Mélyben gyökerező házak

Úgy tűnik, kimeríthetetlen a Néprajzi Múzeum még júniusban megnyílt (M)ilyenek a finnek? című kiállítása ? legalábbis erre enged következtetni, hogy egyre csak sorjáznak azok a kamarakiállítások, amelyek Finnország nemzeti kincseinek egy-egy újabb oldalát fedik fel. Legyen szó a szaunáról, Múminról, vagy éppen a messzeföldön híres finn metálról, a múzeum újra és újra talál valamilyen fogást a lerágott csontnak egyelőre nem nevezhető témán. A soron lévő ?finn-szelet? kicsivel komolyabb vizekre evez: főszereplője a mára valósággal építészeti fogalommá vált Alvar Aalto, aki nem csak építészként, de formatervezőként is máig ható hullámokat vetett. Bár a kamaratárlat szűkös körülményei ? főleg egy ilyen kaliberű személyiség esetében ? nem igazán biztosítanak kellő teret az életmű bővebb bemutatásának, a kiállítást tervező Severi Blomstedt jó érzékkel állapította meg azokat az arányokat, amelyeknek köszönhetően egy átlátható, de stílusosan tömör pályakép rajzolódik ki a szemünk előtt.

 

Az Alvar Aalto házai ? örök formák cím már eleve magában rejti az alkotó építészeti és iparművészeti területen lefektetett mérföldköveinek súlyát. Bár csupán négy Aalto-házba kukucskálhatunk be az apró makettek és nagyméretű fotók ? Aalto-molinók ? révén, ez a négy építmény remekül lefedi az építészzseni harmincastól a hatvanas évekig ívelő alkotói periódusát. A dióhéjban, kívül-belül bemutatott lakok közös vonása, hogy az alkotás öröméből, baráti felkérésre, vagy személyes álmok, formábaöntendő vágyak manifesztációjaként születtek. A neves műkereskedő Louis Carré számára az ötvenes évek második felében épült Maison Louis Carré és a Gullichsen-házaspárnak megálmodott noormarkkui Villa Mairea emellett a szabad kéz és a korlátlan anyagi lehetőségek védjegyét viselik magukon ? tulajdonképpen úgy működnek, mint egy képzőművészeti alkotás, amelybe a művész minden energiáját és fantáziáját belefektette.

 

Közös nevező még a természeti, édeni környezet, amelyben a ház egyszerre hat idegen elemként és szervesül egyúttal a tájba. Ez a folyamatosan vibráló kontraszt, organikus lüktetés, és nem utolsó sorban a végtelen nyugalmat sugárzó, letisztult belső terek, a növénnyel befuttatott, aszimmetrikus szoborépítmények valamiféle változtathatatlan enteriőrparkot varázsolnak elénk. (Nem véletlen, hogy mindkét említett ház esetében a mindennapok és a művészet észrevétlen összejátszása, egymásba fonódása volt az elsődleges cél.)

 

A kiállítás azzal sem marad adós, hogy Aalto és ? első, majd második ? felesége milyen környezetben képzelték el és élték életüket, működtették építészirodájukat. Nekik megadatott az a luxus, hogy maguk köré építhették álmaik otthonát. A Helsinkiben 1935-36-ban épült Aalto-ház kissé zord utcai homlokzatát a kúszónövény és a kerti ösvény látványa tompítja, a Muuratsalóban található kísérleti ház pedig L-alakjával, kreatív téglamegoldásaival játszik a természettel, az alatta húzódó lankával. Alvar Aalto egyúttal formatervezői kvalitásait is megcsillogtatja a tárlaton ? rugalmas, de jó teherbírású székét, igencsak futurisztikus zsúrkocsiját még ma is gyártják ?, de két, a kivetítőn futó film révén ismerősei, közeli hozzátartozói is elmesélik, milyen is volt vele együtt dolgozni, vagy éppen csak létezni.