Persze, ez a forradalmi zene sem a semmiből érkezett. Ahogy mondani szoktuk (némiképp leegyszerűsítve):
Ráadásul mindez a második világháború után egy, a technikai fejlődés (hangrögzítés, rádiózás, televíziózás), az iparosodás és az urbanizáció révén radikálisan átalakuló társadalomban ment végbe.
Az amerikai polgárháború (1861–1865) a déli államokban is véget vetett a rabszolga-kereskedelemnek, és bár nem szűnt meg teljesen, onnantól a feketék lényegében már csak természetes módon szaporodtak. Miközben az európai fehér exodus épp a 19. század végére, 20. század elejére esett, ami a fiatal Egyesült Államok társadalmi összetételében jelentős változásokat hozott. Mindenekelőtt, hogy az 1940-es évek második felére a feketék arányszáma az összlakosságon belül 10 százalékra csökkent (ez amúgy az amerikai társadalomban elfoglalt helyük ellenére ma sem lett sokkal több: 12,4 százalék).
A 20. század első felében a feketék az amerikai szórakoztatóiparon belül külön piacot képviseltek (ez az úgynevezett race records – faji lemezek – időszaka), azaz számukra külön gramofonkorongokat készítettek és terjesztettek. Az 1950-es évek hajnalán azonban egyre több fehér tinédzser kereste ezeket a lemezeket, és zeneileg voltaképpen már a negyvenes években készültek olyan erős ritmizálású, dance beates fekete rhythm and blues, illetve boogie-woogie felvételek, melyek az ötvenes évek derekán rock and rollként megismert új zenei stílus jegyeit már magukon viselik.
Miközben – értelemszerűen sokkal kisebb számban – a fehér countryelőadók között is akadtak ilyen törekvések. Mindenekelőtt Hank Williams 1947 áprilisában a country későbbi fővárosában, Nashville-ben rögzített Move It On Over című dala, melynek szerkezetét és melodikai alapját a szerző-előadó persze egy 12 ütemű bluesból merítette. De voltaképpen már minden benne van (hanghordozás, lüktetés), ami a későbbi rock and roll slágerek sajátja.
Hank Williams: Move It On Over (1947)
A korabeli fekete felvételek közül persze nagyságrendekkel több példát lehetne hozni. A nemzetközi publikációk zöme mindenesetre egy 1951 márciusában Memphisben rögzített dalt jelöl meg origóként. (A lemezcímkén tévesen Jackie Brenston and his Delta Cats szerepel, de azon ténylegesen az Ike Turner and his Kings of Rhythm hallható.)
Ike Turner and his Kings of Rhythm: Rocket 88 (1951)
Ike Turner persze önmagában nem csinált volna nyarat, ahogy a rock and roll későbbi meghatározó fekete figurái, Chuck Berry, Little Richard vagy Fats Domino sem törték volna át olyan elementáris erővel a társadalmi és zenei gátakat, ha nem jön az első kislemeze megjelenésekor alig 19 éves Elvis Presley. Merthogy – megint csak némiképp leegyszerűsítve –
Persze óhatatlanul kifehérítve azt. De Elvis Presley vagy Jerry Lee Lewis nemcsak imádta a fekete zenét, hanem kifejezetten élvezte az ezeket éltető közegeket. És bár manapság egyes fekete rádióadók szándékosan nem játsszák a dalaikat (mondván, zenéjüket a feketéktől „lopták”), nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az világszerte akkora felfordulást és forradalmat okozott a populáris zene történetében.
Elvis bemutatkozó kislemezére visszatérve: nyilván nem véletlen, hogy mindez Memphisben történt, abban a városban, amely a déli gyapotültetvényektől az északi iparvárosokba irányuló nagy fekete munkaerő-vándorlás mentén amolyan „természetes átjátszóállomásnak” számított. A rengeteg dalban megénekelt Cross Road, az utak és sínek kereszteződésének kiemelt terepe, mely vegyes lakosságával ideális melegágya lett az ilyen típusú felvételeknek.
