A hazai filmanimáció első éveiben alkalmazott művészet volt, főleg rajzos híradók és reklámok készültek itthon. A fordulat előszelét Bortnyik Sándor iskolája jelentette, amely 1928-ban indult, és olyan alkotókat gyűjtött egybe, mint Halász János, Vásárhelyi Viktor, Kassovitz Félix és Macskássy Gyula – utóbbinak később, már az államosított filmgyártás idején fokozatosan sikerült átmenetet teremtenie a reklám és a szórakoztató rajzfilm között. Néhány kevésbé emlékezetes próbálkozás után 1951-ben ő készítette el – Fekete Edittel – A kiskakas gyémánt félkrajcárját, az első színes magyar rajzfilmet. Ezzel pedig útjára indult az első generáció.
A hatvanas évek új hullámával párhuzamosan bukkant fel a következő nemzedék, amely célközönségét a felnőttek irányába bővítette, de a fiatalabbakról sem feledkezett el. Mások mellett Gémes József, Nepp József, Dargay Attila, Kovásznai György, Szoboszlay Péter, Reisenbüchler Sándor és Jankovics Marcell nevét kell megemlítenünk ebből az időszakból, az animációk közül pedig a Gusztáv-sorozatot. Ez már műfajában is példaértékű terméke a korszaknak, s olyan, máig népszerű és gyakran sugárzott szériák követték, mint a Mézga család, a Kérem a következőt! (vagy ahogy gyakrabban emlegetik: Dr. Bubó), illetve a Frakk, a macskák réme. Nem sokkal később következett a Mirr-murr, a kandúr, A kockásfülű nyúl, a Magyar népmesék és a Vízipók-csodapók.
A következő mérföldkő az 1973-as év volt: ekkor kezdődött az egész estés animációs filmek gyártása, a sort Jankovics Marcell János vitéze nyitotta. Innen pedig már csak egy lépés a harmadik generáció – és ezzel együtt az első magyar Oscar-díj.
Most pedig lássunk hat emlékezetes alkotást: régit, újat, rövidet, hosszút, magasztosat és szatirikusat.
A Gusztáv-sorozat
A felnőtt közönségnek szánt széria főhőse Gusztáv, a tipikus kisember. Gyermeteg, kényelmes és közönyös, tulajdonképpen végtelenül átlagos. Ennél többet nem igazán mondhatunk róla, mivel hagyományos értelemben nincs is stabil személyisége, és minden részben más élethelyzetben, környezetben jelenik meg. E rögzítetlenség szemléletesen utal a figura behelyettesíthetőségére: Gusztáv bárki és mindenki, rendeltetése, hogy jellemhibáiban magára ismerjen a néző. Az 1964-ben induló sorozat eleinte ezekre a fogyatékosságokra helyezte a hangsúlyt, a társadalmi háttér és kiforgatása csak a hetvenes években készült epizódokban jelentkezett markánsabban. Ahogy Gusztáv karaktere, úgy az alkotógárda összetétele is részről részre változott, az állandó közreműködők Jankovics Marcell, Dargay Attila és Nepp József voltak, akik nemcsak a grafikai kivitelezésért feleltek, de a beérkező forgatókönyv-javaslatokat is elbírálták. A szakmabeliek mellett a nézők ugyancsak pályázhattak ötleteikkel. Az interaktív folyamat révén a sorozat társadalmi reflexiói is hatásosabbá váltak, hiszen az átlagember ténylegesen a saját életét látta viszont a moziban, 1968-tól pedig a televízióban.
Több anekdota is kering arról, honnan kapta Gusztáv a nevét: az egyik szerint Dargay Attila felcsapta a telefonkönyvet, és rábökött egy névre, míg egy másik változat az 1961-ben elhunyt Ilosvay Gusztáv, a több Macskássy-rajzfilmben közreműködő zeneszerző előtti tisztelgésként értelmezi a gesztust.
