A ligeti kikiáltó, Liliom, Jan Thümer és a hintán már néhányszor megfordult cselédlány, Juli, Pető Kata úgy maradnak kettesben egy padon, hogy tétován, majdhogynem ok nélkül, talán valami kimondatlan remény miatt mindegyikük kilép a korábbi életéből; Liliom Muskátnét, a hintást hagyja ott, Juli pedig a házat, ahol addig szolgált, hogy elkezdjék közös életüket. Szépreményű kezdet, de az ártatlanság, a tisztaság elbukik, amíg olyan világban kellene élnie, mint amit Molnár megírt, ami van. A nincstelenség mindent tönkretesz: kikezdi az embert és elveszi a jövőt. Molnár színpadias, érzelgős története mögött valóság van. Mindezért nem győzik eleget játszani a magyar színházak.
Bodó Viktor rendezésében az utóbbi, a Liliom valóságossága erősödik fel, és járja át keserűségével az embert. A darab színpadiassága játék Bodó kezében. A grazi közönség egyfelől nyitottabb, kevésbé előítéletes, mint a hazai, másfelől alighanem kevésbé értő, mert Grazban, Ausztriában, az osztrákok számára közvetlenül régóta ismeretlen ez a fajta, a hiábavaló nincstelenség. Ezt el kell mesélni nekik. Bodó Viktor el is meséli: sőt, aligha van erre alkalmasabb magyar színdarab a Liliomnál. Az előadás egésze mondja el a darab valóságát; persze nemcsak realista részletezéssel, hanem, hogy csak egy példát említsek, a burleszket mint Molnár korára utaló kabarédivatot az előadás anyagába beledolgozva.
A darab adta szerkezet szerint az előadás először szépen leíró; a színészekre bizalommal építve (mindezt gazdagon átszövi persze Bodó játékossága, így pók szaladgál a falon, mennydörgés csattan, amikor Muskátné visszacsalogatná Liliomot, a majd később meg is jelenő fekete macska csörömpölve lever futtában kisebb edényeket, és sorolhatnám még hosszan), aztán ég és föld összeér, sőt lift jár a kettő között alkalmasint, illetve ?odafent? minden ugyanúgy folytatódik, ott is ugyanaz vár. Molnár elképesztő színházi mutatványos: még abban a nézőben is egészen a végéig él az értelmet elhessegető reménykedés, aki ismeri a történetet. Bodó Viktor kivételesen bátor rendező (pontosabban alapos vagány). Itt sem fél már az első pillanattól fogva a szokásosnál jóval hosszabb zenei bevezetőt játszatni a sötét nézőtéren még leeresztett függönnyel, nem fél kiemelt pillanatokban pár magyar szót, félmondatot elmondatni ? nemcsak a magyar színésznővel, Pető Katával (akiért ezek után már több nép rajong, teljesen megalapozottan) ? amivel úgy lép ki a játékból, hogy jelzi, hol vagyunk, kik vagyunk, mit nézünk.
A zeneszerző, Klaus von Heydenaber muzsikája (amelyet egy markáns csapat közvetített érzékenyen ? a cimbalom, a zongora, a harmonika és a hegedű rengeteg kombinációban szól) annyi színt, hangulatot, érzést, történetet jelenített meg, ahányszor megszólal, a straussos hangulatú zenéből néha komorabb futamok szorítják össze a nézői szíveket, a drámát pontosan építi ez is. A zene és a zajok, utóbbi Keresztes Gábor munkája, nemcsak árnyalják az előadást, de egyben tartják a színdarabot, a játszókat és a közönséget.
Amiről a legkevesebb biztos tudásom van, az a szöveg, de a német szöveg, amelyet Alfred Polgar készített, és amellyel aztán a dramaturgok, Veress Anna és Andreas Karlaganis is dolgoztak (nyilván nem is keveset, mert az eredeti fordítás 1912-es), szikárabbnak tűnt, amitől elemeltebb lett az előadás ? és ez segített talán a legtöbbet a helyi közönségnek az értésben, a befogadásban. Kovács Andrea jelmezei sokat adnak nemcsak a szereplőkre, de a darab világának költőiségét is megmutatják, így Pascal Raich díszlete is: a tér arányaival, elemeivel úgy építkezik az előadás, hogy többek közt erre épül a dráma.
