Albert Camus Algériában született, apja francia földműves volt, anyja írástudatlan spanyol asszony. Az afrikai gyermekkor nyomorúságos életkörülmények közt telt el, mégis úgy emlékezett vissza ezekre az évekre, mint derűs aranykorra. Olyan feltűnően értelmes, a tanulást szenvedélyesen szerető fiúnak bizonyult, hogy tanítói, majd az iskola vezetői mindent elkövettek, hogy tandíjmentességgel, ösztöndíjakkal segítsék. Az egyetemen elvárták tőle, hogy a filozófia szakot végezze el, de kiújuló betegsége és nem utolsósorban az otthoni szegénység megakadályozta, hogy eljusson a bölcsészdiplomáig.
Camus-t ifjúkorától izgatta a színházművészet és a drámairodalom, már Algériában részt vesz műkedvelő társaságok tevékenységében. Maga is játszik, és jó színésznek bizonyul. A harmincas években azután Franciaországba költözik. Egy ideig szocialistának vallja magát, baloldali lapokba ír. 1934-ben tagja lesz a Francia Kommunista Pártnak, de hamar elidegenedik a gyakorlati politikától, 1937-ben ki is lép a pártból. Ennek fő oka, hogy tudomást szerez a szovjet bolsevikok rémtetteiről, és a bolsevik gyakorlatot azonosítja a kommunista eszmével. Eközben novelláival kezd egyre ismertebb íróvá válni. Ekkori hősei keresik a lét értelmét és saját azonosságukat: ezek a kibontakozó egzisztencialista filozófia fő problémái. A Közöny című világhírű regénye 1942-ben jelenik meg.
Hitler, később Sartre ellen
Amikor Hitler seregei megszállják Franciaország nagy részét, Camus is kiveszi részét az ellenállási mozgalomból - ekkor barátkozik össze Jean-Paul Sartre-ral. Harcostársak, a háború után egy ideig úgy tűnik, hogy eszmetársak is. Rövidesen azonban sor kerül az indulatos szakításra, annak ellenére, hogy az irodalmi közvélemény az axisztencializmus két legnagyobb alakjának tekinti őket. Simone de Beauvoir, a kitűnő írónő, Sartre élettársa, de Camusnak is igen jó barátja, érdekesen és szemléletesen ábrázolja a két nagy tehetségű író egyéniségét Mandarinok című kulcsregényében. Más-más néven mutatja be az ismert alakokat, köztük önmagát is, de az olvasók nagy része azonnal felismerte, kikről van szó. (Magyar Elektronikus Könyvtár)
Az utókor azonban Camus-t igazolta, hiszen művei máig népszerű olvasmányok, ellenben Satre hatása ma már jóval csekélyebb, mint életében volt. A nagy ellentétet egyébként az jelentette, hogy Sartre-ék elfogadták azt a marxista nézetet, hogy a szovjetunióbeli jogtalanságokat, a diktatúrát a történelmi helyzet igazolja. Camus szerint ártatlan emberek millióinak, vagy akár csak egyetlenegynek a megsemmisítését sem igazolhatja semmiféle történelmi helyzet.
A drámaíró
Camus regényei már nemcsak Franciaországban, hanem a nagyvilág olvasói között is egyre népszerűbbek. 1947-ben jelenik meg legsikeresebb regénye, a Pestis. Eközben a drámák világát sem hagyja el: számos színdarabot fordít, például spanyol klasszikus remekműveket. Gyakran híres regényeket dramatizál, például Faulkner Requiem egy apácáért című elbeszélését, vagy Dosztojevszkij Ördögök című művét. Eközben írja saját drámáit is, a leghíresebb a Caligula című történelmi-lélektani játék a szeszélyességéről és kegyetlenségéről hírhedett római császárról.
Amikor megkapja a Nobel-díjat, azt nyilatkozza, hogy ezt még nem elismerésnek, hanem előlegezésnek és biztatásnak tekinti. A díjjal járó nagy pénzből egy nagy teljesítményű sportautót vásárol. Ezzel addig száguldozik az országutakon, míg nekimegy egy útszéli fának - és azonnal meghal. Az irodalmi közvélemény a kor egyik legnagyobb írójának tekintette.
Camus ?56-ról
Magyar kötődése is van Camus-nak: 1956-ban, a forradalom kitörésekor ezt mondta: ?Létezik egy igazi Európa, mely abban egységes, hogy az igazság és a szabadság nevében ellenszegül a zsarnokságnak. A magyar szabadságharcosok ezrei ma ezért az Európáért halnak meg.?
"Meghatározó élmény a szorongás"
Örvös Lajos író, egyik fordítója így vall az egzisztencialista filozófiáról, s ezen belül az íróról: ?Úgy hiszem, közel hozott Albert Camus-höz az a tény, hogy az
ő és az én 20. századbeli pályámnak is egyik meghatározó jegye, élménye a szorongás volt; a szorongás, amit már gyerekkorától kezdve éreznie kellett az embernek. Amikor tanítója felfedezi a kisfiúban a tehetséget, és benevezteti a gimnáziumok és kollégiumok ösztöndíjas pályázatára, Camus nagybácsikája fenyegetően kijelenti, hogy golyót röpít a fejébe annak, aki elvonja unokaöccsét a tisztes munkától, s latint sulykol belé. Mert a tisztes élet azzal kezdődik, hogy a gyerek először is munkába áll. A kis Albert kerülőutakon jár reggelenként a gimnáziumba, ahol idővel rá kell döbbennie szegénységére, amiről mit sem tudott annak a szegénynegyednek az elemi iskolájában, ahová azelőtt járt, ahol minden gyerek csóró volt. Ezt a szorongást, már gyermekkora és később házassága miatt is, hatványán érezte. De aki európai történelmünket ismeri, annak is éreznie kell . És ki ne ismerné?
A camus-i abszurd nem ugyanaz, mint az egzisztencialista filozófusok abszurdja. Nála ez nem filozófia volt, hanem életérzés. Az abszurd ugyanakkor az egzisztencializmusnak az egyik vezérszava, és ezért gondolták nálunk is, külföldi, nyugati irodalomtörténészek is, hogy Camus egzisztencialista. Ő abszurdnak, vagyis képtelenségnek magát az emberi létet nevezte. Nevezetesen azt, hogy megszületünk, felcseperedünk, tanulunk, dolgozunk, boldogok akarunk lenni, s mindezek után sorsunk szerint meg kell halnunk . ez maga abszurd. De az abszurd jelenségeket a világban is érzékeltette, és ez az, ami műveiben ma is erősen tükröződik.? (A teljes cikk a Szépirodalmi Figyelőben)
Mészöly Miklós Camus-ről
Horváth Györgyi egy kritikájában ezt írja: ?Mészöly Miklós A világosság romantikája című esszéjében ? Albert Camus írásműveit elemezve ? rámutat arra, milyen szoros összefüggés áll fenn a művek gondolati tartalma és poétikai jegyei közt. Mészöly itt fejti ki azt is, hogy Camus metafizikai lázadása mennyire érzelmi hangoltságú, a szív, és nem az ész becsületes következetességéből adódik. Abból, hogy Camus lázadása a hangoltságon alapul, Mészöly szerint szemléletének az érzékletessel való összefonódottsága következik, azaz ?a létet, a világot olyannak fogja fel, amilyennek a tettenérésben mutatja magát, s nem olyannak, amilyennek az értelmezés során valószínűsíthető?. Így Camus poétikája erősen támaszkodik a mikrorealizmusokra, a tárgyak, létezők és gondolatok ?pengeéles és becsületes világossággal? történő leírására, melyek magukban hordozzák az átvilágított lehetőségek magukat determináló tökélyét, s hőseiket (már amennyiben beszélhetünk Camus esetében hősökről) megítélhetetlen sorshelyzetbe vetik. Az érzékletesség és megítélhetetlenség stilisztikai biztosítékává a jelenidejűség, a kimerevített pillanatok egymás mellé rendelése válik, s a részek önértékű autonómiája ellehetetleníti a logikai-kauzális összefüggésekkel operáló totális értelemadás lehetőségét.?
A darkok inspirálója
És végül egy nem irodalmi összefüggés: a ?80-as ?90-es évek egyik legnagyobb hatású, sajátos divatot teremtő kultuszzenekarának, a Cure-nak 1979-ben jelent meg az első kislemeze, a Killing An Arab ? természetesen nem más inspirálta őket, mint Albert Camus. A Cure gondolatvilágát felidézve mindez nem meglepő.
A Közöny ITT olvasható
