Nagyon sokféle irodalmat fordít magyarról horvátra, és frankofón szerzők szövegeit is átülteti horvát nyelvre. Másféle megközelítést kíván Földényi F. László, Nádas Péter vagy Szabó Magda műveinek horvát szöveggé formálása, mint például Kollár Árpád mesekönyve?
Minden könyv egy külön „projekt”, külön univerzum. Ez a tapasztalatom, hiszen nincs egy minden könyvre alkalmazandó „műfordítói credo”, legalábbis akkor nincs, ha minden könyvet a saját egyéni módján, azaz a legjobb, legmegfelelőbb módon akarjuk átültetni. De még inkább külön megközelítést kíván A Völgy, írta Tárkony mesekönyv, mert a próza és a költészet határán mozgó, kicsiknek és nagyoknak egyaránt szóló, de mégsem „mainstream”, akár abszurdnak is mondható irodalmi mű, amely számomra igazi terápia volt.
A Völgy, írta Tárkony magyar nyelven is igazi unikumnak számít. A nemköltő költő különleges mondatainak ritmusát mennyire nehéz átadni a horvát olvasóknak?
A „nemköltő költő” volt az, ami azonnal megfogott, tehát már az első mondatával elcsábított, belehúzott a ritmusába. De miután igazán, vagyis fordítói szemmel kezdtem el olvasni, csak akkor vettem észre, mennyi egybehangzó (rímelő) mondatrész vagy okos, beépített, rejtett szójáték van, amit igen nehezen lehet átadni. Ilyen például Tárkony utolsó verse a könyvben. Általában a leggyakoribb fordítói hiba szerintem: a megértés és a látás hiánya. Biztos vagyok benne, hogy A Völgy fordításában, akármennyire is könnyűnek látszó mesekönyv, lényegesen segített a nagy magyar – klasszikus és kortárs – költői művek fordításában szerzett tapasztalatom. (Klasszikus és kortárs versfordításaim nemcsak kötetekben, hanem irodalmi lapokban is megjelennek.) Néhol pedig egyszerűen szerencsém volt, hogy a horvát mondat pontosan olyan, mintha Kollár Árpád írta volna horvátul – az ilyen együttállásokat egy francia fordító kollégám „Kairosz-pillanatnak” hívja.
Konzultált-e a fordításról a szerzővel, aki Szabadkán nőtt fel, így szintén bírja a horvát nyelvet?
Igen, általában mindig szívesen konzultálok a szerzővel, mert műfordítói stratégiától függetlenül az a célom, hogy a lehető legpontosabban reprezentáljam a szerző szándékát. Kollár Árpádnál éppen a kétnyelvűségére számítottam, hiszen A Völgy, írta Tárkony kreativitásának szintje, nyelvi és stilisztikai kihívásai miatt tudtam, hogy szükségem lesz a szerző véleményére.
Nagyon örülök, hogy Kollár Árpád elfogadta a megoldásaimat, legalábbis azokat, amelyekről kérdeztem – a többi viszont meglepetés lesz részére, és nagyon remélem, hogy nem fog csalódni.
A kétnyelvű nevelést vajon megkönnyítheti-e a gyerekirodalom?
A gyerekirodalom szerintem nagyon fontos a kétnyelvű nevelésben, de általában az olvasás is az. Emlékszem, gyerekkoromban a mamámnál régi magyar nyelvű könyveket találtam, és ezeket olvasgattam. A Tücsök Tóni azóta is szívmelegítő emlékem maradt. Majd Zágrábban, még általános iskolában, éppen a magyar versek felolvasása, szavalása közben tanultam a „szép”, azaz „nem konyha” magyar nyelvet is. A gyerekirodalom, az olvasás egynyelvű nevelésben is fontos, kétnyelvűben pedig lényeges, különösen a szórványközösségekben, mint amilyenben születtem.
Ön magyar költők verseit is átülteti horvát nyelvre, ami azt feltételezi, hogy igen járatos a horvát lírában. Borbély Szilárd és Ladik Katalin verseit is ön fordította, ez a kötet szintén most kerül az olvasók elé az Interliberen. Ladik Katalin újvidékiként jól beszél horvátul. Kapott-e visszajelzést a költőtől a fordításával kapcsolatban?
Ladik Katalin verseinek fordítása közben, ami azelőtt nem történt meg, egyszerre olyan erős érzésem támadt, hogy: „ő egy élő legenda”. Égig hálás vagyok neki, hogy annyi türelmet, időt, energiát szentelt a konzultációnkra. Ugyanis egyértelműen kellett segítség már a versek megértésében – hiszen a horvát D.A.F. kiadó Ladik Katalin pályájának első húsz évében megjelent verseit kívánta kiadni horvátul, éppen azokat a neoavantgárd, absztrakt verseket, ahol nagyon is fontos, hogy ki beszél és kinek, és amelyeket – a magyar nyelvben nem létező – grammatikai nem nélkül nem lehetett horvátra átültetni.
Ladik Katalin reakciója a fordításomra igen megtisztelő, még olyan verseknél is, amelyek régebben szerb vagy horvát fordításban már megjelentek. Az Express lapnak adott interjúban megdicsérte a fordításomat, amiért nagyon hálás vagyok.
