Viszonylag korán, iskolás korodban kezdtél el írni. Mi indított el ezen az úton?
Eleve úgy bolyongott bennem az önkifejezési hajlandóság, mint a canterville-i kastélyban a nevezetes kísértet. Hamar rájöttem, hogy erősen verbális a fantáziám: folyton olvastam, és Verne, Jókai, Karl May, Gerald Durrell könyveiből szavakat spájzoltam be. Megjegyeztem, hogy a bola egy dél-amerikai hajítófegyver, a purzicsán egy dohányfajta, sahibnak az indiai szolgák nevezik brit uraikat, a kiakolbólít olyasmi, mint a kiebrudal, a fringia ugyanúgy kard, mint a spádé, az abcúg pfujolást jelent (ezt az István, a királyból tanultam), véletlenül sem kevertem össze a beste és a ripők jelentését, egy magyar–német szótári böngészés során pedig találkoztam a malachit szóval, ami korántsem a malacok hitét jelentette, hiába szerepelt a malacfül és a malacpecsenye között. Ez mind kincs volt, kösöntyű és kaláris – egyre tudatosabban örültem meg szavaknak és egyre többet játszottam is velük. Szerettem a rímeket, és amikor a Micimackóban azt olvastam, hogy „Nem érdekel a naptár képe, sokkal inkább a kaptár népe”, az egész hetem fel volt dobva.
Egy idő után természetessé vált, hogy nemcsak találom, de már keresem is a szavakat, csalogatom őket a rímek keresztútjára. Óriási tumultus alakult ki a fejemben, eszeveszett stilisztikai kavalkád – az erre következő, egyetemi évek hozták el a megvadult, kószán nyargalászó szavak lassú, fokozatos megzabolázását.
A szegedi bölcsészkar nagyszerű táptalaja lett ennek az önfegyelmezésnek, higgadásnak: a Schlachtovszky Csabával közösen írt drámai művek és azok színpadi előadásai mellett egymagam is egyre több műfajban írtam: verseim az akkor indult, kérészéletű Hétvilágban és a Tiszatájban jelentek meg, akkortájt kezdtem Morgenstern-verseket fordítani, korhűnek érzett stílusban megírtam Csokonai Vitéz Mihály válaszát Kölcsey bántó kritikájára… Egyszóval: elvégeztetett.
Van versesköteted, de írsz drámákat, sőt több regényed is megjelent már. Melyik áll hozzád közelebb?
Hét tenger hajósa vagyok, szükségem van a változatosságra. A nagy, titkos szerelem a vers – talán azért is írok belőle oly keveset. Negyvenéves korom felé közeledve már-már le is mondtam magamról e téren, de akkor, az Udvariatlan szerelem című gyűjteménybe készült, középkori erotikus versek fordításának hatására kitaláltam egy fiktív, 16. századi magyar költőt: a Velemi Névtelent. Az álarc sokat segített, megjelent mindmostanáig első verseskötetem, amiért a Janus Pannonius-díj Filius Ursae-fokozatát is megkaptam. Azóta írtam kötetbe eddig nem gyűlt gyerekverseket, jó pár, zömmel a Bárkában publikált, személyes hangú költeményt, izgalmasnak érzett szilánkjait egy olyan lírai életműnek, amellyel egyelőre saját magam adósa maradtam. A műfordítás a másik olyan terep, amelyen rím- és lassabban megedzett ritmusérzékemet szabadjára engedhetem: tavaly Jeney Zoltán barátommal két középkori költőt (Oswald von Wolkensteint és Eustache Deschamps-t) elevenítettünk meg, legutóbb három német kabaréköltő (Christian Morgenstern, Joachim Ringelnatz, Peter Hammerschlag) általam fordított verseiből szerkesztettem egy kötetet. A drámai életmű kerekedik a leggazdagabban, néhány esztendeje nemcsak kötetekben, de színpadon is, ezt nagyrészt Csabával művelem, egy monodrámám (A Latabárné fia) kivételével. Két közös regényünkben (Emmuska; Magyariné szeretője) ugyanaz a sajátos, groteszk humor átszőtte világlátás fogalmazódik meg, mint darabjainkban, és javarészt ugyancsak a magyar múltból merítik tárgyukat. Írtam novellákat és esszéket is, mindezért érdemesítettek Bárka-díjra is, erre nagyon büszke vagyok. De emellett szerkesztettem kortárs kabarékat a Spinoza színpadára, néhány kedves drámaíróm (Heltai Jenő, Szép Ernő, Gábor Andor) elfeledett színműveiből köteteket az Európa Könyvkiadónak, dupla Heltai-számot a Budapesti Negyed folyóirat számára, és sajtó alá rendeztem A szegény kisgyermek panaszait és a nemsokára megjelenő Mágiát a Kosztolányi kritikai kiadásba. Mindehhez egy sajátos, folyton újat kereső, tovaröpködős lendület kell, amelynek szárnya, de terhe is, hogy képtelen egy területen fészket rakni.
