Koleszár Klaudia művészetében a macska csak ürügy

Hogyan indult az alkotás iránti érdeklődésed?

Szerettem rajzolni, de sokáig nem úgy gondoltam magamra, mint aki tudatosan készül a művészpályára. A művészeti szakközépiskolában azonban az alkotás már mindennapi munkává vált, és egyre világosabb lett, hogy ebben szeretnék továbbmenni. Így jelentkeztem a Képzőre is, majd lassan végigküzdöttem magam az egyetemi éveken. Mindig az derült ki, hogy a kép az a nyelv, amelyen a legpontosabban tudok megszólalni.

A Magyar Képzőművészeti Egyetemen Radák Eszter lett a mestered. A színhasználatod mennyiben kapcsolódik hozzá?

Az erős színek már korábban is jelen voltak a munkáimban, ezért nem mondanám, hogy ezt közvetlenül tőle tanultam. De részben éppen azért mentem át az osztályába, mert közel állt hozzám az a festői szabadság, amelyet az ő képein láttam.

Radák Eszter osztálya olyan közeget adott, amelyben bátrabban lehetett kísérletezni. Én is próbáltam megtalálni benne a saját helyemet, egyre dekoratívabban, harsányabban és szabadabban festettem.

Mi foglalkoztatott a macskák előtt? 

A szakközépiskolában nagyon megszerettem a fotó utáni munkát. Korán elkezdtem ezekkel a torzulásokkal kísérletezni. Azt kerestem, hogyan lehet a technikai hibából vagy optikai sajátosságból festői minőséget létrehozni. A mostani képek hullámzó testei tehát nem a macskákkal jelentek meg először. A téma később változott meg, de a torzítás, a sík és a tér közötti bizonytalanság már a korai munkáimban is ott volt.

Az anyaghasználatod hogyan változott?

Mielőtt a Képzőre kerültem, alig festettem olajjal. Eleinte nagyon merev anyagnak éreztem: nem tudtam, hogyan lehet vele olyan könnyedséget, folyékonyságot és festői szabadságot létrehozni, amelyet az akvarellben szerettem. A fordulatot az jelentette, amikor felfedeztem, hogy olajjal is lehet transzparensen építkezni. Ráadásul éppen a legintenzívebb pigmentek között vannak nagyon lazúrosak. Ha ezeket rétegről rétegre viszem fel, a szín egyre telítettebb lesz, miközben megőrzi a belső fényét. Az intenzív színhatásaimat is úgy érem el, hogy nem egyetlen vastag rétegben akarok mindent megoldani, hanem sok áttetsző réteg egymásra hatásából.

Hogyan kezdesz dolgozni egy képen?

Rengeteg macskát fotózok, civilként teljesen macskamániás vagyok. A kiindulópont általában egy saját fotó, amit aztán digitálisan kezdek alakítani. Színeket teszek hozzá, liquify-effekttel széthúzom, összenyomom, hullámoztatom a formákat, és addig keresem az arányokat, amíg meg nem jelenik bennük egy karakter. Ezután a digitális vázlatot teszem rá a vászonra. Ugyanakkor nem a digitális látvány mechanikus átmásolása érdekel, hanem az, hogy mit tudok hozzáadni a festék viselkedésével, a rétegekkel, az ecsetnyomokkal és az anyag kiszámíthatatlanságával.

Három éve festesz macskákat. Miért éppen ők kerültek a képeid középpontjába?

Egy művésztelepen szóba került az a nagyon népszerű, hipercuki képi világ, amely könnyen terjed az interneten. Ez arra provokált, hogy adjak magamnak egy feladatot: találjak egy túlságosan aranyos, divatos, már-már vállalhatatlan témát, és nézzem meg, mit tudok vele kezdeni. Mi lehetne erre alkalmasabb, mint egy macska? Azt akartam kipróbálni, hogy egy vizuális közhelyet át lehet-e fordítani a saját festői problémáim nyelvére.

Azt hittem, egy hónapos projekt lesz, gyorsan átrágom magam rajta, aztán továbblépek. Ehhez képest három éve benne maradtam. Kiderült, hogy a macska elképesztően rugalmas motívum: lehet egyszerre édes, nevetséges, önimádó, fenyegető, groteszk és egészen idegen.

A képeid folyamatosan a giccs határán mozognak. Hol húzódik számodra ez a határ?

Nem hiszem, hogy létezne rá stabil definíció. Jeff Koons, Murakami Takasi és mások óta a giccs és a magasművészet közötti határ sokkal átjárhatóbb lett. Murakami például tudatosan mossa össze a képzőművészetet a dizájnnal, a tárgykultúrával és a tömegtermeléssel. Magyarországon is vannak alkotók – például Tayler Patrick –, akik számára ez az átjárás fontos terep.

