A színészi élet rizikós

Nem itthon tanultad meg a szakmát, számos külföldi filmben való szereplésed mellett viszont itthon kamatoztatod tudásodat. Miért mentél külföldre?

Egészen a nagyapámig vezethető vissza a vágy, hogy külföldön tanuljak tovább. Ő női fodrászként dolgozott, az apukám első sikerei után merte csak megmutatni azokat a színházi plakátokat, melyek az ő titkos próbálkozásairól tanúskodtak. Ez a folytonosság, mely a nagyapámtól indult és befutott színészként az apukámban csúcsosodott ki, késztett arra, hogy én is hozzájáruljak a családi történet öregbítéséhez. Egészen furcsa kapcsolatot ápolok egyébként a nagyapámmal, akit én nem is ismerhettem, mert egyéves voltam, amikor sajnos meghalt. De valami köteléket mégiscsak érzek felé. Mielőtt meghalt volna, apun keresztül üzent nekem egy mondatot: ?üdvözlöm az én örökös haveromat.? Ez olyan mély benyomást gyakorolt rám, hogy úgy gondoltam, jó lenne tágabb értelemben megpróbálni azt, amit ők elkezdtek, folytattak. Ez nem jelenthetett számomra mást, mint hogy külföldön próbálok szerencsét, saját lábra állva. Persze magával ragadott a kalandvágy is, tizenévesként a lendületes, nagy mozifilmeket nézve vágytam rá, hogy hősként éljem meg a világot.

Úttörő voltál, hiszen akkor még nem volt ekkora divatja annak, hogy valaki külföldön próbáljon szerencsét.

Ebből a szempontból valóban én nyitottam meg a sort, nem tudok másról, aki akkor kiment volna. Egyedül Pater Sparrow rendezőről tudtam. Jóbarátok vagyunk, kint ismerkedtünk meg. Látványtervezést és rendezést tanult Londonban.

Te is Londont választottad. Hogyan boldogultál ott?

Egyfajta küldetéstudatot éreztem magamban, tudtam, hogy 17-18 évesen meg kell próbálni ezt a lehetőséget odakint is. Persze erre tudatosan kellett készülni, éveken keresztül tanultam angolul. De nem csak iskolán kívüli órákra jártam, kerestem azokat a lehetőségeket, ahol anyanyelvűek mellett gyakorolhatok. Így kerültem egy szendvicsezőbe dolgozni, ahol az angol anyanyelvű tulajdonosokkal és vendégekkel is beszélgethettem, majd hosszantartó barátságokra is szert tehettem. Aztán a középiskola végén három helyre felvételiztem, melyek közül a harmadik helyre, a Guildhall School of Music and Drama nevű iskolába sikerült is felvételt nyernem. A felvételi beszélgetések alkalmával egyébként itt éreztem magam a legotthonosabban, úgyhogy nagyon örültem a döntésnek. Más volt itt a metódus, mint az előző két helyen. Nem pirítottak rám, nagyon barátságosan fogadtak, de ugyanakkor rendkívül koncentráltan is zajlott a felvételi. Az intézménybe körülbelül 1500-2000 felvételiző jelentkezik durván évente, de csak 23-an nyertünk felvételt: ráadásul angol iskolaként nem sűrűn szoktak külföldit fogadni, az osztályunkban is én voltam az egyetlen.

Igen drága lehetett az iskola. Amikor felvételiztél, tudtad már, honnan termeted elő a tandíj költségét.

Valóban nagyon drága intézményről beszélhetünk, ahová legelsősorban felvételt kell nyerni, ráadásul akkor még nem voltunk az Európai Unió tagjai, így az angol tandíj háromszorosát kellett kifizetni. Édesapám sietett a segítségemre, de nem a pénztárcáját nyújtotta, hanem többek között levelet írt Ronald Harwoodnak, a Zongorista című film Oscar-díjas forgatókönyvírójának, aki őt korábban a saját darabjában, a Madách Színházban színpadra állított Az öltöztető-ben látott még utoljára úgy 20 év távlatából. Képzelheted mekkora hatást gyakorolhatott rá apu személyisége is játéka, hogy még ennyi év után is azonnal segítőkész volt. Ő tudta mit jelent bekerülni egy olyan színiiskolába, mint a Guildhall és egyből megértette azt is, hogy ez mekkora lehetőség lehet nekem és a családnak is. Az ő közbenjárására néhány nap alatt különböző mecénások adták össze a tandíj nagy részét.