Habfürdő
Kovásznai György egyetlen egész estés filmje 1980-as megjelenésekor bukás volt, sem a közönség, sem a szakma nem értette – talán épp azon jellemzői miatt, amelyek napjainkra kedvelt animációvá avatták. Nevezhetnénk kísérleti musicalfilmnek, és nem hazudnánk, ennél azonban sokkal több rétege van. Az alkotó jelenének Budapestjén játszódó szerelmiháromszög-történet melodramatikus alaphangja a szereplők társadalmi helyzetük fölött érzett elégtelenségével egészül ki, amely a nemzedéki közérzetfilmek irányába mutat. Ezt a vonulatot hangsúlyozza a rendező, amikor animált szocioriportokkal szakítja meg a fikciót – a felvételek egy valódi anya- és csecsemőgondozóban készültek. A tartalmi eklektikával sokszínű vizualitás párosul: fotó- és kollázshátterek, festmények és rajzolt figurák. A hősök és a terek egyaránt állandó metamorfózisban vannak, nincs állandó alakjuk, nagyfokú stilizáltságuk a lelki folyamatok pszichedelikus kivetülése. És a fel-felvillanó fekete humort még nem is említettük. Ahogy a Cseh Tamással és Bereményi Gézával írt dalokról ismert Másik János zenéjét sem.
A légy
Amikor Rófusz Ferenc rövidfilmjét Oscar-díjra jelölték, a szakma hazai képviselői annyira nem számítottak a győzelmére, hogy a rendező vízumot sem kapott. Egy rádióadásból tudta meg, hogy nyert. Az 1981-ben az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia által a legjobb rövidfilmnek választott alkotás mindössze háromperces, és egy légy életének utolsó pillanatait örökíti meg. Sikerének egyik kulcsa bizonyosan a hagyományokkal szakító háttéranimációs technika volt: ennek lényege, hogy nem a statikus háttér elé kerülnek a mozgó alakok, hanem a háttér mozog figurák nélkül. Ehhez körülbelül háromezer-hatszáz zsírkrétarajz készült. A rajzfilmekben szokatlannak számító formanyelvi megoldások mellett a választott látószög is rendkívül eredeti: az egyes szám első személyű, szubjektív kamera révén a néző a léggyel azonosul, nem pedig az őt üldöző emberrel. Habár a rövidfilm Oscart érő zsenialitása vitathatatlanul a képi megvalósításban rejlik, érdemes megemlékezni a „történet” lehetséges példázatosságáról is, mely a láthatatlan ellenség kegyetlenségét, a lét kiszolgáltatottságát és a szabadság illuzórikus voltát vetíti elénk.
Macskafogó
A Ternovszky Béla–Nepp József páros kultfilmjéért máig generációk rajongnak. A Macskafogó szállóigéin, poénjain és dalain keresztül alapvető hivatkozási pontja lett a magyar popkultúrának. Az alkotás utóélete ennyiben rímel keletkezésére, hiszen a történet sem más, mint műfajok és ikonikus opusok olvasztótégelye. Megidézi, majd kiforgatja a háborús, a kaland-, az akció-, a maffia-, a kémfilm és a vámpírhorror zsánerelemeit. Ezeknél egyértelműbb a musicalekre utalás, hiszen a zenei betétek szinte önálló videóklipekké válnak fülbemászó dallamuk, frappáns szövegük és jól eltalált dramaturgiai helyzetük révén. Érdekes adalék, hogy a film ötlete a Négy gengszter dalból indult ki, Ternovszky ugyanis eredetileg a The Manhattan Transfer énekegyüttes Four Brothers című számát tervezte átdolgozni. Amellett, hogy a film általánosan parodizál zsánereket, egy-egy konkrét művet is kifiguráz. Grabowski 007-es ügynökről elkerülhetetlenül eszünkbe jut a szám híres viselője, James Bond, a bevezető felirat stílusa pedig egyértelműen a Csillagok háborújára utal. A popkulturális hivatkozások és a műfajok ilyen halmozása a film megjelenésének évében, 1986-ban még nemzetközi viszonylatban is páratlannak számított. A magyar animáció történetében emellett a kirívóan egyéni módon ábrázolt figurák miatt jelenthet mérföldkövet a Macskafogó, amit bizonyára sokan értelmeznek a hidegháború és a kétpólusú világ szatírájaként, de talán még többen vannak azok, akik egyszerűen csak nosztalgikusan mosolyognak a gengszter patkányoknak azon a mondatán, hogy „mehetünk vissza a balettba ugrálni”.