Borbély Szilárd esetében sajnos nem volt ilyen szerencsém, viszont a szerző helyett nagy segítséget nyújtott Géczi János és a nemrég elhunyt Reményi József Tamás, amit szívből köszönök. A Testhez című kötet fordítása is szinte misztikus folyamat volt számomra, a fordítói empátia miatt lelkileg is nehéz volt fordítani a verseit. Visszajelzést a horvát olvasóktól kaptam, akiket mélyen megérintett a könyv, szakmai visszajelzést pedig Miljenko Jergović írótól, aki egy cikkében többek között a horvátra átvitt nyelvi lefordíthatatlanságát emelte ki. Tudomásom szerint ez az egyetlen integrális fordítása a kötetnek.
Az interkulturalitást komolyan előremozdíthatja egy ilyen nagyszabású rendezvény, mint az Interliber Fesztivál Zágrábban. Milyen tapasztalatai vannak a korábbi rendezvényekről? Van-e valós hozadéka ezeknek a találkozóknak? Magyarán: mennyire ismerik a horvát olvasók a magyar irodalom kiválóságait?
Korábbi tapasztalatom az ilyen nagyszabású, sikeres rendezvényről az volt, amikor Magyarországon egy globális műfordítói találkozót szerveztek, és a magyar irodalom került a fókuszba. A magyar volt a lingua franca (a közvetítő nyelv – a szerk.), ami számomra fantasztikus élmény volt.
Számos magyar kulturális rendezvény születik Horvátország-szerte, főleg amióta Zágrábban 2014-ben megnyílt a régi Balassi Intézet, a mai Liszt Intézet. De ekkora rendezvényre, mint amilyen az idei Interliber, nem emlékszem. Bízom benne, hogy nagy hozadékkal bír majd, hiszen sok horvát kiadó jelen van a könyvvásár keretében szervezett szakmai könyvkiadói-fordítói találkozón, sok műfordító kollégám, aki egyben olvasó is, jelezte érdeklődését a magyar könyvbemutatók iránt, valamint több horvát médiafelület interjút készít egyes magyar szerzőkkel.
A magyarnyelv-ismeret hiánya miatt a kiadók a német, angol recepcióra támaszkodnak, amikor kortárs szerzőkről van szó. Korábban Hamvas Béla és Ady Endre voltak a legismertebb magyar szerzők, és természetesen a Pál utcai fiúk mint kötelező általános iskolai olvasmány. De Kertész Imre Nobel-díjától kezdve a horvát olvasó egyre több magyar szerzőt ismerhet meg, és most Esterházy Péter, Nádas Péter, Végel László, Tóth Krisztina, Jászberényi Sándor műveit is olvassák. A horvát kiadók számára ismeretlen szerzők esetében a műfordítók azok, akik egyben ügynökök is, mert meg kell győzni egy horvát kiadót, hogy figyelmet érdemel egy magyar szerző vagy irodalmi mű. Így volt Borbély kötetével is, amely végül külön dicséretet kapott az állami fordítói díj kuratóriumától 2019-ben, és így volt A Völgy, írta Tárkony könyvvel is, horvát címén Dol, napisao Estragon.
Igazán elhivatottan fordítja a magyar szerzőket horvát nyelvre. Miért érzi ennyire fontosnak ezt a munkát? Hisz köztudomású, hogy nem a legjobban fizető szakmák közé tartozik a műfordítás, miközben elképesztően időigényes és hihetetlenül nagy műveltséget kíván.
Lehet, hogy a magyar irodalom, elsősorban a magyar költészet, engem talált meg még gyerekkoromban. Később Kosztolányi verseit kezdtem fordítgatni, csak úgy magamnak, vasárnaponként. Azt, ami tetszett. Majd magyar költőknek tolmácsoltam egy horvátországi költői fesztiválon, miután megkértek, hogy horvátra fordítsam a jelen lévő magyar költők verseit. 2015-ben indultak a regények, amikor horvát kiadók megkerestek a Sátántangó és A Pillanat: Creusais fordításával.
Bár szakmai egyesületi szinten állandóan folyik a harc a jobb munkafeltételekért, továbbra is csinálom, mert a műfordítás nemcsak munka, hanem hivatás. Nem lehet ellenállni, mert erősebb nálam, ez az alkotói szándék, az alkotási folyamat. Minden évben azt mondom magamnak: „jövőre nem fogok ennyit vállalni”, de hiába. Talán azért, mert magaménak (is) érzem a magyar irodalmat, és azt, hogy kell, hogy szükséges elhozni a horvát olvasóknak a magyar irodalom remekeit – nemcsak kortárs, hanem klasszikus magyar szerzőket is, akik hiányoznak a horvát köztudatból. Kosztolányi válogatott verseivel kezdem a – remélem, hosszabb – projektemet, ami, ha minden jól megy, jövőre megjelenik, aztán folytatom a többiekkel. Bízom benne, a magyarországi támogatások is lehetővé teszik, hogy bepótoljuk a magyar–horvát régi és mai irodalmi hiányokat.
Fotók: Hegyi Júlia Lily / Kultúra.hu
