Szente Anita: Itt bizony mindenki benne volt az anyaság sűrűjében

Kezdjük egy nehezen megfogható, talán alaptalan kérdéssel: hogy látod, van különbség az erdélyi és a budapesti anyák között?

Nehéz ezt megfogalmazni, mert amíg nem voltam anya, ez kevésbé foglalkoztatott, most már van kisfiam, de Budapesten élek. Kisgyerekes anyaként tudok válaszolni, aki folyamatos egyensúlyozásban él a közösségi lét és az elszigeteltség között. Ez talán általánosságban elmondható sokunkról, mindegy is, hol élünk. A különbség inkább abból fakad, hogy kis létszámú településeken kapásból tudod, ki van hasonló élethelyzetben, nagyvárosban ez kontrolláltabb. Ha jársz játszótérre, programokra, akkor fokozatosan részese leszel egy körforgásnak, egy aktív és rendszeres, esetenként felszínes kapcsolódás alakul ki. Ha nem, akkor is bekövetkezik, de később.

Alapelv: béke és tisztelet

Hogy látod, anyaként hozol valamit az otthoni légkörből?

Úgy nőttem fel, hogy „ne aggódj, végezd a dolgod, s úgy is lesz valahogy”. Nem könnyű otthon sem, itt mégis többet panaszkodunk. Kaptuk és kapjuk rendszeresen a megpróbáltatásokat, de a mondat végén mégis ott van mindig a „hiszem, hogy jó lesz”.
Izgalmas ez a világba vetett bizalom, amit említesz. Hagyományosan ezt az anyánktól szoktuk kapni. Neked milyen a viszonyod a sajátoddal, mi a te „hamuban sült pogácsád?”

Alapvetően a kitartás és a bizalom, amit hozok tőle. Anya nagyon erős nő, nálunk nincs sebek nyalogatása: menni kell tovább. Mindennap beszélünk, és a mondatok gyakran zárulnak így,  „eddig is megcsináltad, ezután is menni fog”. De ez az egész családomra igaz.

Van amolyan „legfontosabb elved” a gyereknevelésben?

A kiegyensúlyozottság, béke és bizalom. De nem hamis kiegyensúlyozottság, hamis béke és hamis bizalom. Az „úgy teszünk, mintha” veszélyes. Fals lesz az egész, és egyszer úgyis kibukik az ellenkezője. Fontos a tisztelet is: mindegy, milyen kicsi a gyerek, az a lényeges, amit tesz vagy gondol. Egy csapat vagyunk, számít mindenki szava vagy gügyögése. És engedjük meg egymásnak, hogy önállóan is megtehesse mindenki a maga lépéseit.

Anyaközösségek és hiányok

Lépjünk ki egy kicsit a személyes térből a közösségi felé: egy kismamát nagyon sok információ ér a nevelésről. Te hogyan navigáltál közöttük?

A kulcs a folyamatos tájékozódás és a saját gyereked jelzéseinek lekövetése. Nem minden külső információ készpénz és nem minden szokás követendő. Akkor jó, ha egyensúly van, és nem egyoldalúan működünk. Ha csak az egyikre hagyatkozunk, bukik a többi. Pontosítok: nem jó irány, ha csak arra törekszel, hogy ösztönanya légy, veszett ügy az is, ha csak a tudományra, szakirodalomra hivatkozol. Megpróbálok a felsoroltakból egy egészet gyúrni és figyelni, folyamatosan, de szeretni, érdek nélkül.

Ha már anyai közösségek: hogyan született meg benned a baba-mama irodalomterápia ötlete?

Fiatal anyaként azt láttam, hogy az anyák ugyan szeretnének beszélgetni, de alig vagy egyáltalán nincs rá lehetőségük: csak az a néhány perc az öltözőben a gyerekek foglalkozásai előtt vagy után. Azt éreztem, kell egy közeg, ahol erre van tér és lehetőség. Amikor a fiam egyéves lett, több irodalomterápiás csoportot is szerveztem, ahová a gyerekeket is lehetett hozni. Az anyáknak szólt, de a kicsik is kapcsolódhattak minden témához játékok segítségével. Nem volt tilos sem a hangoskodás, sem a szoptatás. Itt bizony mindenki benne volt az anyaság sűrűjében – még én is mint irodalomterapeuta.

Egyensúly: nem kifogás, hanem feladat

Rengeteg dologgal foglalkozol, folyton tanulsz és ismeretlen vizekre evezel. Hogyan tudod összehangolni az anyaságot, a munkát és a tanulást?

Folyamatosan keresem az egyensúlyt. Azzal együtt, hogy vannak nehéz helyzetek – például amikor beteg a gyerek és épp vizsgaidőszak van –, de egyik se mehet a másik rovására. Igyekszem kitartó és türelmes lenni. És valójában csakis azért tud sikerülni, mert a férjemmel együttműködünk, megbeszéljük a dolgokat – egy csapat vagyunk. Ha nem segítenénk egymást, ez nem tudna működni.