Mégis jó reggel korán kelni – nyugtázta magában belépve a Károlyi-kert kapuján. Pedig nem szerette a reggeleket. Ma sem vár rá könnyű nap, de nem baj, előtte még megiszik egy jó erős eszpresszót a Csendes Társban. Ez a reggel csak az övé. Bámészkodik, erőt gyűjt. Ugyan elbújni itt sem tud, mert lépten-nyomon felismeri valaki, amikor is mintha egy másik ember szólna ki belőle, öntudatlan lendül a karja, már hallja is azt az egyszerre behízelgő és domináns hangot, amit hosszú felnőttévei során kevert ki magának. Gyönyörűen artikulál, ezt szereti hallani. Arca felderül, már ott lapul benne egy ütős történet. Érzi az arcán a mosolyt, azt is, ahogy az elmenővel eltűnik, visszaváltva a sem nem komor, sem nem egykedvű, de érett polgár arckifejezésre, ami azonban a legkisebb emberi hatásra is képes megmozdulni.
Mindig, minden körülmények között képes vagy elhitetni másokkal, hogy önmagad vagy – mondta neki egyszer egyik haverja az egyetemen.
De most nincs itt senki.
Valami kis nyugtalansággal érzi, hogy a nyári hőség nem akar szűnni, még így augusztusban sem. A kőrisek a reggeli fényben izzanak; kőrisből kéne több, és nem gesztenyefából, amiknek már júniusban bebarnul a levelük. Az Egyetemi templom barokk tornyai hullámzanak a zöld keretben. A mező jut eszébe a legutóbbi könyvbemutatójára menet Szeged felé. Néhány poros, pusztuló bokor a gyilkossárga tarlón, amire ha rálépne, biztosan kiszúrná a mégoly erős cipőtalpat is. Ennél a képnél elidőzik. A vidék, igen. De erről ennyit. A maradék kávét felhajtja. Erős, de krémes, a friss pörkölés testes ízével. Értik a módját. Könnyű szél lebben, a szomszéd asztalnál ülő nő ruhájába kap. Nem, itt, Pesten nem érheti baj. Hosszú estéken a Centrálban már égnek a lámpák, jelezve, hogy az ősz beülős időszaka következik. A bárbútorok meleg fényei, igen. Egy-két finom száraz vörösbor vagy unikum is legurul ilyenkor, de ez semmi, ez kell a beszélgetéshez, különben is jól bírja az italt. (Kicsit szánakozva gondol ilyenkor a nőkre, amikor is már egy-két pohár bor után másnap aggodalmasan lesik magukat a tükörben, majd nagy nehezen megnyugszanak, hogy hát mégsem látszik annyira.)
Gergely júliusban töltötte az ötvenegyet, de egy-két apróságot leszámítva nem érzi a korát. Az őszes, szürkülő haj az kell, igen. Az sosem zavarta. A szemüveg sem, vastag fekete kerete tökéletesen passzol az arcához. Ray-Ban – ha a márka nem látszik, akkor is látszik. Nem szorult rá, hogy megcsinálja magát, évről évre ugyanazt a formáját hozza. Jól szabott zakó, óra, kissé szűk, testhezálló nadrág ‒ de nem cicás! –, tornacipő. Tommy Hilfiger. A közönség, úgy látszik, ezt a képet sosem unja meg, előadásain mindig telt ház van.
Neki sikerült, ami a legtöbb egyetemi kollégájának nem. Hogy a bölcsészkarról kilépve megszabaduljon az elnyúzott, aktuálisan fennálló rendszert szidó tanár szerepétől, és a nyugatiasan könnyed, sokat utazó, de lokálpatrióta, városát ismerő és szerető, és ami fontosabb, városát felfedeztetni is tudó divatos értelmiségi figuráját szabja ki magának. Egy középkorú, ámbár fiatalos polgár, aki otthon van. Pesten született, nem bevándorló. Ez fontos. Hogy nagyapja a Reáltanoda utcán töltötte a gyerekkorát, sokat küszködött, mert a történelem szele őt is tépte elég rendesen, de polgári attitűdjét egy percig sem adta fel. Vasárnaponként a Rudas fürdőbe járt családostul. Ezt a posztját legutóbb a Facebookon szinte megették. A nagyapa fekete-fehér beszkennelt arcképét. Több mint hatszáz lájkot kapott, ami még most is csak egyre nő.
A csendes, olvasgatós, várost élvező diákévek után a kitörést a tévé hozta meg neki, amikor műsorvezetést ajánlottak neki egy városvédő műsorban. Babaarca, könnyed, fiús bája jól érvényesült a súlyos, szögletes kőházak előterében.
