Slágergyanús pszichothriller

Egy regény színpadra állítása mindig nagy kihívás elé állítja az erre vállalkozókat, és a dolgot az sem könnyíti meg, ha az említett regényből korábban Oscar-díjas film készült. Akkor meg pláne, ha az utóbbi rendezője történetesen Alfred Hitchcock. Mert ha a hálásnak ígérkező hollywoodi alapanyag a félsiker zálogának tűnik is, olykor bizony egyenlő lehet egy jól megtermett egész bukással. Az 1938-as Rebecca című Daphne du Maurier-regény és a belőle készült, azonos című Hitchcock-remek valószínűleg az utolsó olyan mű, amire joggal mondhatnánk, hogy musicalszínpadot kíván: mindkettő csupa sejtelem, nyomasztó árnyakkal teli, kísértetjárta kastélyfalak közti akciótemető. Ahogy azt Hitchcocktól megszokhattuk, a csendekkel, a fény-árnyék finomságában is elementáris erejével, az apró rezdülésekkel operál, a lényeg abban van, amit nem látunk, ami nem hangzik el: a bizonyosság egészen lassan, fokozatosan kúszik végig a gerincünkön, hogy aztán kegyetlenül kólintson fejbe.

Ezek után valóban merészen hangzott, hogy az Elisabeth-et és a Mozart!-ot is jegyző Sylvester Lévay - Michael Kunze szerzőpáros musicalt faragott a baljós történetből, bár a két alkotó neve azért azt is előrevetítette, hogy az Operettszínház talán nem nyúl mellé a választással. Korábban lehetett róla hallani, hogy a nem fenékig tejfel és a musicalműfajban valóban szokatlan alaptörténetből készülő előadás valamiféle - nálunk még annyira nem népszerű kifejezéssel - "musicaldráma" lesz. Az eredmény láttán pedig azt kell mondani, hál'istennek nem kell attól tartani, hogy a sztori és a műfaj kioltja egymást a frissen megözvegyült Maxim de Winter (Bereczki Zoltán) és újdonsült szerelme, a konkrét névvel nem illetett főhős (Szinetár Dóra) szerelmi drámájában.

Szabó P. Szilveszter (MTI-felvétel)

A musical dalai ugyanis úgy szervesülnek az előadás menetébe, mintha csak egy film zenéje lennének - hozzátéve, hogy a darabban felcsendülő zenék nagyobb része korántsem az egyes dallamok felejthetősége miatt illeszkedik zökkenőmentesen a cselekmény réseibe. Az alkotóknak egyszerűen sikerült megtalálniuk azt a szerencsés arányt, amelyben egy-egy dal nem puszta aláfestő zene vagy illusztráció, de nem is veszi át a főszerepet - az egyes jeleneteknél határozottan érzékelhető filmszerűség pedig egyáltalán nem tűnik az eredeti film imitálására való törekvésnek. Jólesően hátborzongató például a gonosz és a semmiből mindig váratlanul előbukkanó házvezetőnő, a halott feleséget, Rebeccát mániákusan imádó Mrs. Danvers minden egyes megjelenését kísérő dallam, nem beszélve Polyák Lilla erőteljes hangjának és szeretnivaló intrikusának ütős kombinációjáról (neki jutott a két legerősebb dal egyike). (A film kulcsszóhoz pedig csak annyit, hogy az előadás egyszerre juttatta eszembe a Casablancát, a Sweeney Toddot, George Cukor Gázlángját és Karády Katalin Halálos csókban ellejtett pszichodrámáját.)

A rendező Béres Attila - karöltve az egyszerű, de rendkívül szuggesztív díszletért felelős Horesnyi Balázzsal - jó érzékkel használja ki és fordítja a produkció javára a színpad adta lehetőségeket. A mindent beborító szürke fellegek még a legidillikusabbnak tűnő jelenetekben is ott lebegnek, egyszerre megfoghatatlanná és fullasztóvá téve az atmoszférát, ezt azonban szépen ellensúlyozzák Velich Rita fényűző jelmezei. Külön figyelmet érdemel például a jelmezbál ruhaarzenálja - "jelmez a jelmezben" -, ahol a halott Rebecca szellemét megidéző, nagy botrányt okozó rokokó öltözék finomságával tűnik ki, míg a Mrs. Van Hoppert remek svunggal és kacagtató temperamentummal alakító Szulák Andrea csillogó nagyestélyije egy Szabadság-szoborra hajazó fejdísszel érzékelteti: egy vérbeli "american woman"-nel van dolgunk.

Bár ebből az előadásból sem maradhattak ki a táncjelenetek (koreográfus: Tihanyi Ákos), nem tűnnek testidegennek a történetben: a Rebecca üresen álló szobájában megelevenedő, tükrökből kivonagló múmiák, a lángoló Manderley-t övező pernyealakok az emlékezés terhét láttatják - a katonás rendben felvonuló személyzet és a pletykás angol felsőosztály csapatmunkája pedig amellett, hogy helyenként rajzfilmes hatást kelt, az angolszász felső tízezer (és úgy általában az irigy, pletykás ember) fricskája is egyben. A két főszereplő, Bereczki Zoltán őrlődő, kimértségében is szenvedélyes Mr. de Winterének és Szinetár Dóra kezdetben esetlen, majd fokozatosan magabiztos nővé érő alakjának kettőse egyszerűen szeretnivaló - ez az az eset, amikor az ember nem tud, aztán már nem is akar eltekinteni attól, hogy ők egyébként is összetartoznak. Az előadás közben néha kicsit soknak tűnik a könny és a jajszó, de ennyi azért talán megengedhető egy "mégiscsak" musicalnek.