Egy hivatás története
Bezerédj Amália az első magyar nyelvű óvoda-iskola egyik megalapítója, az első magyar gyerekkönyv szerzője is egyben. Kivételesen sokoldalú, gyermekközpontú életművére Harmath Artemisz nem csak nemzeti, de személyes családi örökségként tekint −, most felfedezi, felidézi a hagyaték szerepét a MeseCentrum gyerekirodalmi műhely létrejöttében.
A magyar gyerekirodalom összművészeti úttörője Bezerédj Amália. Ő írta, rajzolta meg az első magyar nyelvű képes gyerekkönyvet. Versikéket, intelmeket, dalokat szerzett bele: ezekből tanult aztán betűvetést, olvasást a grófi házaspár gyermeke, Flóri és környékbeli parasztok, az udvari szolgák gyermekei. (ITT írtunk róla korábban.)
Az eredetileg kislányának szánt és címzett Flóri könyvének (1836) 1926-ig 16 kiadása jelent meg, száz évre meghatározta hazánkban az olvasóvá nevelést, a különböző szövegtípusok értelmezését. Benedek Elek írja róla: „Az első igazi magyar gyermekkönyv, a Flóri könyve. Ennek a könyvecskének lelkéből sarjadzott ki az én gyermek-ifjúsági könyveimnek terebélyes fája.”
Férjével, Bezerédj István reformpolitikussal együtt Amália kijárta, hogy megalapíthassák az első magyar nyelvű óvoda-iskolát a Tolna megyei Hidján (Szedres-Hidjapuszta), az uradalom présházában. Itt tanult olvasni, számolni Flóri a cselédség gyermekeivel együtt. És pontosan ebben az óvodában cseperedett édesanyám is, aki aztán – mindjárt kiderül, miért - érdemérmet szerzett tanítóként ment nyugdíjba.
Az agyagpadlós présház hatalmas, hűvös falai közt százötven éves hagyományra épülő képzésben volt része a vegyes óvodai csoportnak 1960–63 között is. Még a legkeményebb szocializmusban is, amikor másutt a rezsimhez köthető ünnepségeket tartottak, itt a természethez és a családhoz köthető ünnepeket ülték. Tabu volt a vallásosság, de még a helyszíne is, tudták, de nem beszélhettek róla, hogy a „buxusok” mögött, borostyánnal benőve a grófi család kápolnája romosodik, amelyet az ovisoknak kerülniük kellett. Ám a rendszerhez kapcsolódó ünnepségeket sem kellett megtartaniuk.
A szülőket is bevonták az akkor még el nem nevezett „kapcsolódó nevelésbe”, hiszen ők varrtak ruhát a gyerekek játék babáinak. Ahogyan az 1800-as években a négy nyelvet beszélő Amália a cselédségnek is járatta a divatlapokat, és recepteket osztogatott, oktatta a szülőket például háztartási és csecsemőgondozási ismeretekre. A gyerekeket is látogatta az iskolában, megajándékozta őket.
Édesanyámnak is jutott Flóri összművészeti hagyományaiból. Ők is egész nap játszottak és szerepeltek, énekeltek és mozogtak a hatvanas évek elején. Körjátékokat, dramatikus játékokat tanultak, szavaltak, és spontán jártak ki a szabadba, a csodálatos kastélyparkba, művelték mini kertjeiket.
Annak idején Amália direkt rövid foglalkozásokat tervezett a kicsinyeknek, ezeket változatosan variálta, s közéjük mindig mozgásos játékot iktatott, hogy frissítse és fenntartsa a gyerekek figyelmét. Volt a tantárgyaik között természetleírás, magyar földleírás (geográfia) is, magyar történet, éneklés, egészség, erkölcs és illedelem. Maguk művelték saját kis földdarabjaikat, és a felnőttek bevonták őket a növények és az állatok gondozásába. Volt ásványtani gyűjteményük, földgömbjük, játszóterük, hintáik, labdáik.