Mi alapján dönti el egy szerző, főként, ha mindhárom műnemben kipróbálta már magát, hogy melyik az, amelyikkel a mai viszonylatokban érdemes foglalkozni?
Érdemesnek mindennel érdemes foglalkozni, amit az ember szívesen csinál. Más kérdés, hogy amikor egyre több sajátnak érzett feladatra jut külön-külön egyre kevesebb idő, akkor ha fogcsikorgatva is, de muszáj válogatni. Drámát ma már inkább konkrét felkérésre írok/írunk, verses jeleneteink is azért születtek, mert Elek Tibor több ízben meghívott minket a gyulai humorfesztiválra, Vuk című musicalünk a zeneszerző, Szemenyei János felkérésére termett. A köztes, ráérő időt a nagyobb, de eleve nem költséghatékonynak ígérkező alkotásokra szánt, részletgazdag bíbelődés tölti ki, például a regényírás vagy a versfordítás. Ezeket az ember akkor is alapvetően a maga szakállára műveli, ha az elkészült műnek utána keres is kiadót.
Szerinted mi lehet az oka annak, hogy még ma sem lehet megélni csupán szépírásból?
Nem igazán nagy a nyelvterület, és ehhez viszonyítva igen gazdag a kortárs irodalom: nagyszerű írók nemzedékei vetekednek egymással a közönség figyelméért.
Sokszor úgy érzem, a kortárs irodalomra figyelmezők között sok az író eszkimó és kevés az olvasó fóka.
Egy nagyobb lélegzetű, igényes mű megírása hosszú idő, a belé fektetett munkát, időt sem a jogdíjak, sem az esetleges pályázatok nem teszik anyagilag rentábilissá az írónak – tisztelet annak, azoknak a keveseknek, akik elértek oda, hogy pihenést nem ismerő alkotómunkájukból megéljenek. Ez nem jön máról holnapra, sok idő és a megfelelő fórumok: népszerű folyóiratok, jól kihasznált online felületek, gyakran külhoni elismerés kell hozzá. Nem mai jelenség irodalmunkban, hogy külföldről szeretjük megtudni, kikre lehetünk büszkék. Ilyen szép ívű, sikeres pálya nem nyílik könnyen, a többség ellankad vagy megéhezik, mielőtt megfutná.
Hatéves korod óta vagytok barátok Schlachtovszky Csabával, s már tizenévesen elkezdtétek a közös munkát. Szinte azt is mondhatjuk, azóta is szerzőtársak vagytok. Hogy alakult ki ez a szerzőtársi viszony?
Az általános iskolában sok barátság szövődik, és ezek közül is soknak alapja a közös sziporkázás: az együttröhögés örök nebulói előjoga. Csabával nyolc évig osztálytársak voltunk a Törökvész Úti Általános Iskolában, és folyvást ilyesmivel mulattattuk magunkat-egymást: tévéműsorok paródiáit vettük kazettára (emlékszem például az Ablak című műsort parafrazeáló Eblukra), aPOKOLipszis néven együttest alakítottunk, Baltay Nándor, a magyar egoizmus legnagyobb hatású költője életművének tankönyvfejezetet szenteltünk… A szerencse – vagy inkább a makacs elszánás – abban a gesztusban mutatkozik meg, hogy az iskolai szárnypróbálgatásokkal később sem hagytunk fel, hanem a Toldy Ferenc Gimnáziumban, majd az egyetemen eljutottunk tőlük a jelenetekig, egyfelvonásosokig, amelyekből azután egyre nagyobb igényű abszurd vígjátékok kerekedtek. A Hamlear című darabunk ősváltozatát például tizennyolc évesen írtuk, harminc év múlva nagy kalandot jelentett teljesen átírni, sorról sorra találkozni két fiatalemberrel.