Aztán sok évre rá egyszer csak, maga sem tudta, hogyan, megírta a Kávéházak, szerelmek című könyvet, amit aztán nemcsak Pesten, de minden jelentősebb vidéki városban bemutatott. Egyik kritikusa azt írta a könyvről, hogy a tárgyi tudás erénye mellett még fontosabb a helyek erotikája iránti fogékonyság, ami a leírásokat belengi. (Ezt a mondatot fel is kapta, azóta sem tudja megállni, hogy a vele készült podcastokban be ne idézze.) Közben saját műsort is csinált Mentsük meg a kávéházakat! címmel. Önmagát is meglepte a YouTube-csatorna óriási nézettsége. Erre felbátorodva aztán sok-sok beharangozó reels-videókat készített, amikbe nem mulasztott el csipetnyi fűszert hinteni, legtöbbször egy-egy váratlan szójátékot. A podcastjaiban rendszerint elmondta, hogy kicsit kávéháztörténésznek tartja magát, észrevette, hogy beszélgetőtársának mindig megvillan a szeme ilyenkor. Azt is észrevette, hogy mindig nevet, mikor ezt mondja, sokadik alkalommal is.
Előfordul azért, hogy árnyalatnyi őszi fuvallatok futnak át a posztjain. Ha picit elengedi magát. Most júniusban, amikor folyton esett. Szentesen. Szabadtér helyett be kellett menni a művházba. A fotós sem volt a helyzet magaslatán, távolról vette: egy halvány árnyalak magyaráz valamit a közönség előterében. Igaz, a sötét öltöny sem volt előnyös, merevvé, tanárossá tette, szinte látta is magát, egy másik alakban, akitől menekült, de kísértete mindig ott lebeg: hogy csak a tárgy, a dolog marad egyedül, amiről beszél.
Egyik kommentelő oda is írta, valószínűleg bosszantásból, vagy csak részeg volt: olyan impotens vagy ezen a képen.
A kommentet persze rögtön kitörölte.
De azon ő sem csodálkozott, hogy csak százötvenhárom lájkja volt.
Mivel a természetet csak az épített terekkel együtt tudta élvezni ‒ a platánsor a Duna-parton például teljesen elég volt neki ‒, úgy érezte, unja már a sok zöldet. Egy makacsul körötte repkedő légy is idegesítette. Reflexből megnézte az óráját. Fél kilenc. Lemondóan gondolt rá, hogy egy újabb, már ki tudja, hányadik beszélgetős műsorba kell mennie mindjárt, megint azzal a gebe, Julia Roberts-szájú nővel, aki bulvárkérdéseket tesz fel, és nevet hozzá, ha kell, ha nem. És te hiszel a végzetben? – a múltkor ezt kérdezte. Persze mert ez a nő tudja magáról, hogy szép. Isten ments az ilyentől. Mert a legtöbb nő, megfigyelte, nem szép. (Azok viszont kétségbeesetten szépnek akarnak látszani.) Az, amit a görögök mondtak, hogy a változatosság gyönyörködtet, nos, az a nőkre nem érvényes egyáltalán. A női szépség nem a változatosságban él. Hanem az arányokban, a szimmetriában. Ami viszont, ha nincs, semmiből sem lehet kipótolni.
Nem baj, a hiányzó szimmetriát megadják az épületek.
Persze a nő, az kell, a szépség csak ráadás. Ami jó, ha van, de ha nincs, beérjük a kéznél levővel. Ez a műsor is meglesz valahogy. Majd kivágja magát. Valami túl ismerős elégedettséggel a szájában. Olyasmi érzéssel, mint amikor vidéken többet eszik a kelleténél, mert muszáj. Ismeri már ezt. Ilyenkor rendszerint előkapja a telefonját, Facebook-falát görgeti.
De most nem veszi elő mégsem.
Rájött, hogy honnan van ez az érzés, ami egész reggel kerülgeti. Egy képet próbál kiverni a fejéből. Most néhány hete Szabolcsban. Kitérőt tett egy kis faluba. Hogy hát ott is van közönség. Ült a falu főutcáján. Szabadtéri, nyitott kocsma. Egyszer csak egy szürke gém repült el előttük hosszan és alacsonyan szállva a falu főterén. Annyira nem tartozott oda. Mintha menekült volna. Egy jelenés. Az egyik falubeli, az idegenvezetője hozzátette: biztosan a nagy hőség, a kiszáradt tó miatt vergődött be a faluba. Mert egyébként ritkán látni ilyet.
Szépség volt ebben az elhúzásban, egy ismeretlen, másik világból való szépség.
Nem olyan, mint az épületek szépsége. Azt tudja, hogy barokk. Vagy esetleg szecesszió. Vagy mindegy.
De az már sok volt neki, hogy idegenvezetője, látva lenyűgözöttségét, gyorsan hozzátette, tudja meg, hogy ez egy szakrális hely, ilyen és ilyen kereszteződésben áll, mert egyedül csak itt könnyezett a Mária-ikon, ráadásul háromszor is. Az már csak duma. Hagyják meg neki ezt a jelenést tisztán, valójában.
De tudja, hogy egy-két hét, és ezt a képet teljesen elfejti.
Itt ül valaki a Károly-kertben, zsebében a telefonja. Ő az a valaki. Ezt is tudja. És tudja, hogy mindjárt elmúlik a félelem. Leül egy bárpulthoz, és elmúlik.
Nincs menekvés.
Megnézi az óráját: mindjárt kilenc. Elindulás előtt utoljára még megnézi a Facebookot: utolsó videóját háromszázötvennyolcan lájkolták.