Milyen tapasztalatokat gyűjtöttél a londoni iskolában?

Nagyon szerettem minden, az iskolában eltöltött pillanatot, az egész intézmény nagyon emberséges volt, a szakmában eltöltött legjobb három évem volt az, a tanáraimmal azóta is tartom a kapcsolatot. A három év elvégzése után a BBC-hez mentem egy évre rádiózni, ami hatalmas segítséget jelentett, hiszen az iskolából kilépve természetesen senki számára nem garantálják az elhelyezkedést. Az azonnali színészmunka megkímélt attól, hogy pincérként vagy szórólaposként dolgozzam, mint mások, akik a szakmában egyből még nem kaphattak lehetőséget.

Sokban különbözött az ottani oktatási módszertan az itthonitól?

Csak feltételezem, hogy más volt. Hogy egy apró példát említsek: a mai napig érzem a mozgástanárom ujját a térdhajlatomban. Ha túlságosan feszült volt a lábam, így próbálta meg azt tudatosítani bennem, hogy a későbbiekben ellazíthassam azt már magamtól is. Az ilyen jellegű feszültség ugyanis még a hangot is képes megváltoztatni. Azóta is előszeretettel nyúlok tehát vissza az ott tanultakhoz. Londonban az első év szinte kizárólag a technikai tanulmányok elsajátításáról szólt. Bár nehéz lenne azt mondani, hogy ez jobb, vagy rosszabb volt, mint itthon. Más volt. Nagy hangsúlyt fektettek a mozgásra, a hangképzésre ? egyfajta testtudatott adott. Másfél évig biztosan foglalkoztunk ezekkel az alapokkal, amit később a színészmesterség egyéb ismeretei követtek. Egyre több próbafolyamatban tudtuk aztán hasznosítani a tanultakat. Az idő múlásával persze ezekből a metódusokból mindenki maga szelektál: évekkel később kész voltam arra, hogy egyes elemeket eldobjak, másokat meg éppen tíz év után értettem meg, és tettem valóban magamévá.

Észrevetted már máson a kint tanultak hiányát?

Egyszer apun, és a mai napig röhög, hogy elmondtam neki a véleményemet egy ilyen feszült állapotot látva.

Jól fogadta a kritikát?

Mi mindent megbeszélünk, és együtt is jól tudunk dolgozni.

Nagyon sok külföldi film forgott Magyarországon az elmúlt két évben. Te miként tudtál ebből profitálni?

Nyilván jót tesz, ha valaki a filmes szakma fővárosában lakik, de itthon is egyre több a lehetőség arra, hogy valaki külföldi filmben szerepeljen. Ugyanakkor ma már nem lehet határt szabni: tavaly például norvégok forgattak amerikai filmben magyar stábbal Budapesten ? ebben én is szerepeltem. Pár hónappal ezelőtt pedig egy HBO-s akciósorozat szereplőjeként oroszul kellett játszanom: ekkor Etyeken egy Los Angelesből visszaérkezett magyar hangmérnök mellett magyarként orosz szerepet oroszul szinkronizáltam, miközben Londonnal tartottam fülesen keresztül a kapcsolatot angolul. Nagy előnyt jelent számomra, hogy jól beszélem a nyelvet.

Nyelvi nehézségeid tehát nincsenek.

