Amikor múlt évben Miskolcról tudósítottam, egy héten át mindenkinek az agyára mentem azzal a kérdésemmel, hogy melyek a város legjellemzőbb színei, karakterjegyei, hangulatai: olyanok, amelyeket a művészei a leggyakrabban örökítenek meg, és amelyek a legtöbbet árulnak el róla. Mi az, amit a miskolciak jobban értenek, mint bárki más, miben áll a miskolciság. Interjúalanyaim nagyobb része megértően, de a kérdésemet megválaszolhatatlannak ítélve reagált, és úgy foglalt állást, hogy Miskolc nem valamiféle rezervátum: művészete, irodalma, színjátszása a magyar és az európai valóság része. Mások segítőkészen kultikus helyszínekre, például a tévétoronyhoz vagy Egyetemvárosba küldtek hamisítatlan miskolci életérzésért, de azt, hogy kedvenc városom valamilyen csakis rá jellemző titkot őrizne, alaptalan romanticizálásnak minősítették. Ám ez csak felkorbácsolta a nyomozószenvedélyemet.
Korábban másfél évig ott laktam ugyanis, így tudtam, amit tudtam. Biztos voltam benne, hogy amit keresek, létezik, mert sok maradandó és összetéveszthetetlen élmény kötött Miskolchoz: Egyetemvároshoz, a Rockyhoz, a Bükkhöz, Lillafüredhez, Avasalja többszintes pincéihez, amelyekben belépés után felfelé kell menni, vagy az avasi krumplilángoshoz, ami jobb, mint a pizza, és mégis csak kevesen tudnak róla – bennem egész biztosan örök lenyomata maradt mindennek, ami Miskolc. Beleértve annak megértését is, hogy miskolcinak lenni sors, és hogy „nekünk, miskolciaknak” mennyire fáj, amikor az országos sajtó igaztalanul, felületesen, lesajnálóan ír a városról. Az igazi arcát és titkát akartam megismerni, hogy a sokat bántott Miskolcnak végre igazságot lehessen szolgáltatni.
És éppen ezt teszi Kabai Lóránt (1977–2022) és Zemlényi Attila darabja, a Vasgyári eklógák, amelyet a Miskolci Nemzeti Színház tűzött műsorára dramatizált felolvasószínházi előadás formájában. Alkotásuk tavaly megosztott első helyezést ért el a színház bicentenáriumi drámapályázatán. Szövege könyvben is megjelent, méghozzá a romos, elhagyatott Vasgyár területén készült rengeteg megrendítő fotóval. Köztük van a Beteg Kisfiú mitikus alakját ábrázoló graffiti is, akinek perdöntő szerep jut ugyan a darabban, rengeteget beszélnek róla, de jóformán csak egyetlen pillanatra, a vége felé lép színre, majd azonnal meghal. Hogy létezett-e egyáltalán, és ha igen, ki volt – nagyrészt ezt boncolgatja a Vasgyári eklógák, amelyet városdrámának neveznek az alkotói.
A könyv előszavát az előadás részeként Zemlényi Attila hangján halljuk, akit közben filmfelvételen a Vasgyárban látunk sétálni. Szavai nyomán világossá válik, hogy ez a százhúsz hektáros lezárt terület a város közepén az egykori Acélváros elveszett identitásának jelképe. A trauma sokáig csaknem feldolgozhatatlannak tűnt. A Vasgyárhoz a hetvenes években csaknem százezer miskolcinak volt köze így vagy úgy, és ők a rendszerváltáskor megélhetésüket, biztos hátterüket vesztették el. Felfoghatatlan, hogy tömegeket, egy egész várost így cserbenhagyhattak annak idején. A versenyhátrányt, amely érte, Miskolc mindmáig kínosan-keservesen próbálja ledolgozni. Már önmagában annak a reménykedésnek az elengedése is embert próbáló lehetett, hogy egyszer talán még visszaszerezheti egykori státusát. A gyászmunka annak belátása érdekében, hogy a veszteség végérvényes.
