A Nyersanyag nyitóképe engem a 2000-ben készült Portugáléra emlékeztet: ott is traktor haladt át a színen, és értette meg a nézővel, hogy vidékre érkezett, mostantól ehhez tartsa magát. Ott is, itt is jó hangulatú, kedves ez a kép, de a traktoros sztereotípia azért elgondolkodtató – például a filmes eszköztelenségére vonatkozóan, amikor a vidéket jellemezni akarja, a világáról pedig érthetően és azt bizonyítva beszélni, hogy neki sikerült megértenie.
A Portugál falusi közösségének, karaktereinek távlattalansága, kisszerűsége, korlátoltsága pazar szatíra alapja volt, de rettentően sértő karikatúráját adta a magyar vidéknek. Azt bizonyította, hogy kliséknél tovább általában nem sikerül jutni, és úgy tűnik, ez senkit sem zavar. Meg azt, hogy a lelki nyugalmunkat mintha az szolgálná a leginkább, ha a megértésre való törekvés helyett már az első pillanatban úgy döntünk: amennyit máris tudunk, éppen elég, vidék és város viszonyának árnyalt bemutatása vagy lehetetlen, vagy csak véget nem érő szociológiai kutatások grafikonjaiból, táblázataiból, adatsoraiból lehetne kisilabizálni, amihez a laikusnak se kedve, se ideje, és motiválva sincs rá.
De még ennél is rosszabb a helyzet. Úgy tűnik, egyenesen az identitásunk stabilitásához, a biztonságérzetünkhöz van szükségünk arra, hogy a magunk életmódjához képest minden mást furcsának tekintsünk. Ez oda-vissza érvényes, vagyis a városiakról éppúgy sztereotípiák élnek vidéken, mint fordítva, csak mivel a vidéknek nagy átlagban statisztikákkal kimutathatóan kevesebb jut, a felelősség a főleg a város felől gondolkodó döntéshozóké.
Nagyon kisszerű erőfölényből megítélni valakit, és annak a hatalmával élni, hogy valamilyen képet a legszélesebb körben elterjeszthetek róla. Így ugyanis olyan bélyeget kap, amelytől talán soha nem szabadulhat, és amely végletesen kiszolgáltatottá teszi. Több munkatársam és régi barátom története szólt arról, hogy miután kisebbrendűségi érzéssel vidékről városba kerültek, úgy élték meg: csak identitásuk egy részét hátrahagyva, tájszólásuktól megszabadulva, vidéki származásuk ellenére lehetnek sikeresek, elfogadottak. Annak révén, hogy a „városi ítélőszék” kielégítőnek minősíti az átalakulásukat. Ezt az asszimilációs kényszert én embertelennek érzem, és még az értelmét sem feltétlenül látom. Elszegényítő, értékektől erőszakosan megfosztó, indokolatlanul a maga felsőbbrendűségét kommunikáló az olyan környezet, amely mindenkit kíméletlenül magához hasonít ahelyett, hogy a sokszínűség érdekében tenne.
Város és vidék viszonyának erőterében játszódik a Nyersanyag is, és inkább a város nézőpontjából fogalmaz, de szerencsére nagy érzékenységgel közelít a témához. Nagyszerű már eleve a „duplafenekű” játék, hogy filmesek érkeznek Pusztaszomajba (bár ez majdnem olyan béna név, mint A mi kis falunk Pajkaszegéé), és a helyi gyerekek közös filmkészítésre motiválása a céljuk. Arról látunk tehát filmet, hogy film készül, vagy legalábbis előkészületek történnek ennek érdekében. „A mi filmünk” a község életéről szól, amelyet: legmeghatározóbb alakjait, ínségét, erőviszonyait, érdekellentéteit, működésének törvényszerűségeit egyre jobban megismerjük, „az ő filmjük” a gyerekek érdeklődésének megfelelően zombisztori. A települést ugyanis a tervezett filmben zombik támadják meg, és a lakosok csak az űrbe menekülhetnek előlük. Oda mindenki csupán egyetlenegy tárgyat vihet magával – hogy mi legyen az, kinek-kinek magának kell kitalálnia, de az összeset uborkák jelképezik, mivel Pusztaszomajon az uborka az érvényesülés, pénzhez jutás, a közösséghez tartozás egyetlen médiuma, amelyet a polgármester Gáspár mintagazdaságában termesztenek.
