Egy korábbi interjúban többször is visszatér arra, hogy gyermekkorától kezdve az anyanyelv és a közösség meghatározó közege volt az életének. Mennyiben tekint vissza ezekre a gyermekkori tapasztalatokra úgy, mint amelyek nemcsak a költői nyelvét, hanem a közösségi elköteleződését is elindították? Vajon egy kisebbségi magyar gyermek világa mindig irodalmi tapasztalat is egyben?
A gyermek világa mindig irodalmi tapasztalat, így a magyar és a határon túli magyar gyermeké is az. A gyermekkorban megtapasztaltak sokkal erősebben alakítják későbbi mindennapjainkat, viselkedésünket, gondolkodásunkat, a környező világról kialakított véleményünket, viszonyunkat a múlthoz, a jelenhez, a jövőhöz vagy épp kertben a fához, a madarak énekéhez, mint a felnőttkorban megtapasztaltak. Kihagyhatatlan annak a tudásnak a megszerzése és megértése, amit gyermekkorban focizás, golyózás, fára mászás közben megszerzünk. Szerintem a költői én kialakulásának fogódzói is a gyermeki lét megértésén, az ártatlan szemlélődésen, a naiv rácsodálkozásokon keresztül érhetők el. A gyermekként megtapasztalt határontúliság, a gyermekként feltett kérdések, mint például, „Ha magyar vagyok, miért nem Magyarországon lakunk?” vagy „Ha Dunaszerdahelyen, szülővárosomban magyar emberek élnek, akkor ez miért nem Magyarország?” szülték fiatalkoromban az Utazás nagyapám körül című versemet, amely mind a mai napig meghatározza közösségi, alkotói gondolkodásomat:
„1874-ben szül. a királyi Magyarországon.
1920-ban házasságot köt a Csehszlovák Köztársaságban.
1942-ben jól menő szabósága van a Horthy-Magyarországon.
1946-ban vezme domček na chrbát (hátára veszi házát).
Útközben megőrül.
1968-ban meghal szülőhelyén.
A történelem saját halottjának tekinti.”
Gyerekkorától kezdve költő szeretett volna lenni, ezt pedig nagyon sok munkával, tanulással, olvasással érte el. Ezek szerint az írás tanulható?
Persze, az írás tanulható, mint ahogy minden szakma tanulható, de... De a szépírás nemcsak szakma, hanem művészet is, mint a zenélés, a táncolás, az éneklés, a képfestés, a szoborkészítés és még sorolhatnám. A művészethez a tudáson kívül kell valami más is, nevezzük tehetségnek, kivételes érzékenységnek, újszerű világlátásnak, isteni adottságnak. Ha csak a tudás van, akkor az a bizonyos alkotás lehet szép, szórakoztató, szívet melengető, de nem fog az újdonság erejével hatni, nem fog katarzist okozni, nem fog felemelni vagy épp a pokolba taszítani. Mint ahogy egy zenész, ha ő nem maga a zene, akkor nem igazi művész, úgy az író sem igazi művész, ha az író az írásával nem válik eggyé, ha a szerző és műve közt nincs harmónia, akkor jó esetben csak egy közlésre alkalmas, de átlagos szöveg íródott.
Fiatalon, az indulása után rövid időn belül betiltották az írásai megjelenéseit két évig. Hogyan viszonyult ez idő alatt az alkotáshoz?
Tizenhat évesen a fent idézett Utazás a nagyapám körül című versem miatt tiltottak el a további közlés lehetőségétől először, aztán még többször, hol ezért, hol azért. Jó iskola volt, azt mondták, többet nem írhatok, hát többet írtam, mint valaha, de többet is olvastam, aztán különböző álneveken publikáltam is. Az elnyomó politikai rendszer korántsem volt tökéletes, még honoráriumot is kaptam. Be akartam bizonyítani magamnak, hogy a hatalom nem tud megijeszteni. Nem harcoltam velük, helyette tanultam szabadon írni arról, ami épp foglalkoztat, arról, hogy mi végre vagyok, vagyunk itt e Földön, hogy mi a jó és mi a rossz, hogy miért szeretünk és miért gyűlölünk. Görcsbe rándulva nem lehet alkotni.