Az első jelenet után (sajnos az utolsó három sorból éppen nem lehetett látni az emeleti erkélyt, ahol először feltűnt Liliom), amely egy ligeti padon játszódott, kitárult a szín: egy első ránézésre reális teret látunk ? a hatalmas helyiség jobb oldalán végig osztott műtermi ablakok, előttük sparhelt, fáskosár, hátul ugyancsak egy nagy ablak, mögötte talán veranda ? ez a sarok egy keveset elvesz a helységből, de az ablak sok játéklehetőséget ad. A tér bal oldalán két ajtó, a nézőkhöz közelebbi alig észrevehető, ezen át közlekednek a realitás szereplői, a távolabbi egy hetvenes évekbeli lakótelepi ház liftajtaja, itt a túlvilági alakok járnak. Így, amikor például Hollunderék kilépnek a darab szerinti figurájukból, a rosszallva, inkább maguk előtt tetszelegve jócselekedetként rászorultakkal kegyet gyakorló szerepből; és riasztó hideg fényben (Bányai Tamás munkája is megérne egy külön írást, a dramaturgia részletesen fényjelenségekben is megtörténik) onnan jönnek be egy kakassal, amelynek vérét veszik ? a baljóslatú játékok egyike ez.
A térben néhány használati tárgyon kívül időnként feltűnnek köztes tárgyak is, amelyek mintha a túlvilággal lennének valami kapcsolatban. Eközben kristálytisztán érthető a praktikus térhasználat: amikor Ficsúr a rablási tervét vázolja, homokkal és földdel szórja fel a színpad elejét, aztán ugyanez lesz a tett tényleges színhelye. Majd az első felvonás végén, Liliom halála után úgy emelkedik fel a ház ? a való világ ? hatalmas robajjal, hogy a halott mellé az ágyba fekvő Julit is törmelékkel betakaró romok maradnak.
A második felvonásban jelenik meg a legmarkánsabb szerepkettőzés, amikor a másvilágon dr. Reich helyett Ficsúr lép színre, és sikerül úgy eladni magát, hogy egyenesen rajta világít az örök fényesség. Ahogy a szöveget, úgy a szerepeket is szikárabbá tették az előadás létrehozói: a két főszereplő figurája eleinte kevésbé hordozza a drámát, így annál nagyobb ívben jutnak el / jut el Liliom ahhoz, hogy van remény még a halálon is túl, és az is meghalhat ? s akkor már tényleg csak a semmi van.
A kettejük történetét rengeteg apró mozzanattal építi fel a rendező, hogy csak egyet említsek, a fizikai meztelenségük különböző minőségként szólal meg a történet két pontján. Muskátné, Steffi Krautz helyzetteremtő lendülettel építi az előadás elejét, aztán eltűnik, Molnár szándéka szerint. Mari, Sophie Hottinger naiv lánykából középszerű, de a polgári létbe feljutó nőt, és Hugó ? itt Wolf, Thomas Frank tikkelő figurát épít: kis epizódokban jutnak el utolsó jelenetükig, amikor Wolf a már formátlanná hízott asszonynak hátat fordítva próbál a még fiatalkori magára hasonlító Julival kokettálni. Hollunderné, Gerti Pall szerepe leginkább az állandó szemrehányás, a fényképészet-szál eltűnik az előadásból, de fiús lánya, Martina Stilp már elejétől fogva amolyan másvilági alakként jön-megy.
Bodó Viktor úgy élt Molnár Ferenc Liliomával, hogy a darab színházi profizmusát kifogyhatatlan játékossággal építette fel ? így, amikor a háttérben ott a baljóslatú fekete macska, és elől a fokhagymafüzér, s Liliom a túlvilágról lifttel megérkezik, az csak játék ? a történet azonban a megszokottnál kérlelhetetlenebb módon, a hangsúlyokat eltolva, a külvilág kényszerét kíméletlenebbül megmutatva, nagyobb drámai erővel jutott el a végpontra. Hogy nincs remény.