A brit angol számomra a legkényelmesebb, az amerikai angollal pedig már úgy vagyok ahogy annak idején megtanítottak rá: tudom, milyen eszközökkel kell élnem ahhoz, hogy megfelelően képezzem az eltérő hangokat, alakítsam mássá a dikciómat, hogy akár autentikussá is válhasson. Ez is egy technika, de ettől független jó fület és sok belefektetett munkát, gyakorlást igényel. A különböző nemzetek nyelvének elsajátításához kellenek ezek az ismeretek, könnyebb például megérteni a skót nyelvet, ha ismerjük azt a vicces kis anekdotát, miszerint a skótok azért beszélnek zárt szájjal, mert fáznak.

Miért jöttél vissza Magyarországra?

Mert itthon rögtön elkezdhettem dolgozni. Deák Krisztinával forgathattam A miskolci boniésklájdot, majd ő vitt magával aztán a Radnóti Színházba, ahol Hasfelmetsző Jacket alakítottam az általa rendezett Luluban Hámori Gabival, amit nagyon szerettem. Később ezt követte az Örkény Színház, a Nemzeti Színház, jelenleg pedig a veszprémi Petőfi Színházban és a Vígszínházban játszom.

De ahogy említettem, a külföldi lehetőségektől sem vágtam el magam. Londonból kijutottam ugyanis Los Angelesbe, ahol megismerkedtem 2006-ban egy menedzserrel, aki a mai napig képvisel. Egyre nagyobb lehetőségek érnek el ma már. Pár évvel ezelőtt egy hatéves szerződés aláírásához kerültem nagyon közel: 500 emberből a legjobb kettő közé kerültem. A FOX csatorna egy sorozatáról volt szó, de élőben először a Universal emberei előtt kellett bizonyítanom, majd csak ez után jutottam el a Fox-hoz ? egy délutánon keresztül ment a huzavona, de végül a nap végére nem engem választottak. Egy olyan sorozatról lett volna szó, melyet a Star Trek írója álmodott meg, és asztronautákról szólt volna ? azért csak volna, mert végül a pilot után nem folytatódott a sorozat. Pedig nekem nagyon tetszett. Tehát ha még meg is csíp az ember egy ekkora lehetőséget, az még önmagában akkor sem garancia mindenre.

Nem éltem meg azonban csalódásként, hogy nem engem választottak, hiszen az is hatalmas érdemnek számít, ha valaki eljut egy ilyen screen tesztre. Ha már bent vagy az előszobában, meg tudod magad mutatni és a jövőben előszeretettel gondolnak rád. Most már egyébként a menedzserem mellett egy jónevű ügynökség is a karjaiba vett, nagyon sokat segítenek nekem. Bízom benne, hogy menni fog!

Hogyan állnak a külföldi megkeresésekhez az itthoni kollégák?

A kollégák többsége messzemenőkig mellettem áll, jó látni, ahogy a fiatalok is hisznek már abban, hogy ez igenis összejöhet. Volt persze ellenpélda is, de amikor néhány hete összefutottam Molnár Áronnal, akivel a Vígszínházban a Lovakat lelövik, ugye? című darabban játszunk együtt, és arról beszélgettünk, hogy a kapcsolatok ápolása és a barátok miatt jó lenne egy kicsit kimenni Los Angelesbe megint, csak egy fél mondatot tett hozzá: ?Neked ez menni is fog, öregem, meglátod!? Jóleső érzés, amikor támogatnak, hál? Istennek, nem az ellentéte a jellemző.

Nehéz a filmekből visszatérni a színházba?

A veszprémi Petőfi Színházzal nagyon nagy szerencsém van: nagyon nyugodt közeg, nagyon befogadó a társulat, nagyon szeretem őket es úgy érzem ez kölcsönös. Ha összejött egy casting, mindig segítettek abban, hogy a forgatásokra is eljuthassak. Persze a Vígszínház is mindig az oldalamon állt és mindenben segített ahol csak tudott. A nehézségek akkor jönnek, ha egy forgatás csúszik, elhúzódik, ilyenkor tördelem az ujjaimat, hogy minden klappoljon.