Édesanyám magába szívta ezt a természetesnek ható, gyerek- és családközpontú nevelést, bevezette saját anyai, majd tanítói gyakorlatába mindezeket. Legfőképpen a holisztikus tanítói szemléletet, az érzékletekre (mozgásos, vizuális, taktilis, verbális, auditív) és élményre épülő összművészeti módszertant, valamint szorosan bevonta a szülőket a gyerekek iskolai életébe.
Hálózatos gondolkodás
Amália átfogóan gondolkodott a gyerekek neveléséről, többek közt olvasóvá neveléséről. Egymaga egy széles profilú gyerekirodalmi intézmény volt: fizikai intézményalapítással, továbbá újságban, könyvben, dalszerzeményben, képekben és események szervezésével adta át az információt és a pozitív élményt. Újítóan, a kialakult szokások ellenére.
Önkéntelen is belém ivódott ez a világlátás már otthon, a családban. Az életnek ez a játékos felfedezése, a külön életkori csoportok összekötése és a minél szélesebb körű nyelvi-irodalmi és összművészeti ismeretterjesztés öntudatlanul vált hivatásommá. Hidján látogatóban magam is megtapasztaltam a kápolna és az őscédrus kisugárzását. (Nagyanyám aztán Szedresbe települt át, ahol annak idején a grófék selyemhernyótelepe működött.)
A művészeti dolgozók budapesti óvodájában, ahova én jártam, hasonlóan kivételesen zajlott az élet, ősgesztenyefák alatt, sok tánccal, énekléssel, medencében fürdéssel, szoros szülői közösséggel. A kisszéken ülve ötévesen fejből adtam elő kortárs irodalmat, Janikovszky Éva könyvét: a Kire ütött ez a gyerek?-et, a fantasztikus Ági néni ezt nézte ki belőlem. Az első munkám aztán egy passzív kisfiú olvasóvá nevelése lett, természetesen egy kortárs művel találtam utat a szívéhez és elméjéhez.
Hat éve a Petőfi Kulturális Ügynökségnél egy hálózatos és széles profilú országos gyerekirodalmi műhely alapítására kaptam lehetőséget. Az Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrumot a szülőknek, pedagógusoknak szóló online magazinnal (MeseCentrum), videós kritikai sorozattal (Meseterasz), műhelyfoglalkozásokkal (Vadlazac Workshopok), író-gyerekolvasó találkozókkal (Jön az író) és dalszerzéssel (Csimborasszó zenés versek) indítottuk.
Majd válogatott olvasnivalóval, versekkel és mesékkel, de kérdésekkel is teli interaktív gyerekirodalmi antológiával folytattuk (Apa olvas, PKÜ 2024). Ezekre a szövegekre is születtek új gyerekdalok, és interaktív műsorokat szerkesztettünk (Zenés Olvasósarok), gyerekfoglalkozások (Apa olvas) formájában utaztattuk szerte az országban a legkülönfélébb gyerek- és családi közösségeknek.
Ma a gyerekirodalom pontszerűen működő műhelyeinek és jó gyakorlatainak az információcserével, megosztással van esélye a gondolkodás formálására. Főiskolák, egyetemek, könyvtárak, szerkesztőségek, civil szervezetek, minisztériumi és alapítványi szervek hordják az információt, szétosztják különböző online formátumokba és felületekre, ami így elér a különböző buborékokba, és hat. Jó lenne ezeket tudatosan összekötni, ahogy az elmúlt években az IGYIC tette.
Édesanyám még hintón kocsikázott Hidja-pusztán és környékszerte. Azért tehette, mert nagyapám fiatal házas agronómusként az államosított Bezerédj-kastélyban kapott lakást. Óriás borospince, szökőkút is állt a néhai grófi birtok közepén, akkor már betonfödémmel fedve, és ott csillogott a tó is, széleinél téglával kirakva a fürdőzők kényelméért – ez is a grófék újítása. Mindezt, mindent elvettek az arisztokratáktól. Azt hitték. A Bezerédj házaspár szellemi örökségét viszont nem sikerült kiirtani, jelentem, búvópatakként tovább él és hat.
Címlapfotó: Fotó: Fortepan/Mátyásfalvi János