A fehér Sam Phillips (1923–2003) ebben a városban nyitotta meg 1950 januárjában a maga stúdióját, majd hozta létre 1952-ben a saját lemezcégét, a Sun Recordsot, mely fennállása tizenhat éve alatt több mint 220 kislemezt jelentetett meg. Közte Elvis első öt korongját. Melyek közül az első az, amely megjelenésének ma ünnepeljük a hetvenedik évfordulóját.
Sam Phillips korábban alapvetően színes bőrű előadókkal dolgozott (az első Sun-lemezt, a Flat Tire / Drivin' Slow-t egy 16 éves fekete szaxofonos, Johnny London készítette), az érdeklődés, illetve a lemezforgalom fellendítése érdekében tehetségkutató versenyeket rendezett, közben pedig reménykedett, hogy sikerül megtalálnia azt az előadót, aki végre megvalósítja régi álmát: fehér létére a feketék hangján énekel, ezáltal vonzó lesz a fehér és fekete vásárlóközönség számára is. Aztán 1953 augusztusában benyitott a stúdió ajtaján egy félszeg fiatal srác, aki Elvis Presley-ként mutatkozott be, és négy dollárért két „saját hangja, vigye haza” felvételt akart készíteni az édesanyja születésnapjára. (Gladys Presley születésnapja valójában tavasszal volt, fia minden bizonnyal magát akarta kipróbálni.) Elvis ezen a délutánon két dalt – My Happiness (a feketékből álló Ink Spots slágere) és a That’s When Your Heartaches Begin (egy régi countrysláger) – rögzített, de ezekből csak acetátlemezt (tömeggyártásra alkalmatlan, direktvágású, azonnal visszahallgatható demót) készített.
Elvis Presley: My Happiness (acetátlemez, 1953)
1954 januárjában újabb acetát kislemez készült – I'll Never Stand in Your Way, It Wouldn't Be the Same Without You –, de az eredménnyel Phillips ezúttal sem volt elégedett. Megkért két helyi profi muzsikust, a gitáros Scotty Moore-t és a bőgős Bill Blacket, hogy gyakoroljanak az amatőr sráccal. Számos dalt kipróbáltak vele, eredménytelenül. Aztán az egyik felvételi szünetben Elvis a nyakába akasztotta a gitárját, és csak úgy, a maga szórakoztatására énekelni kezdte Arthur „Big Boy” Crudup 1946-ban szerzett That’s All Right, Mama című dalát. Mire Sam Phillips kirohant a rendezői szobából, hogy „folytassátok, ez az, ami kell nekünk!”.
A többi pedig, ahogy mondani szokás, zenetörténelem.
Arthur Crudup: That’s All Right, Mama (1946)
Elvis Presley: That’s All Right, Mama (1954)
A kislemez B oldalára Elvis Bill Monroe Old Blue Moon of Kentucky című ugyancsak régi (eredetileg 1947-ben kiadott) bluegrassdalát javasolta.
Bill Monroe: Blue Moon of Kentucky (1947)
Elvis Presley: Blue Moon Of Kentucky (1954)
Elvis Presley 1954. július 19-én – tehát épp ma hetven éve – megjelent debütáló kislemeze
És ezzel a kislemezzel nemcsak a szórakoztató zene történetében kezdődött forradalmian új fejezet (a rock and roll Beethovent és Frank Sinatrát egyszerre küldte múzeumba), hanem társadalmi vonatkozásban is. Először nyílt generációs szakadék a felnőttek és fiatalok világa között, és a második világháború után felnövekvő új nemzedék tagjai – a tinédzserek – elkülönülésüket, nyughatatlanságukat leginkább ezzel a nagy oktánszámú zenével tudták kifejezni. Ami csak az övék volt: csak nekik és róluk szólt, az ő lázadásukat jelképezte, az ő életörömüket vagy frusztrációjukat hirdette.
