Ismeretes, hogy a régimódi katolikus magyar nép legkedvesebb archaikus köszönési módja: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Mindörökké amen. Figyelemre méltó, hogy ez a köszönési formula nyugati és déli katolikus országokban nem általános, inkább csak Közép-Európában.
Régi katolikus parasztok, ha munkába fogtak, útra indultak, Jézus nevével fohászkodtak.
Jézus nevének tisztelete Szent Pál intelmében gyökerezik: Jézus nevére minden térd meghajoljon, a mennyeieké, a földieké és a földalattiaké (Fil 2, 10). Ennek az apostoli tanácsnak csökevénye, hogy sok jámbor katolikus Jézus nevének hallatára még a fejét is meghajtja.

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium (részlet)

Párizs védőszentje
A Genovéva frank eredetű név, de ő maga még a birodalmi Galliában, a Párizs környéki Nanterre-ben született 422 körül, latin nevet viselő szülőktől. Személyes élettörténete ebben és másban a római birodalom szétesését meg a keresztény frank állam születését példázza. Történelmi érdemeiért avatták szentté. Két ízben is megmentette városát: neki tulajdonítják, hogy a 451-es hun betörés alkalmával Párizs népe megállta a helyét; másodízben pedig a római-frank háborúskodás idején ő szerzett élelmet a bekerített és éhező városnak. 80 éves korában halt meg. Párizs hegyén, a Mons Lutetiuson temették el a frank Chlodvig király és Chlotild királyné által emeltetett Apostolok templomában. Sírja zarándokhely lett. A templomot sorozatos átépítések után a forradalom idején lerombolták. A helyén ma a francia nemzet nagyjainak Pantheonja áll, Genovéva ereklyéit pedig a közeli Saint-Étienne-du-Mont templomban őrzik.

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)

NEMES NAGY ÁGNES (Budapest, 1922. január 3. – Budapest, 1991. augusztus 23.): költő, műfordító, esszéíró. 
Már elemi iskolás korában megjelentek gyerekversei a Cimbora című lapban. 1932-től 1939-ig a Baár–Madas református leánygimnázium tanulója. Igazgatója, Áprily Lajos, döntő hatással volt kamaszkori költészetére, egyben első műfordítói próbálkozásainak bírálója. A budapesti egyetem magyar–latin–művészettörténet szakát 1944-ben végezte el. A nyilasuralom alatt részt vett az üldözöttek mentésében. 1946-ban férjével, Lengyel Balázzsal megalapították az Újhold című folyóiratot. Amikor 1948-ban betiltották az Újholdat, vállalta a hallgatást, s az irodalmi élet perifériájára szorult. Csak a Vigiliában jelenhettek meg versei. 1953-tól a Petőfi Gimnáziumban tanított, 1958-tól szabadfoglalkozású író. Verseit több nyelvre lefordították. A 1960-as évek elejétől jelentek meg újra versei. 1986-tól Lengyel Balázzsal és Lakatos Istvánnal szerkesztette az Újhold-Évkönyvet (évente kétszer 1986–1991). Az évkönyvek a gondolati nyitottság jegyében, a magas művészi és szellemi minőség elve alapján szerkesztődtek. A szépirodalom mellett bőséges teret kapott bennük az esszé, a tanulmány – a legkülönbözőbb művészeti és tudományos területről. Élete utolsó évében meghívott alapító tagja lett a Magyar Tudományos Akadémián belül szerveződő Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának.
Díjai: Baumgarten-díj (1946), József Attila-díj (1969), Kossuth-díj (1983). Izrael Állam posztumusz „Yad Vashem” kitüntetése (Lengyel Balázzsal közösen, 1997).
Már első verskötete (Kettős világban, 1946) ritka költőalkatot sejtet: akiben megfér a lírai világérzékelés, történelmi tudat, erkölcsiség, ész és lobogó szenvedély. Második kötetének, a Szárazvillámnak a megjelenésétől (1957) folyamatosan jelen volt az irodalmi nyilvánosságban, de mindvégig távol tartotta magát a kultúrpolitikai hivatalosságtól. A költői életmű terjedelmét és a kötetek számát tekintve keveset publikált. A minden ízében megformált, az öröklétet már a földi létben minduntalan érzékelő világot abszolút egységben mutatja fel Napforduló (1967) című kötete Ekhnáton-ciklusában, amellyel élete végéig a leginkább azonosulni tudott. Az Énekhangra ciklus A lovak és az angyalok című verse, amely lent és fent, égi és földi, közel és távol különválaszthatatlanságát hangsúlyozza, lett gyűjteményes kötetének címadója is (1969). A következő tíz év érlelte meg a Között (1981) prózaverseit, amelyek „én”-je, ha látszólag közelebb kerül is a költői énhez, más, tárgyiasabb, a megelőző korszak összes költői eredményeit magában foglaló, egyes szám első személyű világ-én. A Föld emlékei (1986) ciklusában a roncsok, maradványok, sínek, séták hordozzák magukban a láthatatlan, csak a költői tudatban érzékelhető múlt–jelen kapcsolatokat.
Eredetisége és költői ereje révén mégis a korszak meghatározó, nemzedék-jelző alkotója lett, s egyúttal inspirálója a modern magyar líra további alakulásának. Költészetét a kortárs elemzők – a költő nyilatkozataira is építve – az „objektív líra”, az új tárgyiasság vonulatához sorolják, és az ún. „klasszikus modernség” egyik kimagasló teljesítményét látják életművében. Késői, tömbszerű nagy versei révén egyúttal a magyar prózavers egyik megújítójaként tartják számon. Versei külföldi folyóiratokban, antológiákban és önálló fordításkötetekben is megjelentek – angol, német, francia és olasz nyelven.
Mint az esszé megújítója, 64 hattyú című könyvében az alkotáslélektan, a vers- és műfordítás-gyakorlat, a költői portrévázlatok és a verselemzés témái szerepelnek. Fegyelmezett, humorral, könnyed beszédmóddal fűszerezett nyelvezete teszi mély, bonyolult gondolatait is érzékletessé és élvezhetővé. A hegyi költő című esszémonográfia a babitsi költészetet objektív líra-kezdetként felfogó értelmezésével a Nemes Nagy Ágnesi életmű csúcsteljesítménye.
Nemes Nagy Ágnes fordításait (Corneille, Racine, Molière drámái, Victor Hugo, Saint-John Perse versei, Rilke és Bertolt Brecht művei) tartalmi hűség, pontosság jellemzi; formakészsége széles skálán mozog: a könnyed daltól a filozofikus, avantgárd versig.

