lezajlott 1995-ös srebrenicai vérengzés vagy a 2015-ös migrációs válság? Talán most sem lenne hiábavaló egy-egy feldolgozó beszélgetés az előadás után, de így is magunkkal viszünk mélyreható érzéseket, hangulatokat, mondatokat.
Mert „menekültek nincsenek, csak szélfútta emberek”, a háborúban pedig minden megtörténhet, még a csoda is. S ez minden körülmények között reményt adhat az újrakezdésre.
Hogy mi érdekelhet egy huszonéves szerzőt azokban a vérzivataros időkben, amikor ő még szinte meg sem született? Dézsi Fruzsina első drámája a Színházi Dramatugok Céhe által kiírt drámafejlesztő pályázat és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem mesterképzése keretében született meg. Mentorai Kárpáti Péter író és Selmeczi Bea dramaturg voltak (utóbbi az előadás dramaturgja is). A Nyílt Fórum füzetek 2018/2019-es évfolyamában megjelent szövegből 2019-ben felolvasószínházi bemutatót tartottak a Stúdió K-ban, részben a társulat színészeivel. Talán ennek köszönhetően valósulhatott meg itt tavaly az ősbemutató is a TÁP Színház produkciójaként, ám a színházzal együttműködésben. A fiatal alkotók munkája jól beleillik a Ráday utcai játszóhely repertoárjába, még ha a legutóbbi, februári előadás nem is aratott osztatlan sikert.
Az SZFE-n zenés színházrendező szakon 2019-ben végzett Varga Bence és a főként erdélyi színházaknak dolgozó Huszár Kató látványtervező a színház stúdióterét barlang- vagy pinceformájú menedékké alakította, összehordott régi bútorokkal, szőnyegekkel, lecsempült tárgyakkal, málladozó falakkal. Nem is az ajtón, hanem hátulról megyünk be, mintha egy légvédelmi veszély előadásnyi idejére zsúfolódnánk össze a kis helyen. Jeleneteket látunk a háborúból, amelyek kontextusát a harminc évvel ezelőtti délszláv események adják. Nincs konkrétan kibontakozó cselekmény, hátországi etűdök kapcsolódnak lazán: lakodalom a bombák árnyékában, kávézgató szomszédasszonyok csevegése a megszállókról, miközben életre-halálra kijátsszák egymást, titkokkal teli kocsma, hadikórház fásult orvosokkal, haditudósítós propagandagyártás, katonaszökevényes családi tragédia. Bárhol és bármelyik háborúban lehetnénk, ha a cím nem irányítaná rá a figyelmünket az agresszorokra, akik a balkáni háborút kirobbantották.
A június 28-i Vidovdan a szerbek nemzeti ünnepe, a vesztes 1389-es rigómezei csatához köthető, ahonnan nemzeti identitásukat eredeztetik. (Ezért jelent ma is Koszovó puskaporos hordót az aktuálpolitikai történésekben.) Ezen a napon tartotta meg háborúra uszító elhíresült beszédét Slobodan Milošević jugoszláv elnök 1989-ben a csata helyszínen. Ekkor történt 1914-ben az I. világháborút kirobbantó szarajevói merénylet, ma pedig – örkényi groteszk fordulattal – ezen a napon emlékeznek meg a szerbek valamennyi háborús áldozatukról. Az egyéni életeket felülíró „nemzeti érdek” metaforája is lehetne tehát a Vid napja, amire több kísérlet is történik a szövegben. Nem sikerül azonban eltalálni a jó arányt a „kisreálban” játszódó etűdök és a nagyívű filozofálgatások között, ami döntési helyzet elé állítja a rendezőt, és nehéz helyzetbe hozza a színészeket.
Azok a kettősök működnek jól, ahol nem keverednek a szándékok, s noha más-más stílusban, de komplex minidrámákat kapunk. Amikor „klasszikus” színpadi szituációt látunk kibontakozni, megfűszerezve néhány erős, elgondolkodtató mondattal, mint pl. a szomszédasszonyok morbid sitcomjelenetében Homonnai Katalin és Nyakó Júlia remek alakításával. Vagy amikor már a szöveg is megágyaz a szürreális emelkedettségnek, ahogyan a műtős epizódban történik az előadás csúcspontján Takács Géza és Sipos György élvezetes összjátékában.
Míg Dézsi a saját nyilatkozata szerint a történelembe vetett személyiséget szerette volna minél több oldalról megmutatni, a rendezői koncepció a töredezettségre és az abszurdra koncentrál, azon túl, hogy igyekszik működtetni a jeleneteket. Azonban az egyre terjengősebbé és súlyosabbá váló moralizálások (a háború lélektanáról, a férfiak működéséről, a női testről, a nemzetről stb.) unalomba és csaknem nézőtéri verekedésbe fullasztják a produkciót. S ezen még a zenészek, Vörös Ákos és Arif Erdem Ocak élő elektronikus balkánzene-aláfestése sem segít.
Sejthető, hogy a bemutató idején a Vid napjának aláment az élet, s a közönséget a témafelvetés az orosz-ukrán konfliktus közelsége okán jobban érdekelte. Azóta megszoktuk a hibrid „állóháborút”, közönyünkből valószínűleg csak a média által közvetített (ál)híreken túli valóság megismerése billenthet ki újra. Háborúban azonban (még) hallgatnak a múzsák.
Színlap, előadás-időpontok és jegyinformáció a Pinceszínház és a TÁP Színház honlapján.
Nyitókép: Vid napja. Fotó: Szőke Péter