*
Van az előadásnak egy unikális részlete: archív híradórészletet vetítenek, amelyben mintha visszájára fordulnának a mindannyiunk által jól ismert termelési dicsőségjelentések. Diósgyőrt, a Lenin Kohászati Műveket és ezáltal Miskolcot szégyenítik meg ugyanis az egykori képkockák a normák rendszeres alulteljesítésének hírüladásával. Olyasmivel, amiről nem tehetett, mivel – mint ez az előadásból is kiderül – elavult technikával kellett dolgoznia, emiatt lemaradt a nagy rivális, Sztálinváros mögött. 1973. szeptember 14-én Vályi Péter miniszterelnök-helyettes vendégségbe érkezett a városba, részben vadászni, részben azért – ehhez a vezérigazgató Énekes Sándor nagy reményeket fűzött –, hogy megtekintse a matrinacélműben folyó termelést. Ha minden jól megy, a miskolci acélgyártás sok-sok fejlesztési pénzhez juthatott volna a látogatása nyomán, és talán minden sokkal jobban alakul. De minden a lehető legrosszabbul ment: Vályi és Énekes teljesen mindmáig nem tisztázott körülmények között az izzó acélt tartalmazó kokillák, azaz öntőformák közé esett, kórházba szállították őket, de a miniszterelnök-helyettes életét nem tudták megmenteni.
Sokak szerint ez volt a kezdőpontja Miskolc hanyatlásának, Vályi tragikus haláláról pedig a legvadabb legendák keltek szárnyra. Például az, hogy a KGB gyilkoltatta meg, mert tavasszal az Egyesült Államokban tárgyalt, és a magyar–amerikai gazdasági együttműködés elmélyítését szorgalmazta. A Vasgyári eklógáknak Vályi tragédiája a központi történése: minden ezt készíti elő, majd ezt dolgozza fel, próbálja értelmezni. A nagy lehetőség soha vissza nem térő pillanatát, amelyben a sors vagy a gonosz erői útját állták a város fejlődésének, boldogulásának. Ötven évvel később a vasgyári kötődésű Kabdebon Eszter Auróra Emese ennek a tragédiának a kutatását választja szakdolgozati témául, de konzulense visszadobja a tervét, és figyelmezteti, hogy jobban teszi, ha inkább nem firtatja a dolgot.
A Vasgyári eklógák a legenda legendája, a mítosz mítosza: központi alakjának, a mitikus vasgyári munkásnő Magdolnának gyermeke születik Vályitól: a Beteg Kisfiú, aki egyszerre veszti el apját és anyját, és csak árnyéklétre kap lehetőséget a Vasgyár légópincéjében. Magdolna nem valódi ember, hanem valamiféle acélistennő, talán Miskolc és a Vasgyár acéliparának megszemélyesítője: csupa szenvedély, forróság és energia, aki-amely iránt könnyű szerelemre lobbanni; tele van élettel és a még több és jobb élet ígéretével, százezer ember reménye, jövőképe. Így beszél magáról: „Olvadt nőstényördög vagyok köztetek. (…) Folyékony fém a szívem, lágy nemesacél a mellem, a vágy ezerfokos titokzatos tárgya vagyok (…) Én vagyok a füstszűrő nélküli Munkás, fekete címkés Cseresznye a szádban, a szerelem forró, tékozló öntőgödre”.
Ezekben a sorokban a Kádár-korszak iránti nosztalgia is megszólal, amely részben a Rákosi-féle vas és acél országa utódjaként működött, bár – mint Vályi esete és a miskolci fejlesztések elmaradása is bizonyítja – már „csökkentett hőfokon”. Miskolc mindent egy lapra tett fel, így a rendszerváltáskor éppen azt vesztette el, amiben a legerősebb, és amire, joggal, a legbüszkébb volt. A folytatásra nézve Magdolna kérdése igazít el: „Mi lesz akkor, ha vörös fémek a gének?” – vagyis ha a nagy álmodó, reformer Vályi és Magdolna együttlétéből életképtelen gyermek születik, aki-ami elvetélt eszme volta ellenére képes árnyéklétre vergődni, sőt ötven éven át lappangani a Vasgyár alvilágában?
