A tudomány varázshatalma és a gondolat szabadsága platánok alatt fejlődik

„A tudomány távoli, bonyolult és kicsit unalmas” – tartja a közhely, a Magyar Tudományos Akadémia fennállásának 200. évfordulójára létrejött, a Magyar Nemzeti Múzeumban látható című időszaki kiállítás azonban alaposan rácáfol erre és sikerül meggyőznie a látogatókat arról, hogy a tudományhoz bizony mindannyiunknak köze van.

A tárlaton nem(csak) fali tablók és vitrinbe zárt relikviák sorakoznak, hanem egy igazi, sétálható gondolattér. Árnyas ligetek, hársfák alatti beszélgetések, szárnyaló eszmecserék, antik ihletésű tudóskörök: a 15. századtól a 18. századig ívelő álomvilág jelenik meg az első teremben, amelyben öt idegsejt alakú sziget jeleníti meg a korabeli szellemi műhelyeket. Mintha egy kis tudományos Galápagos-szigetvilágon lépkednénk át, csak itt nem egzotikus állatok, hanem különböző korok tudósai bukkannak fel, hogy elmondják: miért is volt fontos számukra az akadémia eszméje.

A terem közepén egészen váratlanul egy domb emelkedik, tetején pedig a Montgolfier fivérek hőlégballonja, amely a gondolkodás szabadságát, a magasba törést szimbolizálja. A domb alján alagút vezet keresztül, hiszen a gondolkodás nemcsak szárnyalás, hanem mélyre ásás is. Az alagút a magyar fordításirodalom, a tudományos és szépirodalmi nyelv megszületésének metaforája is, annak a folyamatnak, amikor a tudás már nemcsak a keveseké, hanem a nyelv révén közkinccsé válik, amelyben a Kisfaludy Társaságnak is elévülhetetlen érdemei vannak.

A hársfás tudósligetből kilépve egy aranytörzsű, méltóságteljes és már gyökeret vert platánfa mellett halad az út, ez a tudomány aranykora, amelyet a kiállítás második terme mutat be. Széchenyi István és barátai azonban nemcsak pénzt adtak a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására, hanem jövőképet is. A terem egyik felén napfényes, városias utca nyújtózik – mintha csak egy 19. századi Budapest-album lapjai között járnánk –, a másik oldalon viszont az akadémia belső működése sejlik fel: a szakállas tudósok diskurálnak, esetenként csörtéig menő vitákat folytatnak egymással.

Ennek a dinamikának a vizuális szimbóluma a terem közepén elhelyezett, fénylő félköríves tükörinstalláció, amely nemcsak a néző képét töri meg játékosan, hanem a történelem és tudomány fénytöréseit is megmutatja.

Akármilyen felemelő volt a 19.századi tudóskor, olyan nyomasztó a harmadik terem. A tér kettévágott, akárcsak a 20. századi történelem. Egy sín fut végig rajta – rideg, fémes mementója a deportálásoknak, kényszermunkatáboroknak, szétszabdalt családoknak és intézményeknek. Az akadémia sem maradt érintetlen: megrepedt, szilánkjaira hullott. A kiállítótér egyik sarkában egy szilánkfelhő fagyott meg a levegőben, rajta azoknak a tudósoknak a nevei, akiket különböző korszakok – és rendszerek – szorítottak ki az intézményből.

A baloldali szekció a két világháború közötti ingadozó konszolidáció története, háborús kötvényekkel, állami támogatáscsírákkal, újra és újra megkísérelt intézményi talpra állásokkal. A jobb oldalon már a szocreál korszak képei villannak fel: lassú, ideológiailag megkötött, mégis élő és gondolkodó tudományélet, amely olykor meghökkentő eredményeket szült, a bezártság dacára is.

A következő terem már a remény és a jövő felé nyit ablakot, itt találkozunk az Eszmével, nagy E-vel.

Aztán elérkezünk az ötödik teremhez, ami a leginteraktívabb tér. A közepén egy óriási, forgatható gömb, amellyel a Magyar Tudományos Akadémiát lehet bebarangolni. A terem lépcsőin felfelé haladva időutazásra indulunk, a különböző tudományterületek szimbolikus tárgyakkal jelennek meg. A lépcső végén ott magasodik a magyar tudomány jelenkori nagyságainak relikviái: Karikó Katalin Nobel-díja és Krausz Ferenc saját használatú tükre, amely hozzásegítette a legrangosabb tudományos elismeréshez. A kiállítást Orosz Klára újabb műve, a Dodeka-komplex zárja, amely sokféle interpretációra ad lehetőséget, hasonlít a molekulahálóra, neuronrendszerre, vagy akár egy kapcsolati hálóra is.

A Varázshatalom – Tudás. Közösség. Akadémia időszaki kiállítás megnyitóján elhangzott beszédek is a tudomány és a kultúra összefonódó jelentőségét hangsúlyozták, különösen a mai, bizonytalan világban. Zsigmond Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója kiemelte, hogy két történelmi jelentőségű intézmény, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia is a Széchenyi családnak köszönheti létrejöttét: míg Széchényi Ferenc a múzeumot, Széchenyi István az akadémiát alapította, így szellemi értelemben is rokonságban állnak. Arra is emlékeztetett, hogy az MTA első üléseit – amíg saját épületet nem kapott – a Nemzeti Múzeumban tartotta, és hogy a két intézmény azóta is közös értékeken osztozik: a szellemi önrendelkezésen, a tudományos párbeszéden és a közjó szolgálatán. A kiállításra több mint harminc közgyűjteménytől és magánszemélytől érkezett a nyolcszáznál is több kiállított tárgy, amelyek méltó helyet kaptak a múzeum patinás falai között.