Maga a színészi élet rizikós, egy művész merjen bátran reszkírozni esténként. Nagyon fontos! Attól még, hogy egyfajta egészséges exhibícionalizmus áll egy színész mögött, az egy óriási vállalás, hogy ilyen szinten mer kitárulkozni akár 1200 ember előtt is élőben esténként, ezért is értékelek mindenkit, aki hasonlóan tesz, legyen szó táncosról, zenészről, színészről, bármilyen előadóról.

A kamerák előtt, vagy a színpadon érzed magad otthonosabban?

Mindegyik szerepet másért szereti az ember. Nagyon szeretem, ahogy összeáll egy film, hogy a néző egységes látványképet kapjon. A filmben az a jó, hogy a színészi játékot számos más tényező teheti még izgalmasabbá, a jó vágás, egy jó hang vagy zene, a látvány pluszt ad egy-egy alakításához. Persze ugyanennyire elkeserítő is lehet, ahogy például egy rossz vágás szétszed egy amúgy ügyes színészi játékot. Mindig élvezettel figyelem például Pater Sparrow fantázidússágát, ahogy az egyes elemek összefonódnak a filmjeiben. A színházban teljesen másról van szó, A vadkacsában játszani komoly maratoni futás, hiába hiszem azt, hogy aznap egy-egy jelenetben talán sikeresen megugrottam egy szintet, mindig rájövök, hogy van még feljebb. Néha még a legkönnyedebb rész is hihetetlen energiákat igényel, nagyon megmozgat. Szellemileg és lelkileg is megerőltető darabról van szó, folyamatos koncentrációt igényel a pörgő dialógus, és hogy a reakciók ne lankadjanak. A lelki aspektusát tekintve olyan ez, mint a sziklamászás: elkapsz egy pontot, úgy tűnik, hogy csak ennyi volt az egész...majd onnan felküzdöd magad egy másikra és megint megelégedsz, hogy helyben vagy...de van még tovább, hiszen egy bizonyos ponttól már olyannyira nehezített a pályaszakasz, mintha fejjel lefelé másznál már akár felfelé is azon a sziklafalon ahogy a darab a végéhez közeledik. Aztán viszont annyira jó érzés, amikor sikerül, összejön egy este. Ennek az eufórikus állapotnak az eléréséből a színésztársak is kiveszik a részüket, jó érzés, amikor egymásnak gratulálni és megköszönni jönnek oda a legvégén a közös élményt. Amikor 2006-tól 2008-ig a Spinozában játszottam Vacláv Nizsinszkijt, a Nizsinszkij utolsó tánca című monodrámában, az előadás után a darab alapjául szolgáló Nizsinszkij terápiás füzetek egyik kiadását adta oda aláírásra egy 80-90 éves hölgy. Döbbenetes érzés volt, ahogy féltett kincsét átnyújtotta, hatalmas megtiszteltetés ért ezzel. Ezért az időutazásért is műveljük ezt a szakmát talán. Persze vannak olyan napok is, amikor úgy érzed, hogy nem tudtad mindazt átadni, amit szerettél volna.

A vadkacsánál sikerült?

Nagyon is. Guelmino Sándor új szemszögből közelítette meg a témát és úgyérzem egy hihetetlenül izgalmas előadást sikerült összehoznunk. Nagyon jó Veszprémben játszani, jól ki lehet hallani ott a közönség reakcióit és ha szerencsés az esténk, érezni a színpadról a feszült figyelmet odalent.

Mivel foglalkozol jelenleg?

A vadkacsa mellett Veszprémben még a Chicagoban játszom, amit Eperjes Károly rendezett. Énektechnikailag nehéz a szerep, egy transzvesztitát alakítok és női hangon kell énekelnem. Embert próbáló. Nemrég fejeztük be a Levelek a lövészárokból című darabot, amit Kéri Kitty rendezett. És úton van egy külföldi filmben való szereplés is itthon. Mindemellett félig leraktam már a könnyűbúvár vizsgámat. Van dolgom, boldog vagyok.