Ez idáig azt hittem, nem kötődöm személyesen Konok kompozícióihoz. Hogy elismerem, tisztelem a műveit, sőt szeretettel gondolok elbűvölő személyiségére, ugyanakkor nem jövök lázba ezektől a képektől. És most, a Molnár Ani Galéria terében sétálva kénytelen vagyok ráébredni, hogy nagyon is érzem e műveket, az aurájukat, érzékiségüket-érzelmességüket, líraisággal átitatott transzcendenciájukat.
A nagy táblákon különféle minőségű felületek találkoznak, az alsó rétegben puhán felvitt gesztusok jelennek meg, amelyek egyszer kifutnak a kép széléig, máskor pedig hullámzó, organikus keretek közé vannak zárva. Erre kerülnek fel aztán a vonalak, amelyek mindig kijelölnek egy teret, a lét határait, s ezeken belül a művész struktúrába rendez. A tárlaton az alkotó kollázsai és intim festményei közül is láthatunk néhányat, amelyek sokkal kaotikusabbak vagy sűrűbbek, kavargók és bizonyos szempontból melankolikusabbak is. A szabadság és a korlátok közötti létezés mérkőzik meg egymással ezeken a képeken.
Orosz Márton olyan műveket válogatott a kiállításra, amelyek rámutatnak, hogy Konoknak a párizsi emigráció éveiben kidolgozott kompozíciós módszere a racionális és a transzcendens elemek ütköztetése, valamint ezek harmóniába rendezése. Mert bár két nagyon ellentétes minőséggel találkozunk e képeken, az informel dinamikusságával és a konstruktivizmus csendes letisztultságával, ezek a kompozíciókon kibékülnek, és nagyon pontosan láttatják azokat a határokat, amelyek Konok életét is meghatározták, valamint a hidegháború borzalmait és a világban uralkodó káoszt is felmutatják.
A vászon alsó felületének szabadon kavargó gesztusai mélységet és zsigeriséget adnak a műveknek, a belső forrongásról, a kitörni vágyó szikráról szólnak, amely azonban folytonosan korlátokba ütközik, szabályosan futó, olykor megtörő, máskor rácsszerű alakzatokká álló vonalhálókba, amelyek gúzsba kötik, korlátok közé vonják a szárnyalni vágyó entitást. Orosz Márton írja: „Konok vásznainak festészeti eszközökkel lággyá, líraivá puhított háttere előtt ezek a vonalak úgy hatnak, mintha a művész személyes sorsát író szövevényes fonalakból szőtték volna őket. Olyan metszetekként vannak jelen, amelyek egyfajta sűrítményét adják az emigráció zegzugos labirintusában egyensúlyozó művész életútjának.”
Talán most először veszem igazán észre Konok műveinek paradox jellegét, azt, hogy miként érnek össze az organikus és a technicista képelemek, hogyan csap össze a dionüszoszi és az apollóni minőség, ám úgy, hogy tulajdonképpen sosem oltják ki egymást, hanem megtanulnak együtt létezni. Az emigrációba zárt lélek dafke szabadsága ez, amely univerzális gondolatokat és letisztultságot közvetít, ugyanakkor e kompozíciók mélyen személyesek is. Orosz Márton is rámutat erre, mint mondja, a képeken a geometria univerzális értékeket közvetítő és a lírai-organikus, az alkotói személyességet tükröző megjelenésének vagyunk tanúi.
A kurátor e kiállítás műveivel rámutat, hogy Konok mennyire izgalmasan szintetizálta kora tendenciáit, hogyan ötvözte a konkrét művészeti hagyományt a francia informel gesztusszerű ecsetkezelésében rejlő spontaneitás művészeti módszerével, ami lehetne disszonáns, az alkotó azonban megtalálja a hidat e két világ között. „Ez a látszólagos disszonancia a festőt ért élmények ellentétpárjaiban is megragadható – Párizs pezsgő művészeti életének és Magyarország statikus miliőjének a kontrasztjában, vagy Konok saját művészeti előképeiben, ahol a Bauhaus kimért és józan eleganciája találkozik Bernáth Aurél érzékien derűs, anyagközpontú festészetével.”
Fotó: Hegyháti Réka / Molnár Ani Galéria