Gáspár a helységet és a filmet egyaránt meghatározó hős, így alakítóján, Pál Andráson rengeteg múlt. Az akadályt kiválóan vette, és ha Gáspárral mégis probléma van, az nem az ő színészi fogyatékosságaiból következik, hanem abból, hogy szándékosan ambivalens, a nézőt jó ideig bizonytalanságban tartó a karaktere. Karizmatikus, közösségét határozottan irányító, koncepciózus vezető, és minden szál az ő kezében fut össze. Helyi riválisa, a pusztaszomaji ellenzék (ezt viszont színészi színtelenségként is érzékeltem) labdába sem rúg mellette. De az azért elég gyorsan kiderül, hogy Gáspár nem túl tapintatos, nem tűr ellentmondást, a fizikai erőszak sem idegen tőle, és hogy nem tiszteli különösebben a vendégeit, a filmeseket, akik az általa meghirdetett pályázaton nyertek.
Mit nem tiszteli: az ő univerzumában nem is lehetséges más, mint hogy az alattvalóiként fognak viselkedni. Szállásuk az uborkával egyre jobban telepakolt orvosi rendelő, egy légtérben alszanak hárman, a filmes foglalkozásaikat különböző okokból állandóan megzavarják, és egy fiú gyorsan lemorzsolódik, mert az uborkafarmon kell dolgoznia. Gáspár határoz meg és mozgat mindent. Noha viszonylag gyorsan kiderül róla, hogy megnyerő modorával, szívélyességével kíméletlen akarnokságát palástolja, először arra gondolunk, talán itt nem lehet másképpen eredményre jutni: ő ismeri a helyi körülményeket, és bizonyára a legcélravezetőbb módszereket választotta a befolyásolásukra.
Az, amit Gáspárból látunk, és az, amit róla képzelünk, ekkortól elválik egymástól. Még abban a kivételesen éles helyzetben sem tudjuk meg, milyen „teljes terjedelmében”, amikor végül kiteszi a filmesek szűrét. Noha az otrombasága, voluntarizmusa már nyilvánvaló, a felszínen karakteridegen módon szelíd és érvelő marad; valójában nem is ő beszél, hanem a forgatókönyvíró és a rendező szócsöveként működik.
Ez azért probléma, mert véglegessé teszi az eldöntetlenséget rá és a magyar vidékre vonatkozóan. Annak ügyében, hogy akkor végül is hogyan gondolkodjunk a kistelepülések perspektíváiról, reális lehetőségeiről. E ponton válik végtelenül izgalmassá és fájdalmassá a dilemma, hogy ki volt itt a nagyobb bűnös: a bűnöző Gáspár vagy a manipulatív rendező Tamás (Dér Zsolt), aki leleplezte? Hogy ha a magyar vidék kizárólag kiskirályok révén boldogulhat, ugyan milyen alapon és jogon megy oda bárki kibic módjára beavatkozni egy általa alig ismert közösség életébe?
A film előrehaladtával Gáspárt egyre démonibbnak, nagy szólamokat hangoztató, de saját zsebre dolgozó, kisstílű gazembernek látjuk. Ám túl egyszerű lenne, ha ezt az értelmezést egy az egyben elfogadnánk. Tamás kilép a filmes szerepéből: nyomozóként, igazságtevőként, a helység lakóit akár akaratuk ellenére is megmentő és őket filmes dicsősége érdekében kihasználó szuperhősként lép fel, és nem számol azzal, hogy romboló lehet, amit tesz. Újra meg újra azt kérdezi „koronatanújától”, a tini Zsanitól (Szabó Stefi), hogy nevelőapja, Gáspár bántotta-e. És nyilván azért is kérdezgeti notóriusan, mert tudja, hogy az abúzus vádja az, ami manapság mindent üt, ami Gáspárt garantáltan földre terítené. A küzdelem ekkor már a városi „széplélek” és a vidéki „nagyember” között zajlik: két férfi erőpróbája, ádáz rivalizálása. És ennek éppen a falu, amelyért állítólag mindketten annyira tenni akarnak, látja még nagyobb kárát, mert elveszti harácsoló diktátorát, aki meghatározta a kereteket, aki munkát, lakhatást, reményt adott, még ha délibábosat is. Bár nyomorultakat használt ki, ha ő nincs, még kihasználásra sem méltatta volna őket senki, annyira elhagyatottak és lenézettek.
A Nyersanyag legerősebb jelenete számomra az, amelyben a pusztaszomaji Zsani, aki Tamás filmjének kulcsszereplőjévé és ezáltal nevelőapja börtönbe juttatójává válik, a budapesti Kálvin tér járdaszigetén álldogál tanácstalanul, elveszetten. A mitikus Budapest szerinte oly szép terén, amely közelében a legnagyobb álma lenne lakni, de amelynek reális valóságában olyan gyámoltalan, mint Baudelaire otromba matrózok által rabul ejtett albatrosza. Mert a nagyváros hajótöröttje, amely nem tud róla, nem érti őt és nem segít rajta.
Fotó: Vertigo Média