Auróra, az egyetemi hallgató végül megtalálja a titokzatos lényt, de ekkor már haldokol. Utolsó mondatai ezek: „Én voltam a titok. Szánalmas, ugye? Csak egy roncs, hajótöröttje végzetes szerelemnek. Zabigyereke borzalmas ideának, ki (…) alkalmatlan a létre, a halálra. Vakondember voltam, ötven éve a föld alatt élek. De mindjárt vége (…). Nincs fenn semmim, senkim sem. (…) Én a múlt átka vagyok, halott már sok-sok éve, élőhalott már jó ideje.” A Beteg Kisfiú – Miskolc hamis álmai? – mielőtt meghalna, hajnalnak nevezi Aurórát, ő pedig azt mondja neki: azért ment le hozzá a mélybe, hogy megváltsa. Nem sokkal később a lány és az összes szereplő bontókalapácsot ragad, és a Vasgyárat körbevevő fal lebontásába kezd. Hogy mint lappangó, a várostól elválasztott, sötét, rozsdás titok ne létezzen többé a Zóna, hanem végre visszaszerezze a város.
*
Ezt a befejezést hurráoptimistának érzem, és mindaz, amit a múlt és a Vasgyár sötét sarkaiban mindaddig megtudtunk, nem igazán jó előkészítése. Mintha azt állítaná, hogy a továbblépést, „feltámadást” csak akarni is elég, és hogy a múltnak ezt a százhúsz hektáros holtterhét hipp-hopp hátra lehet hagyni. De talán csak afféle költői buzdításról van szó, amelynek a felrázás a szándéka. Talán annak hangsúlyozása, hogy Miskolc nem tekinthet többé vissza, és értékei tudatában ma már egyáltalán nem kell az iparvárosi dicsőség egykori elvesztése miatt búsongania.
*
A Fandl Ferenc által rendezett előadás mozgalmassága, táncjelenetei tökéletesen feledtetik, hogy felolvasószínházat látunk. Jó ötlet a szereplők által viselt sisak és fejlámpa, egyrészt mert az ipari környezethez illők, másrészt mert így végig sötét lehet, ami meg a darab nyomasztó, titkokat faggató jellegét erősíti. A sötét minden helyszínhez: a Vasgyárhoz, a Rockyhoz és a légópincéhez is passzol, és azt a vakondlétet szemlélteti, amelyben a Beteg Kisfiú és általa a város élni kényszerült. A szerzők se éjjel, se nappal „grafitszín szürkületnek” nevezik – de a néző érzete mégis inkább az, mintha vakondlyukban lenne. A hősök zöme mitikus, és erre álarcokkal is ráerősítenek.
Igazán emberi arca és karaktere csak a szakdolgozó Aurórának (Rudolf Szonja) van. A többi színész szerepük szerinti megkülönböztetését az is nehezíti, hogy többen is több figurát alakítanak. Emiatt és a szöveg sűrű, súlyos költőiségéből következően nem feltétlenül könnyű felvenni a fonalat, mindvégig lépést tartani az eseményekkel, megérteni, ki kicsoda vagy mit jelképez. Az összhatás – és ez szándékos lehet – valamiféle nagy kavargás, gomolygás, baljós, balladai homály. A pincei jelenet pedig benyomásom szerint kifejezetten a néző ijesztgetésével próbálkozik, egész ügyesen.
Valóban városdrámát látunk, és nem egyes emberek vagy események vannak a középpontban. Minden közreműködő ezért, ennek a drámának az érzékeltetése, átélésének elősegítése érdekében teszi a dolgát kiválóan, önfeláldozóan. Mint az olyan artisták, akik valamilyen alakzatba rendeződnek vagy képpé állnak össze. A Vasgyári eklógák szereplői a reménykedő Miskolc profilját rajzolják ki.
Fotók: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház
