 |
Tasnádi Csaba rendező különféle eszközökkel nyomatékosítja, hogy egy falu délutáni valósága, nem pedig az Óperencia túloldala a helyszín: az asszonyok néha hajba kapnak azon, hogy ki játsszon el egy-egy szép, ügyibevaló lányt, és van, aki eleinte lámpalázas, nem tudja pontosan, hogyan is játsszon ? na meg a meséket színesítő összes kellék és jelmez is a csűrből kerül elő. Ez pedig kacagtatóan kreatív megoldásokhoz vezet: a kukorica szemei hol könnycseppekként hullanak alá, hol pedig elgyengült fogakként köpik ki őket, a kukoricacsuhé pedig szinte minden elképzelhető funkciót ellát az ördögszarvtól a kéz öt ujjáig. Azonban végül ezt a közeget ? a falusi mikroközösséget, a családok és generációk találkozását ? nem használja ki az előadás: noha a színlap mindenkinek pontosan meghatározza hovatartozását a rokonsági és ismeretségi hálóban, ez legfeljebb egy-egy félszavas említés révén derül ki. Nincsenek sorsok, még jellemek sem igazán, legfeljebb egy-egy alapvonás ? szégyenlősség, nagyhangúság ?, pláne nem tükröznek a mesék vagy azok elmondásának módja a szereplők közt valóban meglévő konfliktusokat vagy más egyéni történeteket. Így a játék nem kap több dimenziót, minden megmarad pusztán annyinak, amennyit látunk, azaz ugyanennyire működne vagy nem működne az előadás akkor is, ha kihúznának belőle vagy hozzáírnának húsz percet.
Szokolai Brigitta egyébként találékonyan alkalmazta színpadra Benedek Elek ízes, fantasztikus nyelvezetű meséit a csalafinta kisemberek boldogulásáról, néha egybeírva, néha rövidítve s itt-ott kissé át is írva azokat. Ettől némelyik mese valóban logikusabb lett, némelyiknél viszont kevésbé érthető a beavatkozás: az Árvák pénze című történetben egy szellem ?eredetileg? a kulcslyukon bújik ki a kriptából, amin a magát szellemnek tettető Jancsi persze nem fér ki: ezt ötletesen azzal magyarázza, hogy nemrég halt meg, még ?nem fogyott le? ? ám ez a magyarázat igen nehezen áll meg az előadásban, a falon való áthaladás esetében.
 |
A kukoricamorzsolók meséi különválnak, mindig más mondja el őket, s hogy milyen módon játsszák el (eljátsszák-e) azokat, az a sokszereplős, beöltözős interpretációtól az egyszerű szövegmondásig változó. Nem tesz túl jót az előadás ritmusának ? s ezt a gyerekközönség kendőzetlenül jelzi is ?, hogy a hetven percnyi játékidő elején több az elevenség, mint a vége felé; igaz, az utolsó tíz-tizenöt perc szcenírozatlan jeleneteiben előlépő Bárány Frigyes széken ülve is lenyűgözően tud mesét mondani. A játék különben gyorsan pereg, a szereplők folyton cserélődnek, kiemelni a színészek közül nemigen lehet senkit. Gyakran változik a szövegmondás stílusa is, de a kívánatosnál mindenesetre többször érzékelhetőek eltúlzott gesztusok és a szövegmondás teatralitása, amely egy deklamálva előadott csúfolódás-áriában csúcsosodik ki (hogy ennek az előadás szövetébe sem nyelvileg, sem színvonalában nem illeszkedő kis jelenetnek mi a célja, egyébként sem derül ki).
Tasnádi Csaba négy csodamód lelkes kisiskolás korú gyereket is a színpadra visz, s ott a többiekkel egyenrangúként tekint rájuk. Ez önmagában is örömteli, hiszen a gyerekhang szinte teljesen hiányzik a magyar színházból: gyerek általában csak akkor és csakis annyit van a színpadon, amennyit tényleg sehogyan sem lehet megúszni. Csakhogy a rendező ugyanúgy kezeli őket, ugyanolyan feladatokat ad nekik, mint a ?profiknak? ? hiszen ebben a díszletekben és kellékekben nem bővelkedő, legnagyobbrészt szövegmondásra épülő előadásban másmilyeneket nem is igen lehetne ?, és ugyanazt is várja el tőlük, noha az ő eszköztáruk és képességeik nyilvánvalóan nem lehetnek ugyanolyanok, mint a tapasztalt színészeké. Kivéve talán a táncot.
 |
Ugyanis a mesék előtt, után és közben a nyírségi tradicionális viseletet idéző ruhákban játszó szereplők sokszor dalra fakadnak és táncra perdülnek. A néptáncok, a népdalok és a Kazár Pál zenei vezetésével élőben előadott népzene jelenléte nincs jobban megindokolva annál, mint hogy az adott korban és helyszínen valóban ilyen táncokat jártak ? ám talán mégsem kukoricafejtés és történetmesélés közben. Persze: hagyományőrzésről, a tradíciók megismertetéséről van szó, s ez fontos, igen hasznos és nem utolsósorban esztétikus dolog ? ennek ellenére aligha spórolható meg az a munka, amely révén mindez szervesülhetne egy színházi előadásba.
Épp ez az, ami hibádzik: hogy létrejöjjön egy egységes, és nem csak darabjaiban izgalmas előadás. De a kukorica-dercét (kukoricadarát) készítő figurák jellemeinek, sorsainak hiánya, a kissé ad hoc módon meg-megjelenő ének-zene vagy egy, az elsőtől az utolsó percig tartó ív megléte nélkül a Kukorica-derce megmarad egy igényes és magas színvonalú, a gyerekeket a legjobb mesékkel megismertető, a szókincsüket a legnemesebb módon fejlesztő népzenés mesedélutánnak.
