Ismeretlen borzalmak a tízemeletesek árnyékában
A Bécsi út egyik oldalán a GOBUDA Mall, a másikon a lakótelep zsong, mindkettő átlagos hétvégi életét éli. Csak egy kis kört teszünk a Budapest Galéria sétájának két vezetőjével, de hamar kiderül, a legkiszolgáltatottabbak sorsából sarjadt ez a városrész is.
Horváth Péter, az Óbudai Múzeum történész-muzeológusa az óbudai téglagyártás történetébe vezet be. Nem ugrik vissza az agyag harmincmillió évvel ezelőtti kialakulásáig, csupán a római korig, az Aquincum megalapítását jelentő 2. századig, hiszen a katonai tábor és a civil település az itt bányászott agyagból épült. A középkorban tovább folytatódott a kiscelli kék agyag bányászata és a tégla-, illetve cserépgyártás, az még az oszmán-török uralom alatt sem szűnt meg. A Zichy család óbudai uradalmában szintén fontos szerepet kapott ez az iparág, 12 településről maradtak meg itteni bélyeggel ellátott téglák, meséli a történész.
A környéken a 18. század második felében már jelentős települést találunk, ahol a szőlőtermeléstől az újraindított tégla- és az újonnan alapított textilgyárakig sokféle vállalkozás üzemelt. Paradox módon egy tragédia hozta el a virágkort: az 1838-as árvíz után újjá kellett építeni Pestet, a város pedig ezt követően hirtelen fejlődésnek indult, következésképp megnőtt a kereslet az óbudai téglákra és cserepekre. Az agyag mennyisége kiapadhatatlannak tűnt, egyre több céget alapítottak, ráadásul a század végén adókedvezménnyel is segítették a vállalkozásokat, így aztán a két világháború közti időszakban már tucatnyi kisebb-nagyobb téglagyár üzemelt a Bécsi út két oldalán, egyre inkább kiszorítva a területről a lakóházakat, magyarázza Horváth Péter.
Hozzáteszi, ez a vidék a külváros külvárosának számított. A hegy felőli részen folyt a bányászat robbantással vagy külszíni fejtéssel – néhol máig be nem hegedt tájsebet hagyva –, lejjebb egy kőkerítéssel elkerített területen folyt a téglavetés, a szárítás. A legnagyobb üzemek a Nagybátony–Újlaki és a Victoria (Bohn) Téglagyár voltak. Közvetlenül innen indultak az áruval teli vonatok, a gyárakból induló sínek az óbudai vasútállomásra futottak be. Ezek a logisztikai szempontok később fontos szerepet játszottak abban, hogy 1944–1945-ben itt létesítettek gyűjtőtábort, világítja meg az Óbudai Múzeum munkatársa azt, hogy
A séta másik vezetője, Pocsai Bettina roma aktivista próbálja a csoportot interakcióra bírni, ami elég nehezen megy. A roma vagy cigány szót használjuk? Mit tudunk a nyelvről, a népcsoportról, milyen híres romákat ismerünk? És ahogy az felnőtteknél szokás, hiába minden bátorító mosoly, zavart hallgatás a válasz. Nem meglepő, ebben szocializálódtunk. (Valaki Snétberger Ferencet mondja.) A roma és a cigány szavak jelentéséről beszél, mutatja a zászlót, elmondja a létrejöttét, a színek jelentését, rátér a nomád életmódra és a letelepedésre, gyorstalpalót ad a romák korokon átívelő rendszerszintű elnyomásáról az erőszakos letelepítéstől az internáláson át a kényszersterilizálásig. Békésebb témákra áttérve vázolja a dialektusokat, a magyarországi roma népcsoportokat és a tradicionális mesterségeket.
Ezek közé tartozik a vályogvetés és bizonyos speciális fémmunkák is, ezért nem véletlen, hogy annyi roma talált munkát az óbudai tégla- és hajógyárakban – viszi tovább a téglagyári történetet Horváth Péter, megjegyezve, hogy a szegkovácsok szakértelmének köszönhetően áll stabilan a vidámparki hullámvasút. Eközben a Váradi utcai háziorvosi rendelőhöz érünk, amelynek oldalán egy emléktábla emlékezik a porajmos áldozataira, azokra, akiket 1944. november 10-én marhavagonokba zsúfolva küldtek a halálba.
A magyarországi romákat a német megszállást jóval megelőzően, kollektív módon, rendeletileg minősítették megbízhatatlannak. A jogrendben és közigazgatásban megvoltak annak a feltételei, hogy a romákat a helyi hatóságok különösebb indok nélkül is hatósági kényszerintézkedések alá vessék. Évente kétszer „cigányrazziát” tartottak, összegyűjtötték a vándorló életmódot folytatókat, dologházakba zárták őket, a ’30-as évek elejétől megnehezítették az iparengedélyek kiváltását. 1939-ben Endre László – a későbbi deportálásokat szervező belügyi államtitkár – a gyűjtőtáborokba internálást javasolta, de volt, aki egyenesen azt szorgalmazta, hogy a romákat hatéves kortól, nemre való tekintet nélkül jelöljék meg valamilyen eltávolíthatatlan vegyszerrel. Bár voltak kisebb roma csoportok, akik 1944 tavaszán Auschwitzba és Mauthausenbe kerültek, kezdetben a német megszállókat nem érdekelték különösebben a romák, hiszen semmilyen vagyonnal nem rendelkeztek.
