Amikor Máté Gábor osztálya kitalálta, hogy a diploma után közösen szeretne valamit létrehozni, az első évben dramaturgként te is jelen voltál. Később ezt továbbgondolva született meg a saját életükről szóló sorozat, amelynek mindegyikén egy-egy színész személyes történetét állították a középpontba. Ha a te életedről készülne előadás, mi lenne az, ami biztosan belekerülne?
Fanyar, ironikus, akár szomorú dolgok is, de leginkább az, hogy mindenen túl lehet jutni. Közben nagyon vicces lenne, a konfliktusok is humorosan oldódnának fel, vagy lépnénk át rajtuk. A dolgok úgy oldódnak meg, hogy elmúlnak, írta Esterházy, és ez velem is előfordult már. Ennek az iróniája kerülhetne előtérbe.
Zenés darab lenne?
Nekem is kell szerepelnem benne?
Nem feltétlenül.
Mert szerintem nem tudok jól énekelni, bár régen szerettem, énekkaros is voltam. Szóval, igen, tetszene, ha zenés előadás lenne.
De akkor ki játszana téged?
Takács Kati. Például. Épp most találkoztam vele, ezért ugrott be elsőnek ő. De mást is el tudnék képzelni. Mindenesetre olyasvalaki lenne jó, aki közel áll hozzám, ismer és szeret. Ő ilyen.
Hogyha át kellene gondolnod, hogy melyek a meghatározó pontok, akkor milyen történeteket mesélnél el?
A családi hátteremet feltétlenül. Sokan mondják, hogy nagyon jó gyerekkoruk volt, csak nekem úgy volt jó gyerekkorom, hogy egyáltalán nem tudtam. 40-50 évesen jöttem rá, hogy nem mindenkinek ilyen. Számomra természetes volt, hogy jóban vagyok a szüleimmel, beszélgetnek velem, kíváncsiak rám, elfogadnak.
Onnan hoztad ezt a fajta szabadságot?
Abszolút. Mindent elfogadtak, és amikor rosszat csináltam, azt is meg lehetett beszélni. Egyszer, még kisiskolásként aláírtam az ellenőrzőmet apám helyett, de csak mert tetszett az aláírása, és mutattam is neki, hogy nézd, milyen ügyesen tudom utánozni. Erre elmagyarázta, hogy ilyet miért nem lehet. De szerintem komolyabb helyzetekben is hasonlóan reagált volna. Ami nehéz is volt, mert amikor kamaszként lázadtam volna, nem azt mondták, hogy ezt nem szabad, hanem addig beszélgettek velem, míg beláttam, hogy igazuk van. Utólag már úgy érzem, néha lehettem volna ellenállóbb. Mégis tőlük kaptam mindent: a színes kulturális közeget, a nyitottságomat az emberek felé, a mérhetetlen magabiztosságomat, hogy a véleményemet bátran el merjem mondani. Persze szorongok néha, de valahogy érzem, hogy ha belépek valahová, ott meg tudom nyerni az embereket. Nem mindig sikerül, de ez a kiindulási alap. Néha csalódom.
Mindig ilyen felszabadult voltál?
Érdekes, hogy a szüleim szerint nem. Megtaláltam a jellemzésüket, amit az iskolának írtak rólam, és befelé forduló gyereknek láttak, aki nagyon nagy teret hagy az érzelmeinek. Az most is igaz, hogy érzelemből döntök. Szerintem a szüleimnek érdekes keveréke vagyok: mind a ketten keményen küzdöttek a céljaikért, de közben érzékenyen figyeltek más emberekre is.
A családi háttéren kívül mi volt még meghatározó számodra?
Az iskolák. Szegeden kezdtem az általános iskolát, nagyon szerettem, de csak utólag látom, hogy milyen kivételes helyzetben voltam. Apám volt a nagy múltú Délmagyarország főszerkesztője, anyám is kulturális területen dolgozott, tehát a tanárok is ismerték őket. 11 éves voltam, amikor Budapestre költöztünk, és elvesztettem ezt a kiváltságos helyzetet. A fővárosi iskolában elkényeztetett vidéki kislánynak láthattak, állítólag még ö-ztem is. Átmenetileg le is romlott a bizonyítványom. Viszont az osztálytársaim hamar elfogadtak, sokan közülük a mai napig barátaim. Mire gimnazista lettem, már igazi öntudatos „pesti” kamaszlány voltam, bár a konzervatív szellemű iskolában ezt nem mindenki nézte jó szemmel.
Meggyűlt a bajod a szigorú keretekkel?
Igen, mert akkoriban – családi indíttatásból is – igazi forradalmárnak gondoltam magam, ehhez képest csalódás volt, hogy éppen a párttag tanárok voltak a legmerevebbek. Attól meg, hogy otthon tele voltunk könyvekkel, folyóiratokkal, én elbizakodottan azt képzeltem, épp elég művelt vagyok, pedig bőven lett volna még mit tanulnom. Akkoriban a barátaimmal jazzkoncertekre jártunk, kezdtek érdekelni a különlegesebb, ma úgy mondanánk, alternatív színházak. Még az is felmerült bennem, hogy színésznő leszek, de azt gondoltam, képtelenség ennyi verset, monológot megtanulni a felvételire. A tanárképző kézenfekvő megoldásnak tűnt.
Mi lett volna, ha másfelé indulsz el?
Szerintem idővel akkor is efelé sodort volna az élet, mert mindig a színház, az irodalom érdekelt.
A dramaturg szakot elsősorban a színház miatt választottad?