Demeter Szilárd, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnöke rámutatott, hogy a nevezetes évfordulókon nemcsak azon érdemes elgondolkodni, hogy hogyan működnek ezek az intézmények, hanem az is, hogy miért van értelme ünnepelni őket. A Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia ugyanabból a kulturális tőből fakadnak: közös gyökerük a magyar nyelv, amely lehetőséget ad arra, hogy belakjuk vele a világot, a tudományban és kultúrában egyaránt. Ugyanakkor figyelmeztetett: egyik intézmény sem válhat öncélúvá. Nem elegendő, ha csak végzik a feladataikat, az értelmük, küldetésük, a „miértjük” is újra és újra kérdés kell, hogy legyen.

Demeter szerint nem az ő dolga eldönteni, mi az akadémia létének értelme, ez a tudósok feladata. De azt fontosnak tartja, hogy a magyar tudományosság egyik legnagyobb hagyománya épp az, hogy a semmiből valamit teremtsen. Szentgyörgyi Albert gondolatát idézte:

Freund Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke Széchenyi István gondolataira építve próbálta megragadni a „varázshatalom” jelentését. Mint mondta, a kiállítás címéül választott szót a legnagyobb magyar 1842-es akadémiai beszédében használta, de ma is legalább olyan időszerű egy identitását megélni akaró nemzet számára, amelynek a globalizáció hatásaival is meg kell küzdenie. A hatalom ugyanis – hangsúlyozta Freund – nem csupán uralmat jelent, hanem hatást: képes gyógyítani, életet menteni, elemi szinten alakítani az embert. A magyar nyelv játékosan is megmutatja ezt, hiszen elég csak a -hat, -het igeképzőkre gondolni. A varázshatalom így egyszerre lehet szabadság és felelősség kérdése is: vajon élünk-e vele, vagy visszaélünk?

A hatalom csak akkor vezethet jó irányba, ha erkölccsel párosul. Az akadémia célja éppen ez volt: a nemzet segítése, a magyar nyelv és kultúra művelése, de az intézmény ennél messzebbre jutott, és az egyetemes tudomány fejlődéséhez is hozzájárult. És még remélhetően fog is, ezért  hirdették meg 2025-2026-ra a magyar tudomány évét.

Zárásként Széchenyit idézte: „Vegyetek példát hazánk nagyjai és gazdagjai… és legyetek hű magyarok tettel, nem puszta szóval, áldozati készséggel és nem olcsó fitogtatással!” – emlékeztetve mindenkit arra, hogy a valódi hatás mindig tettekből fakad.

Karikó Katalin, Nobel-díjas kutatóbiológus meghatottan beszélt arról, milyen nagy megtiszteltetés számára, hogy a Nobel-díja és az oklevele most a kiállításon szerepelhet. Felidézte, hogy gyerekként és egyetemistaként is járt a Magyar Nemzeti Múzeumba, és különösen fontos számára, hogy munkássága most ebben a térben válik láthatóvá. Az MTA-hoz is szoros kapcsolat fűzi, 1985-ig az intézmény alkalmazásában dolgozott.

Beszéde végén a legnagyobb taps Karikó Katalint illette: a közönség így fejezte ki tiszteletét és elismerését az életeket mentő tudományos áttörése iránt.

Császtvay Tünde irodalomtörténész, a kiállítás kurátora beszédében a tudományos kutatás szellemi mélységeit emelte ki. Szerinte a valódi kutató az életét adja a tudománynak, mert a kérdések megértése, értelmezése és a tökéletes megoldás keresése folyamatos szellemi munkát igényel, olyat, amely nem ismer munkaidőt.

Az új kiállítás nyolcszáz négyzetméteren mutatja be a Magyar Tudományos Akadémia történetét, de – ahogy fogalmazott – lehetetlen teljes egészében megmutatni kétszáz évet. Sajnálattal említette a kimaradt műtárgyakat, ugyanakkor kiemelte a koncepciót, amely a Dunát szimbolizáló „tudomány hídjára” épül, és amely az akadémia intézménytörténeti jelentőségét is hangsúlyozza.

Lezárásként Klebelsberg Kunó 1925-ös gondolatát is idézte, miszerint „Az én tudománypolitikámnak az alapja az a gondolat, hogy a nemzetek kultúráját kicsiny és nagy nemzeteknél egyaránt három-négyezer ember képviseli. Hogy ez a három-négyezer ember a tudományosságnak, a művészetek, az irodalomnak, a kereskedelemnek, a földművelésnek, iparnak, közlekedésnek, milyen fokán áll, attól függ az, hogy az a nemzet milyen helyet foglal el a nagy népek sorozatában.”

Fotó: Csiki Vivien/Kultúra.hu