A Kossuth-nagydíjas művész a Kőszívű – A Baradlay-legenda című új musicalban ismét Jókai egyik karakterének bőrébe bújt. A Magyar Kultúra Podcastok Talpig magyar című műsorában beszélt minderről.
A '60-as évek a történelmi kalandfilmek nagy korszaka volt. Egész Európában sorra készültek a nagy költségvetésű, látványos, ezernyi statisztát mozgató produkciók. Idehaza Várkonyi Zoltán volt a műfaj koronázatlan királya. Milyen volt egy ilyen szuperprodukció részesévé válni?
Komoly politikai tett volt akkoriban, hogy Várkonyi Zoltán filmre vitte a Baradlay család történetével ezt a hazaszeretet-apoteózist. Rengeteg munkával járt, és számos nehézséggel kellett megküzdenünk, hiszen valóban nem volt sok tapasztalatunk az ilyen nagyságrendű, csatajelenetekkel tarkított filmek forgatásában. Várkonyi Zoltán kétrészes filmje egy hatalmas, átfogó alkotás, arról beszél, hogy mit jelent számunkra a haza, mennyit lehet, vagy mennyit kell áldoznunk érte. Ne felejtsük el, hogy az 1956-os forradalom után pár esztendővel – a csalódottság dacára – még bennünk élt az a lendület és hevület, ami a nemzedékünket jellemezte. Nagyon inspiráló volt számunkra mindazt filmes körülmények közt megvalósítani, amit pár évvel korábban éreztünk.
Filmtechnikailag rengeteg újdonságot hozott az alkotás. Mi jelentette a legnagyobb kihívást a forgatásokon?
A lóbuktatástól kezdve a vármászásig rengeteg nehézség volt. A képzett kaszkadőrök csapatát akkoriban a szakmát tanuló egykori öttusázók jelentették, akiknek keményen meg kellett dolgozniuk.
Jól tudom, hogy a filmben szereplő lovat a mészárszékről mentették meg, mert egy versenylovat nem lehetett beküldeni a vízbe?
Ezt a történetet már rengeteg változatban hallottam. Senki nem akarta hideg vízbe küldeni a lovat. A lovat be kellett volna buktatni az árokba, és egy tökéletesen lefedett verembe kellett volna belelépnie. A ló vak volt, s valóban egy mészárszékről hozták el korábban. Az egyik legjobb kaszkadőrünk ráült, és belelovagolt volna ebbe a verembe, de a ló – annak ellenére, hogy nem látta – mindig átugrotta. Így aztán kértük Várkonyit, hogy tekintsen el ettől. De volt rengeteg úsztatás, átmentünk a Sajón, a Hernádon, néha vágtában, de mindenki kitűnően lovagolt és vívott.
Bár a forgatókönyv igyekezett megtartani Jókai mondatait, jelentősen meg kellett húzni a regényt az adaptációhoz. Van-e a filmben olyan, amit ön tett hozzá?
Nem kellett ehhez semmit hozzátennem, csak az érzéseimet. Azt a változást kellett megmutatnom, ahogyan egy császárhűségre nevelt huszárkapitány az édesanyja segítségével rájön, hogy nem az udvarnak tartozik a fegyverével és a csapattestével, hanem a magyar hazának. Ez egy hatalmas katarzis, és a filmben elég nagy hangsúlyt kapott.
A film máig sokak kedvence. Ön szerint mitől értékes, időtálló ez az alkotás?
Jókai Mór a magyar nemzet egyik legnagyobb mesemondója volt, miközben a történeteiben élő, valóságos figurákat vonultatott fel. Richárd esetében a minta valószínűleg Kacziány Aladár festőművész nagyapja lehetett, akiről vers is született. Egyet csodálatosan csinált Jókai: minden akciónak pozitív végkicsengése van. A szerepelők hatalmas konfliktusokba keverednek, az ember már szinte látja maga előtt a végzetüket, ám Jókai kisimítja a történetet és szívfacsaróan igaz, pozitív felhanggal tölti meg.
Érdekes, hogy végigkíséri a pályáját A kőszívű ember fiai. Várkonyi Zoltán filmjében Richárd szerepe pozitív hős, a nyalka huszár. A musicalben Baradlay Kazimir főispánt alakítja. Milyen a másik oldalon lenni?
Nagyszerű! Ez különben is nagy kihívás. Hány kollégámnak jutott osztályrészül, hogy eljátszhatta a fiút, majd az apát is ugyanabban a történetben?! Amikor megkaptam a felkérést Szabó Lászlótól és Szente Vajktól, kicsit ódzkodtam is, arra gondoltam: mi közöm van ehhez a figurához? De aztán rájöttem, hogy igenis van. Richárd is örökölt valamit az apjától: a császárhűséget. Hogy ez megingott benne, és megtalálta az igazi útját, az anyja érdeme. Kazimirnak vélhetően Tisza Lajos, Tisza István édesapja volt az egyik ihletője, aki egy rendkívül kegyetlen és megbocsátást nem ismerő vármegyei tisztviselő volt. Kazimir szerepe annyi, hogy kegyetlenül kiszabja az útját a három fiúnak, akik azonban nem követik ezt az utat, mert van egy édesanyjuk, aki a hazájukhoz hű katonákat és tisztviselőket nevel belőlük. Ez példa is arra, hogy nem minden ember elveszett, mindenkit meg lehet győzni arról, hogy ez a helyes út. Nekem nagyon szimpatikus volt Szente Vajkék feldolgozása, mert korszakokat átívelő történet lett belőle, ez a színdarab és Jókai regényének elévülhetetlen érdeme.
Ha valamit ki kellene emelnie a Jókai írásaiban ránk hagyott gondolatokból, mi lenne az?
Hogy nincs megalkuvás. Azt kell szeretni, ami mi vagyunk; mi pedig ez a haza vagyunk. Ezt kell szeretni, és mindent el kell követni érte.
Rédl Ádám
A beszélgetést a Magyar Kultúra Podcastok csatornáján vasárnap megjelenő Talpig magyar című műsorban hallgathatják meg más, Jókai Mórról szóló interjúkkal együtt.
Nyitókép: Mécs Károly A kőszívű ember fiai című filmben. Fotó: Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum
