A nagy ívű történet kétszeresen is fontos: egyrészt úgy mutatja be a néhány évtizeddel ezelőtti közel-keleti (polgár)háborúkat, hogy nem analizál, nem próbál átfogó képet adni, hanem ?csak? azokat a szeleteit mutatja be, amelyeket a főszereplőnő átélt ? s ez a maga könyörtelenségével többet mond el a témáról, mint bármilyen történelemkönyv. S eközben ? ahogy a Kanadába menekült főszereplőnő végrendeletében megbízza ikergyerekeit, hogy kutassák fel ismeretlen testvérüket és halottnak hitt apjukat ? elmond, vagy inkább sugall pár kellemetlen dolgot az ember hazug önképének lerombolásáról, a bevándorlók szembenézéséről felmenőik múltjával s a gyökérkeresés korántsem felemelő folyamatáról. A Felperzselt föld a színtiszta kegyetlenség drámája: mindent elmond nem is csak az ember és ember közti kegyetlenségről (noha erről is), hanem ? ami még rosszabb ? a sors, az élet kérlelhetetlen kegyetlenségéről. Arról, amiért nem lehet hibáztatni senkit, amivel csak együtt élni lehet ? s ez néha lehetetlen.
Wajdi Mouawad, a drámaíró tehát megérdemelte, hogy a film tavalyi Oscar-jelölésével mindenki megismerje a történetét ? és megérdemelte volna azt is, hogy egy sokkal jobb rendező készítsen belőle filmet. Denis Villeneuve azonban nem csak menthetetlen szépelgőnek állítja be saját magát, de még ostobának is. Mindvégig kínosan ügyel rá, hogy a képei a lehető legtökéletesebbek legyenek: a jelenet súlypontjában szereplő színészt a képkockának pontosan a harmadolási pontjába állítja; ha a fekete hajú szereplőn tiszta fekete ruha van, a háttér mindenképpen vakító fehér lesz; az arcokat mindig úgy világítja be, hogy az árnyékok tökéletesen esztétikusak legyenek; a nagytotálokat pedig egy képeslapkészítő segítségével állítja be, a végtelen, vad sivatag előterében épített környezettel, s a kettőt összekötő, gyönyörű libanoni cédrussal. Az egy dolog, hogy ez a szerelmetes esztétizmus sehogy sem illik a történethez, de ráadásul olyannyira feltűnő a rendezői igyekezet, hogy már az első öt percben a visszájára fordul a hatása, s a képek szépsége helyett csak a Filmkészítés középhaladóknak című könyv oldalszámait látni bennük.
Ám Villeneuve-nek ennyi nem volt elég az erős sztori gyengítéséhez. A hozzáállására a legjellemzőbb az a jelenet, amikor már három, különbözőféle módon tökéletesen egyértelművé vált a film brutális csattanója az ikrek hátterével kapcsolatban ? akkor a biztonság kedvéért ezt a csattanót még kedves, dörmögő hangon negyedszer fel is mondják, hátha a kedves néző annyira hülye, hogy mindhárom korábbi utalást képes volt elvéteni. A rendező hasonlóképp bánik minden mással is: például elsőre rettentően erős a közel-keleti keresztény fundamentalisták ártatlan nők és kisgyerekek lemészárlására használt gépfegyverén a Szűz Mária-díszítés ? de amikor arról van szó, hogy miért is nem szeretjük a közel-keleti keresztény fundamentalistákat, s ekkor lassítva újra megcsodálhatjuk a Mária-képeket, az talán már mégiscsak túlzás. Vagy ott vannak az olyan ostoba klisék, mint amikor valaki olyan durva hírt kap, amitől képletesen megszűnik számára a külvilág pár percre, akkor az illető valóban fejest ugrik egy medencébe, hogy a víz valóban kizárja a külvilágot (ez a közhely annyira bejön a rendezőnek, hogy még a sivatagi jelenetekben is kerít valahonnan egy medencét, nehogy már valakinek a kiváló színészek arcjátékából kelljen kitalálnia, hogy mi zajlik a szereplő lelkében). És hát persze a filmvégi katarzis is gyengébb valamennyivel, ha az utolsó kockákon bugyuta könnycsepp-morzsolást és sírkő melletti szomorkodást kell néznünk.
A Felperzselt földet mindenkinek meg kellene néznie. De erről a film létrehozói közül csakis az az egy ember tehet, aki megfilmesítésre javasolta a Futótűz című drámát ? a siker egyébként Wajdi Mouawadot kellene, hogy megillesse.