A két év eltelte után egy újságcikk miatt került a rendőrség látószögébe. Hogyan tudott lavírozni ezekben a helyzetekben? Úgy tudom, nem tekintette magát kifejezetten lázadó személyiségnek.
Igen, egy ártatlannak tűnő aratási riport is kivágta a biztosítékot a kommunista elvtársaknál, a rendőrök az iskolából elhurcoltak, megvertek, megfenyegettek, ha leírok ezek után egy sort is, ennyivel nem úszom meg, és persze újra eltiltottak. Ezt még talán nem mondtam el senkinek, de a legrosszabb az volt ebben a történetben, hogy hazudnom kellett a szüleimnek, akiket mindennél jobban szerettem. Hazudnom kellett, mert nem akartam, hogy fájjon nekik, ami nekem fáj, mert tudtam, nekik százszor annyira fájna. Ha megkérdezték, „Hogy élsz, fiam?” – mondtam, hogy jól, nagyon jól. Mérhetetlenül örültek minden megjelent írásomnak, büszkén dicsekedtek velük a barátoknak, a szomszédoknak, csak azt nem értették, miért kell annyi írói név. Mondtam, ez az íróknál így szokás. Apám úgy tanított, hogy egy férfi társaságban sosem sír. Így hát, amikor elváltam tőlük, bizony többször sírtam.
Több interjúban is elhangzik, hogy a felvidéki magyar irodalomnak gyakran nem „a helyét kell keresni”, hanem önmagát kell méltón képviselnie. Lehet-e egy kisebbségi irodalomnak saját „belső kánonja”? Mi alapján dönthető el, hogy egy mű a közösséghez való tartozáson túl mikor válik egyetemes értékké?
Sem a művésznek, sem a művészetnek nem kell keresni a helyét. A jó alkotó, a jó alkotás betölti a teret, kitölti az űrt, ahol van, ott a helye. Az élet meg minden szépségével és szennyével, megvetésével és ragaszkodásával körbeveszi őt, körbeveszi azt. A frissen született jó alkotás úgy tűnik ki a középszerből, az unalmas egyhangúságból, hogy az az érzésed, mindig is ott volt, hogy azt már láttad, hallottad, olvastad.
A felvidékiség persze létrehoz belső kánonokat, mint ahogy az erdélyiség is, a pestiség is, az alföldiség is, és ez így van rendjén, de az irodalmi érték nem köthető földrajzi határokhoz, mint ahogy a szülőföld nyújtotta eltérő kulturális, társadalmi hatásokhoz sem. Mindezek befolyásolhatják a mű tartalmát, szerkezetét, a témaválasztást, a történetek hosszúságát, rövidségét, a mű szereplőinek életvitelét, a tanulságokat. Viszont nem befolyásolhatják és nem helyettesíthetik a szakmai és olvasói igényt a minőségre, a mélységre, a hiteles és őszinte, a szakmával szembeni mély alázattal viseltető, igaz megszólalást. Az egyetemesség az egyszerűségben, a könnyedségben, a harmóniában leledzik. Az irodalom, ha megszólal, legyen zene, hol csendes, hol hangos, hol vidám, hol kíváncsiskodó, hol a gyász hangján megszólaló, hol Istenhez imádkozó.
A felvidéki magyar irodalom lehet-e valaha „nem kisebbségi”, ha maga a kisebbségtapasztalat adja az írás egyik legfőbb metafizikai mélységét?
Inkább az a kérdés, lehet-e az irodalom kisebbségi? A válaszom: nem. Az irodalom vagy irodalom, vagy nem az, más lehetőség nincs. Például Grendel Lajos Galeri című regénye nem attól jó vagy rossz, hogy kisebbségi létben született, hanem attól, hogy a kiváló szerző nagy tehetséggel, páratlan érzékenységgel tudta megragadni, megfogalmazni a kisebbségi lét mindennapjait, a traumákat, a kisebbségi lét másságát a többségi léthez képest, hogy képes volt a mindenkori olvasó előtt feltárni a kisebbségben élő egyén és az egész közösség lelki vívódásainak legmélyebb bugyrait is. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs felvidéki magyar irodalom, vagy hogy nincs a felvidéki magyar irodalomnak létjogosultsága.