Az ember tragédiája
Madách Imre drámai költeményét sokan színpadra vihetetlennek tartják, ami nem meglepő, ha figyelembe vesszük a jelenetek közti hatalmas ugrásokat és a monumentális díszleteket, melyeket a különböző történelmi színek hagyományos ábrázolása megkövetelne. A film technikája a színházénál nagyobb játékteret enged, hát még az animációé, melynek esetében a végtelen lehetőségeknek csak a pénz, az idő és az alkotó energiája szabhat határt. Jankovics Marcell nem kímélte magát: közel harminc éven át dolgozott Az ember tragédiáján, mielőtt 2011-ben bemutatták volna. A rajzfilm minden történelmi színe az adott korra jellemző művészeti stílusban készült el, így a vizuális ív a görög vázafestészettől a római mozaikokon át a pop artig terjed. A képi világát tekintve széttartó alkotást (az egyes részek önálló rövidfilmekként is megjelentek) elsősorban maga a sztori, az első emberpár története tartja össze. Ádám jelenetről jelenetre szembesül a megvalósult eszmék szükségszerű torzulásával, mire eljut a végkövetkeztetésig, mely merész módon nem teljesen egyezik az eredeti szöveg zárlatával.
Ruben Brandt, a gyűjtő
Ennek a filmnek nincs olyan képsora, amely ne utalna legalább egy festményre, és nemcsak a cselekmény (a középpontban műkincsrablások állnak), hanem a vizuális kivitelezés síkján is. Milorad Krstić műve az eredetiség halálának posztmodern alaptapasztalatát hordozza, mely szerint már nem lehet újat alkotni. Ennek fényében készült 2015 és 2018 között a pastiche-film, melynek szinte átláthatatlanul bonyolult világa változatos film- és képzőművészeti utalásokból épül fel (ezek listája itt található). Maga a történet ősrégi képleten nyugszik: adott egy pszichológus, aki maga is kezelésre szorul. Ruben Brandt kényszerbeteg bűnözőkkel foglalkozik, akiket a művészetterápia eszközeivel próbál „meggyógyítani”, miközben ő maga sem teljesen egészséges mentálisan: álmaiban híres festmények figurái törnek az életére. A helyzet hamar megfordul, és a kezeltek lépnek elő terapeutává: módszerük lényege, hogy szembesítik félelmeivel a beteget – ehhez azonban el kell lopniuk a szóban forgó képeket. Bűnügyi filmes, ugyanakkor egyszerre noiros és pszichothrilleres hajsza kezdődik, állomásainak a világ nagy múzeumai: a Guggenheim, a Louvre, a Tate és természetesen a budapesti Szépművészeti Múzeum adnak helyet. Mint arra már utaltunk, a képi megvalósítás is festményutalások sorát rejti – a történet ismeretében úgy is fogalmazhatnánk, hogy a rendező megfogadta szereplői tanácsát, és az újrafestés, a megkettőzés révén birtokba vette Tiziano, Picasso, Manet és még számtalan művész stílusát. Így pedig a sajátját is megteremtette. Krstić filmje 2018-ban bekerült az Oscar-díjra felterjesztett huszonöt egész estés animáció közé, az öt legjobba azonban már nem fért be.
Ami kimaradt
Listánkról számos fontos rajzfilm lemaradt – nemcsak Macskássy Kati újító gyerekanimációi, de olyan klasszikusok is, mint az egyik legnépszerűbb Jókai-adaptáció, Dargay Attila Szaffija vagy a szintén általa jegyzett Lúdas Matyi. Külön lajstromot érdemelt volna Jankovics Marcell további négy egész estés alkotása, a János vitéz, a Fehérlófia, az Ének a csodaszarvasról és a 2022-es Toldi. De szintén említhetnénk az utóbbival azonos témát feldolgozó Daliás időket, Gémes József monumentális festményanimációját. Ahogy az elmúlt néhány év termését is, különös tekintettel a Műanyag égboltra, amely tavaly mutatkozott be a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Encounters szekciójában.