(Bajcsy Cecília szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

A XIX. század második felében, az ipari-tudományos forradalom légkörében fogalmazódott meg Európa-szerte a földtani intézmények megalapításának gondolata. Magyarországon a kiegyezés idején adódott erre lehetőség. I. Ferenc József 1869. június 18-án hagyta jóvá a Földtani Intézet megalapítását. Az intézmény gyűjteményének gyarapodásával öt alkalommal is költözött, többek között a Nemzeti Múzeumban, felügyeleti minisztériumában vagy éppen egy bérelt lakásban kapott otthont. Negyedszázados hányattatás után Böckh János igazgató szervezőmunkájának és Semsey Andor nagyvonalú adományának köszönhetően – utóbbi 100 000 koronás hozzájárulásával az építkezés költségeinek negyedét állta – döntés született egy új, kifejezetten az intézet igényeinek megfelelő épület létrehozásáról. A Stefánia úti telket a főváros ingyen bocsátotta rendelkezésre, azzal a feltétellel, hogy az intézet köteles a gyűjteményeket kiállítani és azok látogatását valamint az iskolák számára az oktatáshoz szükséges kőzetanyagot biztosítani.
Az épület megvalósítására jeligés pályázatot írtak ki 1896-ban, melyre 14 pályamunka érkezett. Az első díjat Lechner Ödön nyerte el „Versenyezve haladunk” jeligéjű pályaművével. Az építés 1898. február 9-én kezdődött el és átadására igen hamar, már 1899. október 1-jén sor került. A hivatalos megnyitó 1900. május 7-én volt, amelyen Ferenc József is részt vett.
Az épület Lechner Ödön egyik legérettebb munkája, a magyar szecesszió kiemelkedő alkotása. A középrizalitot uraló hatalmas, ősmagyar figurák vállán nyugvó földgömb jelzi az épületet elfoglaló intézmény feladatát. Zsolnay mázas tetőcserép fedi az épületet, a homlokzatdíszek szintén kerámiából készültek és részben népi, részben földtani motívumokat hordoznak. A belső terek kialakítása is nagyon igényes, az ablakok és ajtók faragását „sujtásos” ornamentika díszíti, a szélfogó és a nyílászárók maratott üvegfelületeit szintén magyaros motívumokkal látták el.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Budapest Lexikon, a Magyar Földtani Intézet honlapja

Az az oldal a Magyar Szabadalmi Hivatallal együttműködésben készült.

A Magyar Királyi Meteorológiai és Földmágnességi Intézet 1913. január 3-án felbocsátotta az első önműködő magaslégkör-kutató ballonját (ballonszondát). A ballon 14,3 km-es magasságba emelkedett, ahol a műszerek mínusz 54 Celsius fokot mértek.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1988)

LAÁB GÁSPÁR (Bezenye, 1747. január 3. – Bezenye, 1834. február 5.): mérnök, a legkorábbi szakképzett mérnökök egyike Magyarországon.
Tanulmányait 1758-tól 1764-ig a piaristák magyaróvári középiskolájában, majd a szempci Collegium Oeconomicumban végezte 1765–1769 között. 1770-től Moson vármegye tisztviselője. 1777-től, mint vármegyei főmérnök irányította a Duna mosoni szakaszán végzett árvédelmi munkálatokat és megkezdte a Hanság lecsapolásának, valamint a Fertő szabályozásának munkálatait. Mint útépítő mérnök is elismert szaktekintély volt. 1822-ben vonult nyugalomba.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1997. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)