Tizenegy év után, az évad végén otthagyta az Operettszínházat. Új élet kezdődik most Szinetár Dóra számára?
Sok szempontból igen. De valójában a színház nekem nem a zenés színpadot jelenti. Édesanyám a Nemzeti Színház színésznője volt, ott nőttem föl a nézőtéren. Nekem a színház az volt, amikor színészek a színpadról közölnek valamit. Később aztán kiderült, hogy ezt énekelve is át tudom adni, ez nagyon tetszett, szívesen csináltam, de ha vannak színházi gyökereim, akkor azok inkább a prózai formákhoz kötnek.
Az Operettben töltött idő alatt hiányát érezte a prózai szerepeknek?
Nem igazán, hiszen a zenés darabokkal párhuzamosan részt vettem ilyen előadásokban is. Mindig kihívás volt nekem, sokkal nagyobb feladat, mint zenében megfogalmazni magam. A zenés műfaj kevesebb szabadságot enged egy színésznek. Ha én egy mondatot a saját zenémmel mondok ki - hiszen amikor az ember beszél, a maga zenéjét adja -, az teljes színészi kifejezésmód. Amikor egy zeneszerző megírja hozzá a dallamot, az már bizonyos kötöttség: nagyon meg lehet szeretni, meg tudom találni benne a saját gondolataimat, de mégiscsak kötöttség.
A mizantrópban most egy rendkívül szexi nőt fog alakítani ? tolókocsiban. Ez milyen kötöttség?
Be kell vallanom, hogy ez a teljesen őrült ötlet éppen tőlem származik. Amikor A szépség és a szörnyeteget játszottuk, a százharmincadik előadásnál jártunk, és már nyolcadszorra kellett visszamenni egy nagy aranyruhában a színpadra, viccből azt mondtam az öltöztetőlánynak, hogy legközelebb a raktárszínházban egy tolókocsiban szeretnék melegítőben monodrámát játszani? A nőiségnek az a fajta színpadi megnyilvánulása, ami a jelmezben és a külsőben nyilvánul meg, elég megterhelő. Elmeséltem Bori Tamásnak, aki most A mizantrópot rendezi, erre felcsillant a szeme: tessék, most megkapom a tolószéket.
Elhitte?
Persze, belőle minden különleges ötletet kinézek. Nagyon jól bevált, sokat segít a szerepemben. Végülis sikerült megindokolni, hogy Célimene miért ül tolószékben: nem nyomorék, csak eltörött a lába. Nekem például sokat segít ez a helyhez kötött forma, mert jól tudok koncentrálni arra, amit mondok. És persze nehéz is, mivel a mozgás mint alapvető eszköz a színpadon - nekem ez eléggé a sajátom - itt kikerül az eszköztáramból. Furcsa, a próbák folyamán azon kaptam magam, hogy megkérem a kollégáimat, hozzák oda a tárgyakat, mert nem tudok felállni, teljesen beleszoktam a szituációba. Izgalmas helyzet. Soha még nem ültem ennyit színpadon. A tolószék a darabban kicsit trón is, kifejezi a figura uralkodási vágyát. Azért vannak pillanatok, amikor jó lenne kipattanni onnan, de nem lehet, például ezzel is jól lehet játszani. Azért nem az egész estét töltöm a székben, hiszen a Quimby által írt dalbetéteket a szereplők civilként adják elő, ilyenkor én sem maradok a tolószékben. A dalok dramaturgiai szempontból nem a történet részei, hanem szinte fellélegzésként, zenés betétek formájában hangoznak el. Bori Tamás olyan dalokat keresett, amelyek szövegükben hajaznak a darab problémakörére.
Mint egy antik görög kórus?
Körülbelül úgy, de nem viszik tovább a cselekményt, csak máshonnan világítják meg.
Milyennek tartja A mizantrópban megformált Célimene figuráját?
Sokat dolgoztam vele, és egy idő után Célimene is változni kezdett az én irányomban.
Szelídebb lett?