A „cigánykérdés” 1944 nyarán került elő. Munkásszázadok felállítását rendelték el – ástak sáncokat, szedtek aknákat, dolgoztak hadiépítkezéseken, és voltak, akiket Németországba vittek –, és elkezdődött a cigánygettók létrehozása. Horváth Péter felidézi: október közepétől kezdték a Bécsi út 171. alatti nyilasházból kirajzó keretlegények zaklatni a Pilis irányában élőket. A Budapest környéki romákat november 2. és 6. között terelték össze a helyi csendőrségeken, majd az óbudai téglagyárba vitték őket. Onnan gyalog mentek Budaörsre, ott november 8-án bevagonírozták őket. Dachauba, Mauthausenbe indultak a vonatok, onnan néhány nappal később Buchenwaldba, Bergen-Belsenbe, Ravensbrückbe mentek tovább a transzportok. Hogy mennyien lehettek, nem tudni, öt- és ötvenezer közé teszik az áldozatok számát. Ennél – hiszen egyetlen élet is számít – már csak az a tragikusabb, hogy azt sem tudni, kik voltak ezek a honfitársaink, ugyanis a magyar csendőrség és nyilasok sok helyütt minden dokumentáció nélkül végezték ki a roma közösséget. A hatóságok arra sem méltatták őket, hogy emberként kezeljék őket, a neveket csak a túlélők visszaemlékezéseiből lehetett összeszedni. Egy név, esetleg egy születési évszám, a halál oka. Sokakkal saját sírjukat ásatták meg, abba lőtték őket. A porajmos jelentése, az elpusztítás, elnyeletés így még sötétebb árnyalatot kap.
Pocsai Bettina egy újabb lapot ad körbe a koncentrációs táborokbeli rabruhákon használt különböző színű jelölésekkel. Semmilyen másságnak nem volt kegyelem. Felidézi a roma ellenállás napjává vált május 16. és augusztus 2. eseményeit. Előbbin fellázadtak az auschwitzi családi táborban élő romák, de az ötezer embert még békén hagyták az őrök – nincs jelző a sors játékára: magyar zsidóknak kellett volna a hely –, hogy különös kegyetlenséggel bosszulják meg az utóbbin. Ez a nyári nap a roma holokauszt emléknapja, amelyre a porajmos mellett használják az összes és a gyilkosság szavakból álló samudaripe összetételt és a kali trash jelzős szerkezetet is, ami azt jelenti: fekete félelem – bővíti a sétálók ismereteit Pocsai Bettina.
A háború után visszatért az élet és a munka a téglagyárakba, amelyeket az államosítás után különböző csoportosításokba irányították. 1953-ban felszámolták az alsógyárat, a felsőgyár húsz évvel később fejezte be a működést. A környék folyamatosan alakult, a bányákat feltöltötték háztartási szeméttel, sittel, még a metró építéséből származó talaj is került ide. A cegajt, azaz a munkáslakótelep barakkjait felszámolták, épült rendelő, iskola, 1958 és 1974 között pedig egy reménytelibb jövő reményében elkészültek az az Óbudai Kísérleti Lakótelep tömbjei. A fiatal építészek lehetőséget kaphattak arra, hogy kipróbálják magukat, alkotásaikban a tájat és benne az épületeket egységként kezeljék, és a házakban lakók potenciális igényeit is figyelembe vegyék. Komplexen közelítették meg a munkát, így értek a korabeli modernizmus csúcsára. A tervezők, magyarázza Horváth Péter, nemcsak a lakások praktikus el- és berendezésére ügyeltek, de figyeltek arra is, hogy megmaradjon a bensőséges, falusias hangulat, hogy közösségi terek jöjjenek létre, és a lehetőségekhez mérten a játékos megoldásokat is használták. (Mai szemmel is milyen klassz Andor Anikó tájépítész holdbéli tájra emlékeztető hepehupás Holdudvara!) Persze, a hidegháborús évek nyomot hagytak: négyszáz fős légópince is van a lakótelep alatt.
Ma már ez is történelem, hiszen új generációk születnek és nőnek fel, akiknek a 20. század vége körülbelül azt jelenti, mint a középkor, hiszen egyre fogynak a szemtanúk, akik saját élményeiket, emlékeiket átadhatják.
A Budapest Galériában április 7-ig látogatható a Ha mindenki meghallaná című kiállítás, ahol a lenti sötét térben álló fémoszlopból olyan szövegek, levelek szólnak, amelyeket a porajmos nagyrészt névtelen áldozatainak címeztek mai emlékezők. A felső részben az alkotócsoport szakmai partnerei mutatkoznak be, a roma közösségben zajló munkájukat ismerhetik meg az érdeklődők, akik maguk is írhatnak levelet, és van egy könyvtárszoba is, ahol a szakirodalomban lehet elmélyülni. Az összeérő történetekből különös idő- és társadalomszelvény jön létre, amelynek egyik rétege mindig a borzalmaké, a másik pedig az abból sarjadó életé. Az elnyomást őrzi a föld. Már csak az kell, hogy mi, emberek se álljunk ellen az emlékezésnek.