Engem nem az érdekel, hogy kívül maradjak a giccsen, hanem hogy meddig lehet elmenni benne úgy, hogy a kép ne merüljön ki az aranyosságban. Ehhez szükségem van valamilyen ellenállásra. Nálam ezt adja a torzítás, a fenyegető tekintet, a felület anyagi intenzitása vagy az a pillanat, amikor a cuki test hirtelen szörnyszerűvé válik. 

A torzítás tehát nem puszta effekt, hanem a cuteness ellenpontja is.

Igen, de közben önálló festészeti kérdésként is érdekel. A digitális torzítással először még jobban kilapítom azt a látványt, amelyet a fénykép már eleve síkká alakított. Utána a festészet klasszikus eszközeivel újra térbeliséget adok neki. Ettől a test egyszerre tűnik matricaszerűen laposnak és furcsán plasztikusnak.

A torzulásokkal az egyes macskák feltételezett személyiségét is felerősítem. Nem egyszerűen egy állat anatómiai alakját nyújtom meg, hanem azt a karaktert próbálom láthatóvá tenni, amelyet a fotó alapján beleképzelek. 

A macska számodra szimbólum is?

A macska különösen alkalmas arra, hogy emberi tulajdonságokat vetítsünk bele. Egy-egy arckifejezéséből vagy testtartásából rögtön személyiséget gyártunk neki, miközben valójában nem tudhatjuk, mi zajlik a fejében.

A hullámzó, folyton változó testek könnyen olvashatók a jelen bizonytalanságának képeiként. Tudatosan reagálsz a korszellemre?

A sorozat nem ilyen kész elméleti programmal indult. Először a festői és képi problémák érdekeltek: a torzítás, a szín, a felület, a tér. A konzultációk során mások kezdték megfogalmazni, hogy ezek a folyékony, instabil alakok mennyire jól leírják azt a világot, amelyben semmi sem tűnik véglegesnek, az identitások és a képek pedig állandóan alakulnak.

Mikor érzed késznek a képet?

Általában van egy határozott finise, amelynél tudom, hogy megérkezett, de ezt nehéz szabályokkal leírni. A vége felé élesebbé válnak bizonyos vonalak, helyükre kerülnek a festői rétegek, megjelennek a szemek csúcsfényei és azok az üvegszerű hatások, amelyek összefogják a felületet. 

Mennyi hely marad az improvizációnak, ha a digitális vázlat már előre rögzíti a kompozíciót?

Nagyon sok. A vázlat kijelöli a szerkezetet, de a festék működését csak részben lehet kontrollálni. Másképp viselkedik egy lazúr különböző alapokon, megfolyik, visszaszedhető, összekeveredik az alatta lévő színnel, vagy éppen váratlanul eltűnik a vászonban. Ezekre a helyzetekre festés közben reagálnom kell.

A macskák után Teletabik és más furcsa figurák jelentek meg a vázlataidon. Le akarod zárni a cicás korszakot?

Nem egyik napról a másikra szeretném lezárni, de egyre kevésbé akarok kizárólag macskákkal foglalkozni. A Teletabikat inkább a sorozat mutációjának tekintem.

A liquify-jellegű torzításokat, a hullámzó felületeket és az intenzív festőiséget rajtuk is meg szeretném tartani.

Közben olyan digitális képhulladékokat is gyűjtök, amelyekből később tájszerű kompozíciók vagy teljesen új entitások nőhetnek ki. Még a tervezés és a kísérletezés fázisában tartok: azt keresem, milyen festői minőséget lehet hozzáadni ezekhez a töredékekhez. A cél egy tágabb képi világ felépítése.

Olyan, mintha a téma nálad csak ürügy lenne.

Igen, a festői probléma fontosabb számomra, mint hogy éppen macskát, Teletabit vagy valami mást ábrázolok. Ezért remélem, hogy az átmenet más témák felé természetes lesz. 

Kik azok az alkotók, akikhez szívesen visszatérsz?

David Hockney festőisége és optikai kísérletei nagyon fontosak számomra. Murakami Takasi más szempontból érdekel: azon keresztül, ahogyan a magasművészet, a popkultúra, a dizájn és a tárgytermelés határait kezeli. A kortárs nemzetközi színtérről Oli Epp munkáit szeretem; az ő képeiben is erős a játékosság és a festői jelenlét.

A magyar alkotók közül Ezer Ákos és Keresztesi Botond festészete áll közel hozzám. Bennük az érdekel, hogyan lehet egy felismerhető, figuratív képi világot következetesen felépíteni, és közben végig megőrizni a festészet elevenségét.

Mi következik most?

Nem akarok túl gyorsan végleges választ adni arra, mi jön a macskák után. Most az a fontos, hogy legyen időm dolgozni, nagyobb léptékben kísérletezni, és ne egyetlen sikeres motívumot ismételjek.

Fotó: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu