A karaván halad - NYÁRI OSZKÁR

 

Civil kezdeményezésre jött létre, azóta is önkéntesek munkájával működik 2000 óta a Karaván Stúdió. A stúdióba felvett, nehéz körülmények közt nevelkedő gyermekekkel időközben négy színdarabot hoztak létre a csoporttal foglalkozó tanárok, színészek. Mivel a cigányság ügyeit intéző kisebbségi önkormányzatok pénzszűkében vannak, a kulturális feladatokat ellátó intézményeket alig támogatják, ezért a Karavánt (az önkéntes munkán kívül) továbbra is pályázatokból működtetik. 2006-ban tizenhat pályázatukból tíz volt sikeres.

 

Vezetőjük, Nyári Oszkár színművészeti főiskolásként találkozott Csemer Gézával, akit régóta foglalkoztatott a cigányszínház létrehozása. Így kezdett főiskolásként foglalkozni hátrányos helyzetű gyerekekkel táborokban, alkalmi csoportokban, amatőr cigányszínházi fesztiválokon, a Napházban, illetve a Gandhi Gimnázium diákjaival is egy hosszabb munka erejéig. A főiskola befejezése után, 1996-ban Kaposvárra szerződött színésznek. Sok más tevékenysége mellett innen jár fel tanítványaihoz, a Pinceszínházba.

 

Régóta és sokan dolgoztunk táborokban, pár hetes projektekben, amelyek után mindenki ment haza, és majdnem ugyanott folytatta, ahol abbahagyta; úgyhogy lényegesen nem lehetett előrelépni - idézi fel a kezdeteket Nyári Oszkár. - Ezért gondoltam, hogy dolgozzunk hosszan egy csoporttal, hogy lássuk, mire jutunk. A stúdió megalapításkor elvállaltam a roma mikulás projektet, hogy gondolatilag is adjunk kezdőlendületet a Karavánnak. 2000-ben hirdettünk először felvételit, ahol persze nem volt kritérium a roma származás. Nem erőltetjük a cigánygyerekeknek azt sem, hogy itt aztán vállalják fel a származásukat, hanem arra tanítjuk meg őket, hogy vegyék észre saját értékeiket, nyíljanak meg, alkossanak egy olyan közösséget, amiben tolerálják a másikat. A dráma pedig nagyszerű eszköz a világ megértéséhez. A gyerekekben a jó tulajdonságaikat erősítjük, a rosszak miatt - ellentétben a társadalommal - nem ítéljük meg őket. Ha sikerül ugyanis a jó dolgokat "erőre kapatni", azok majd bírnak a rosszal. A stúdiós gyerekekkel több tanár is dolgozik, rajtuk kívül szervezők, tanácsadók, más szakemberek, cigányok, nem cigányok egyaránt; szívességből, a saját szabadidejüket velünk töltve.

A kezdeti hosszabb stúdiómunka után a Minden egér szereti a sajtot című darabon egy évet dolgoztunk Tóth Gézával, a Csiky Gergely Színház színészével, és a kaposvári társulat néhány zenészének közreműködésével. Az előadást vizsgamunkaként 2002. június 16-án mutattuk be. A darab a következő évadban be is került a Piccolo Színház repertoárjába. Az első nyilvános szereplés után már nemcsak a hozzánk járó gyerekek tanulhattak a történetből, hanem mindenki, aki megnézte az előadásainkat. Anélkül, hogy magyaráznánk - itt cigánygyerekek játszanak, lám, mire képesek - kimondatlanul hat a dolog. Lehet, hogy csak a villamosmegállóig, de reményeink szerint a közönségnek lesz egy jó élménye a cigányságról, miközben a közéletben rólunk egész más kontextusban szokás beszélni és hallgatni.

Az első előadás óta sorra születtek az újabbak: A kisfiú és az oroszlánok, a Moha és Páfrány után a Kis Mukk történetét játsszuk. Jártunk vidéken, határon túl, nemzetközi találkozókon. Legközelebb Németországba megyünk, ahol egy fesztiválon és egy nemzetközi workshopon is részt veszünk, ott kezdjük az új produkciót, amelyben Lázár Kati vezetésével dolgozik majd a társulat. Ezen kívül a gyerekek itt angolul, cigányul tanulnak, szervezzük a számítástechnikát, hogy később saját maguk pályázhassanak ösztöndíjakra - bár mostanában alig van ilyen romagyerekeknek, de ez majdcsak megváltozik. Terveink közt szerepel, hogy jövőre nemzetközi fesztivált szervezzünk Budapesten.

Volt növendékünk, akit már felvettek a Színművészeti Egyetemre, voltak, akik filmeztek. De a szakmai sikereken túl fontosabbnak érzem, hogy potenciális utcagyerekek egyetemi felvételire készülnek, hogy javító-nevelő intézet helyett itt landoló fiatalok életében a Karaván a legfontosabb hely és dolog, és bár sokan nem lesznek később színészek, jó családanyák vagy apák válhatnak belőlük.

Közben persze nagyon sok kudarc is ér minket. Elkezdtünk egy filmet, de az első forgatás után a következő tervezett részt már financiális akadályok miatt nem tudtuk leforgatni. Az előadások fenntartásán, a szakmai munkán kívül a menedzselésre már nincs időnk. Vidéken több helyen is elindítottunk hasonló csapatokat, de mi kevesek vagyunk ahhoz, hogy külső segítség nélkül kulturális hálózatot építsünk, és nem tudunk kivel összefogni, mert nincsenek hasonló kezdeményezések, a civil szféra még alig létezik. Pedig ha ez a munka kiterjedtebb és rendszerszerű lehetne, nagyszerű dolgokat lehetne elkezdeni, ami nemcsak a résztvevőknek térülne meg, de hosszútávon az egész társadalomnak hasznos lehetne.

 

Tóth Géza sokat dolgozott a stúdiós gyerekekkel. A kérdésemre, hogy miért csinálja, válaszként elküldte a gyerekek sorait. A kérdés valahogy úgy hangzott, hogy "miért szerettek a Karavánba járni, mi benne a jó, és nem baj, ha arról is írtok, ami nem tetszik".