Ezek összessége adja az író, a mű egyediségét. Ez adja azt a sajátosságot, ami miatt beszélhetünk felvidéki vagy épp pesti irodalomról.
Elképzelhető-e egy olyan irodalmi nyelv, amely túllép az anyaországi és kisebbségi irodalom határvonalain – és ha igen, mitől lehet ez hiteles? Lehetséges-e nem „kétfelé beszélni”?
Az irodalom színterén nem hiszem, hogy lenne „kétfelé beszélés”. Ha az író jó és markáns akar lenni, kerüli a „kétfelé beszélést”. Tudom, hogy az irodalomkritika és az irodalomtörténet szokott az anyaországi és a kisebbségi irodalom határvonalairól beszélni, de nem tudom, ez helyes-e. Mindegy, hogy milyen politikai, társadalmi, gazdasági körülmények közt él a szerző, ha a műve nem felel meg az egyetemesség kritériumának, akkor az a mű nem lehet egyedi gyöngyszem.
Milyen kihívásokkal szembesül a kisebbségi irodalom a digitális korszakban, és hogyan lehet ezekkel megküzdeni?
A kisebbségi környezetben élő író számára szinte kötelező a digitális tér nyújtotta lehetőségek kihasználása. A digitális eszközöknek köszönhetően a Balázsfán megírt versemet pillanatok alatt tudják olvasni Budapesten, Kolozsvárott, Munkácson, New Jersey-ben, vagy épp egy alföldi kis faluban. Megszűntek a határok, eltűntek a távolságok, az anyagi korlátok. Nemrégen egy saját YouTube-csatornát hoztunk létre, és egy kiváló zongoraművész barátommal, Bertók Pityuval egybedolgozva mondom verseimet. A zene és a vers ilyenformán való találkozásának és Bódó Karcsi kiváló operatőri munkájának meg lett a gyümölcse. Hétről hétre öt-tízezres megtekintései vannak ezen videóknak. Ennyi olvasóval egyszerre egy kortárs magyar költő soha, de legalábbis ritkán találkozik.
Ön egyszerre alkotó és szervező, egyszerre egyéni hang és közösségi háttér. Egy ilyen szerepváltás – szerzőből irodalomszervezővé is válni – mennyiben gazdagítja vagy torzítja a saját alkotói folyamatot? Nem keletkezik feszültség a költői én és az intézményépítő én között?
Persze hogy keletkezik feszültség, de ez nem minden esetben rossz. Nálam az irodalomszervezés a vállalt szolgálatot, az írás meg az életben maradást szolgálja. Az alkotást meg, legyen az szervezői vagy írói, a feszültség szüli. Feszültség nélkül unalom van, langy és töppedtség.
Mit lát ma legfontosabb örökségének? Nem feltétlenül versben vagy könyvben, hanem szemléletben, attitűdben. És a mostani fiatal felvidéki magyar írókban felfedezi-e ezt az örökséget – akár úgy is, hogy ők már másképp, új nyelven beszélnek róla?
Örökségem a nyelv. Örökségem a református hitem. Örökségem szüleim rám hagyott mosolya. Örökségem Arany János, Hunyadi János, Jókai Mór, Vámbéry Ármin, Ady Endre. Örökségem a víz tisztelete, hogy a rügyek évről évre erőt adnak, hogy a szeretet a legfőbb parancs. Ezt az örökséget fogom a fiaimnak is átadni, na meg a szárnyát bontogató fiatal írónemzedéknek is. Nem szeretném, ha állandósulna egy új irodalmi nyelv, mert akkor előbb-utóbb nem értenék Csokonait, aztán Madáchot, aztán Grendelt… az örökségből senkit se.
Fotók: Csiki Vivien / Kultúra.hu