Nem, nem sokkal szelídebb, mint én magam, csak én megtanultam viselkedni, ő meg nem. A saját életemből kiindulva meg tudom érteni, hogy ő miért nem szelíd, meg tudom indokolni, akkor is, ha én nem így viselkedem hasonló élethelyzetekben. Igaz, én talán egy kicsit szerethetőbbé formálom, mint ahogyan játszani szokták. Ebben a figurában egy nőnek az összes létező arca és reakciója benne van, ettől nagyon izgalmas. De a sokféleségében én már meglátom a logikát, számomra konzekvens a lénye. Amilyen bonyolultnak tűnt az elején, annyira tisztán látom most, hogy milyen ez az ember. Moliere Célimene-je nem az enyém, de én megláttam benne valamit, ami nagyon ismerős az én, a mi mai élethelyzeteinkből. Ő pontosan tudja, hogy kell viselkedni ahhoz, hogy szeressék, elfogadják abban a közegben, ami neki fontos. Mégis vannak pillanatok, amikor pont fordítva viselkedik: hirtelen rájön, hogy semmi nem számít, csak Alceste, a férfi, akit szeret. Ilyenkor majdnem átbillen, majdnem otthagy minden mást, de mindig történik valami, amitől visszazökken. A darab végén, amikor nyíltan döntenie kellene, a férfivel megy-e, vagy marad az élete díszletei között, mégis marad. Ezen a ponton én ma már nem ilyen vagyok, a mai fejemmel nem így döntenék. Ma már azt mondanám, hogy minden mehet a kukába, ha az, akit szeretek és aki szeret, fogja a kezemet és elvisz magával. De értem és érzem, hogy Célimene nem ezt választja.
Mennyire szól ez az előadás a mai párkapcsolatokról, a kapcsolódás képességéről?
A rendező szerint azért lett jó ez a szereposztás, mert mindannyiunkban megvan szinte mindegyik figura. Azért említem ezt, mert bennem megvan a mizantróp is, sőt, ha választani lehetne, leginkább ő vagyok. Mélyen benne van a mi mai életünk, az biztos. Ma már teljesen hétköznapi jelenség, amit a mizantróp ostoroz: hogy egy társaságban szembe mosolygunk valakire, a háta mögött pedig szidjuk. Ma már csak az botrányos, ha az újság is megírja, ha valaki nyíltan felvállalja, mit gondol a másikról. Voltaképpen Célimene-en is akkor háborodnak föl a darabban, amikor egy levélben leírja ugyanazt, amit előtte szóban elmondott: szid embereket, akiket szembe dicsért. Mivel rosszabb ez leírva, mint elsuttogva? Azóta annyit romlott a világ, hogy ma már ez sem lenne bűn, gondot is okozott, hogy értsük, miért fordul hirtelen mindenki Célimene ellen.
És Alceste-et, a mizantrópot ebben az előadásban meg lehet érteni? Helytálló az ő szigorúsága, az igazságkeresése?
Makranczi Zalán kifejezetten szerethető mizantrópot játszik, aki nem folyton, kéretlenül fröcsögi szét a vádjait, hanem szinte szégyelli kimondani a véleményét. A darab végén elvonul remeteségbe, mégsem válik nevetségessé. Szeretni kell őt is, Célimene-t is, mert nem rosszak, csak boldogságra vágynak. Akiket viszont egyáltalán nem lehet szeretni, egy férfi és egy női szerep, Oronte és Arsinoé figurái, azok számára nincs megbocsátás. Ők nem csupán boldogulni szeretnének, hanem győzni. Moliere úgy írta meg ezt a két szerepet, hogy bennük testesül meg mindaz, amit a mizantróp gyűlöl: ők az ügyesek, a mindig és megfontoltan álságosak. Az ilyen embernek nem lehet megbocsátani. Ezek bűne sem nagyobb, mint a többieké, akik kínjukban, ügyetlenségükben, szeretetvágyukban követnek el hibákat, de amazok tudatosan és önösen ártanak a többieknek. Moliere szépen megkülönbözteti a rosszat a rossztól, az esendőt a pusztítótól. Valójában mindannyian ugyanazokat a hibákat követjük el, de nem mindegy, milyen szándékkal.