Az írást – főként a laikusok – magányos tevékenységként képzelik el. Mit jelent ilyen értelemben (is) nálatok a csapatmunka? Milyen a munkafolyamat, illetve milyen szempontok alapján tudtok együtt dolgozni?
Ehhez két feltétel kellett: az egyik nyilván eleve megvolt, de a hosszú évtizedek alatt egészen finomra csiszolt egyfelé gondolkodás, amely gyakran szinte telepatikus szintre lép. Jóleső érzés például, amikor egy verses dráma egyik sora a „belekezdtem” szóra végződne, egymásra nézni abban a tudatban, hogy a másik is rögtön a „berekesztem” szót fogja kibökni rímfelelőként. És ilyen pillanat számtalan adódik.
A másik feltétel a közös territórium, a Pitymalló Kesely zárt világa, amely csak az egyszerre megforgatott két kulccsal nyitható: annyira korán, gyerekként kezdtünk együtt írni, hogy az egyéniségünk határai még sokkal képlékenyebbek voltak, az „enyém” és „tied” helyett érvényesen működött a „miénk” nevezet. Nincs olyan mondatunk, sorunk, amelyről utólag tudnánk, vagy pláne számon tartanánk, melyikünk fejéből pattant ki, és az írás során sem merül fel bennünk irigység, féltékenység, vagy éppen felfuvalkodás.
Konkrétan pedig úgy dolgozunk, hogy ülünk együtt az aktuális munkánk aktuális fázisa fölött, szívjuk a pipánkat, ötleteket, mondatokat, megoldásokat vetünk fel, mérlegeljük, előttem ott a laptop, és amelyik kell, azt a pipátlan kezemmel beütöm (a pipázásra bő három évtizede, már tollforgató koromban kaptam rá, ezért eleve a balomba szoktattam a pipát, jobbal máig ügyetlenül fogom), amiket meg elvetünk, azokért nem fáj a szívünk. Na jó, néha mégis: az Emmuska című regényünkből egy szerelembe esett indiánról szóló, kihúzott mondatért („Elvesztette a fejét, ezért elhagyta a törzsét”) ma is fáj a szívünk.
Ahhoz képest, hogy hetente egy, legfeljebb két estét, plusz nyaranta egy-egy hetet szánhatunk csak a közös írásra, meglehetősen termékenyek vagyunk.
Tanárként dolgozol a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Sokan fordulnak hozzád az írásaikkal. Mentorálod őket?
Igen, az alkotókedv a hozzánk bekerülő hallgatóknak rendkívül vonzó közös tulajdonságuk. Egészen más – számomra oktatóként nagyon inspiratív – hozzáállást követel olyan fiatalokat tanítani, akik nem szemlélődni, vizsgálódni fognak egy adott területen, azaz nem kívülről, tanárként, kutatóként állnak majd hozzá, hanem saját maguk is részeivé, folytatásává akarnak válni e terület történetének, azaz belülről, a maguk kreativitásának hajtóerejével közelítik meg a stúdiumaikat. Ezért úgy érdemes elemeznünk egy drámát, hogy vajon ők azt hogyan írnák meg; egy szerepet úgy, hogy ők mit kezdenének vele.
Nekik, leendő művészeknek elsősorban nem egy ismeretanyagot kell elsajátítaniuk, hanem saját képességeiket fejleszteniük.
Nagyon örülök annak, hogy sok tanítványom keres meg az írásaival, igyekszem segíteni nekik. Olykor pláne én íratok velük. Külön büszkeségem volt a Tempefői című darab. Kérésemre és szakmai mentorálásommal a most negyedéves dramaturgosztályom írta át mai környezetre, helyzetekre, figurákra az akkor kétszázötven éves, örökifjú Csokonai Vitéz Mihály vígjátékát, melyet azután, egy rendezőhallgató bravúros szcenírozásában másodéves színinövendékek adtak elő, többször, több telt ház előtt. Most épp a kétszáz éves Jókait készülünk köszönteni a Gazdag szegények című darabja felfrissítésével.