Tudtam, hogy színházi területen szeretnék mozogni, és szövegekkel könnyedén dolgozom, és ezt a gyerekeim mellett otthonról is elvégezhetem. Mondjuk, nem tudtam pontosan, mit csinál egy dramaturg. Aztán a színművészeti vége felé azt gondoltam, ha sikerül egy színházhoz kerülnöm, akkor ott majd kialakul. Így is lett, de mivel mi filmes képzést is kaptunk, először a filmgyárnál próbálkoztam. Kitaláltam, hogy azt mondom Szabó Istvánnak, akinél szakmai gyakorlaton voltam a Hanussen forgatásán, hogy van egy nagyon jó színházi ajánlatom – ami persze nem volt igaz –, ám én szívesebben dolgoznék vele. Azt felelte, fogadjam el nyugodtan azt a színházi ajánlatot. Ezzel a filmes karrierem véget is ért.
Hogyan szerződtél el Egerbe?
Az úgy volt, hogy Bacsó Péter, aki lelkiismeretes osztályfőnökünk volt, szólt nekem, hogy két színház keres dramaturgot: Schwajda György Szolnokon és Gali László Egerben. Akkor még nem volt mobiltelefon, egy utcai fülkéből telefonálgattam, és Gali vette föl először. Egerben éppen akkoriban jött létre az új színház, állandó társulattal. Eleinte egyszerű feladatokat bízott rám, például, hogy állítsam össze a következő bemutató műsorfüzetét. Az első meglepetés akkor ért, amikor február tájékán leültünk egy táblázattal, hogy összeállítsuk a következő évadot. Csak kapkodtam a fejem. Úgy emlékszem, végül is ezt a táblázatot Gali egyedül töltötte ki, mert fogalmam sem volt, milyen szempontok szerint kell összerakni egy évadot. Rengeteget tanultam ott, és a következő évadban talán már többet tudtam segíteni. Hálás vagyok a türelméért.
Az utóbbi 30-40 évben rengeteget változott a drámaírók és a dramaturgok feladata, szerepe. Egy író mesélte, hogy legutóbb nem darabot, hanem a színészek improvizációinak alapjául szolgáló vázlatot kértek tőle. Te mennyit érzékelsz ebből?
Ilyen volt a már említett Migrénes csirke című előadás húsz évvel ezelőtt Máté Gábor osztályával. Tudták, hogy közösen szeretnének létrehozni valamit, de fogalmuk sem volt, hogyan kezdjenek hozzá. A keresgélésben sok energia és sok zsákutca volt. Egyszer csak kitaláltuk, hogy szóljon az egész az evésről, ezt Máté Gábor is elfogadta, és elkezdtem ezzel kapcsolatos irodalmi szövegeket gyűjteni, így találtam rá a címadóvá vált migrénes csirke receptjére is. Ám amikor elkezdődtek a próbák, a színészek csak ültek, nem történt semmi, egyáltalán nem tudtak mit kezdeni az általam gondosan összerakott anyaggal, nem sok közük volt hozzá. Aztán egyszer csak elkezdtek sztorizni, viccelődni, például, mikor elmentünk ebédelni, ketten elkezdtek improvizálni, ahogyan vártuk az ételt. Máté Gábor rájött, hogy ebből csak úgy lesz előadás, hogy ha hagyja őket ötletelni, önállóan dolgozni. Ahogy egyébként az egyetemi éveik alatt is dolgoztak. Így végül a sok összegyűjtött szövegem ment a fiókba, bár Máté Gábor később, egy másik osztályának az evés technikáját központba helyező vizsgájához sokat felhasznált belőle. Talán ez volt az első ilyen eset az én pályámon, amikor a semmiből kellett összerakni egy darabot, de egyébként ez nem jellemző. Irigylem is például Varga Zsófia fiatal dramaturgkollégámat, aki többek közt Tarnóczi Jakab rendezővel ír közösen színpadi szövegeket, ha úgy tetszik, drámákat klasszikus történetek és saját ötleteik mentén.
Miért nem írsz saját darabot?
Ahhoz ötlet kell, figura meg érzékenység. Azért szeretek inkább adaptációkat készíteni, mert ott ez már megvan. Dialógust például magamtól nem túl jól írok, de ha megvan egy figura, helyzet, akkor szinte magától megíródik a szöveg. Ebből a szempontból is nagyon szeretem Szabó K. Istvánnal közös munkáinkat, mint A Karamazov testvérek vagy az Édes Anna. Előfordult, hogy ezekbe a szövegkönyvekbe a regényben epikusan elmesélt történetekből kellett párbeszédes jeleneteket írni, és mivel ismertem a szereplőket, könnyen a szájukba tudtam adni a mondatokat. De mindent a semmiből kitalálni, az más. Szerintem ahhoz másfajta tehetség kell.
A fióknak sem írtál?
Nem, mert sosem volt néhány szabad hetem, amikor nem tudtam, mihez kezdjek. Inkább az a jellemző, hogy annyi dolgom van, hogy listákat írok, melyik a legsürgősebb. A többi csak álmodozás. Édesanyám nemrég hunyt el, és folyamatosan írta az emlékeit, történeteit, elképesztően jó stílusban. Most ezeket szeretném valahogy formába önteni.
Melyik részét szereted a legjobban a munkádnak?
Összerakni egy példányt. Ez magányos munka, de mégsem olyan, mintha regényt írnál, amit egyszer csak befejezel, kiteszed a pontot és vége. Itt akkor kezdődik a közös munka, amikor kiteszed a pontot, innentől rá tudsz nézni, hogy mit csináltál. Szerintem a színházi munkában ez a jó, a közvetlen visszajelzés. Én nagyon sokfajta rendezővel dolgoztam. Szoktam gondolkodni azon, hogy ez vajon jó-e. Hiszen vannak összeszokott alkotópárosok, akik rendszeresen együtt gondolkodnak. De az én esetemben talán éppen a sokszínűség az izgalmas.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