Hogyan látod a pályakezdők lehetőségeit ezen a területen?
Röviden: nagyon nem irigylem őket, de még annál is jobban bízom bennük.
És miként látod, a fiatalság mennyire igényli (és használja ki) az irodalom adta lehetőségeket?
Lehetősége válogatja. Ha az irodalom adta lehetőségként tekintünk, például a szonettkoszorú-írásra, akkor nem látok nagy tülekedést. Ha az ösztöndíjakat, pályázatokat, publikálási lehetőségeket nézem, elismerésre méltón tudatosnak, rokonszenvesen pragmatikusnak látom a pályakezdő írókat, költőket. Szívesen hallatják a hangjukat, mindenfelé keresik a helyüket, dolgoznak azon tapasztalatok megszerzésén, amelyek majd őket teszik a nyomukba lépő generáció példaképeivé és mentoraivá. Úgyhogy úgy látom, az irodalom diszkógömbje kordivatoknak fittyet hányva, rendületlen csillámlással tündököl.
Miben látod a színház és az irodalom kapcsolatát?
Furcsa, hűtlenül hű nász az övék. Mindkét félnek vannak külön útjai, de amikor egymásra találnak, gyönyörű párt alkotnak. Az irodalmi igény – jó esetben – tartalmat tud adni a színdarabnak, a színház pedig a maga erős pragmatizmusával megóvhatja az irodalmat az esetleges öntetszelgés talmi gyönyörűségétől. De tágabban érthetünk a színház alatt drámát is, azaz az erős hatásokat, jól felépített cselekményt, erős jellemeket, meglepő, de hiteles fordulatokat. Ilyen értelemben az Ágnes asszonyt ugyanúgy drámainak találom, mint A néma leventét, azt a verses Heltai-darabot, amelyet a haldokló Kosztolányi bekért a kórházba. Az én vélekedésemet persze meghatározza, hogy hat év bölcsészkedés után dramaturg szakra kerültem, ahol tudatosíthattam azt, ami korábban is bolyongott bennem: az irodalom, a művészet érvényét számomra nem a magafeledt önkifejezés magányos mámora adja, hanem a hatás, amelyet az olvasóra vagy nézőre tenni bír. Ha sosem a közönség kedvéért is írok, hanem a magam kedvére – de mindig a szemem előtt lebeg az az olvasó vagy néző, akinek éppen az, éppen úgy tetszik, amit írok, ahogyan azt én jónak érzem.
Ez a kettő tudja-e segíteni egymást abban az értelemben, hogy (főként) a fiatalok fogékonyabbak legyenek mind a színházi darabokra, mind pedig az irodalmi alkotásokra?
A fentiekből talán következik, hogy a szememben egy erős, hatni képes műnek elengedhetetlen feltétele a jól eltalált dramaturgia, ami persze más egy elégia, egy utaztatóregény, egy kroki, egy ballada vagy egy bohózat esetében. Egy epigramma ugyanúgy tud híg lenni, ahogyan egy eposz tömör. Ezzel azután gyakran megy szembe sokféle más, pakfon szempont. Például egy-egy kor divatja: kit sikk éppen olvasni, milyen nem esztétikai tendenciák szűrője torzítja éppen az aktuális ítéletet, vagy a balgán túlzó hagyománytisztelet, amely az avultság előtt is haptákba vágja magát. De úgy gondolom, az olvasó- és nézőközönség végül sosem téved, legfeljebb a sznobok vagy a stréberek füllentenek, amikor nyilvánosan ájuldoznak olyasmitől, amitől a négy fal között – vagy a zsöllyéjükbe zárva – titkon ásítoznak. Ezért fontos az alkotásokra lehetőleg e zavaró holdudvaruktól elválasztva néznünk, a fiatal (denemcsak!) olvasókkal és nézőkkel pedig megértetni, hogy olvasásban és színházba járásban a saját igényük, kíváncsiságuk, a szívük joga a döntő. Ha meghagyjuk a szabadságukat, az eredményez gazdag, nyüzsgő irodalmi és színházi életet – és nem mellesleg, ha közben marad pénzük könyvekre és színházjegyekre.
